A kereszténység korai században sokan annyira szélsőségesen értelmezték az önmegtartóztatást, önsanyargatást, ami mai ésszel felfoghatatlan. Közülük is kiemelkednek az oszlopszentek, más néven stiliták.
Remeték voltak ők is, a világtól elvonult életet éltek, napjaikat a vezeklés, imádság, böjt töltötte ki, de valami egészen extrém körülmények között. Míg mások elvonultak egy barlangba, magányos kunyhóba, vagy a “pusztába”, az oszlopos szentek építettek maguknak egy 3-10 méter magas oszlopot.
Tetejére kőlapot helyeztek, korláttal vették körül, a remete pedig ott fent élte életét: böjtölt, vezekelt, imádkozott. Ezzel végletekig fokozta a helyhez kötöttséget és az éberséget, azaz a talpon állást. Ellátásáról az emelvény körül megtelepedett tanítványai gondoskodtak, létra segítségével juttattak fel élelmet és vizet – már amikor a “szent ember” hajlandó volt ilyesmit magához venni.
A nyugat tiltotta
Szíriában alakult ki és keleten terjedt el, biztosra vehetjük, hogy a perzselő napsütés tényleg a végletekig fokozta a magasban álldogáló ember szenvedéseit. ezt már a kortársak is túlzásnak tekintették, sokan bírálták is az oszlopszenteket. Theodorétosz küroszi püspök viszont az V. században védelmébe vette a stilitákat:
„Meggyőződésem, hogy ez az oszlopon állás nem Isten szándéka nélkül történt. Azért intem a gáncsoskodókat, hogy zabolázzák meg nyelvüket és ne fecsegjenek vakmerően. Gondolják meg, hogy Isten már többször cselekedett így, hogy a lanyhábbakon segítsen.”
Igen egyértelmű üzenet: az oszlopszentek a mi bűneinkért (is) vezekelnek. Nyugaton már más volt a helyzet. A hagyomány egyetlen esetet őriz, amikor valaki Trierben oszlopot épített magának, hogy a keleti példát követve azon töltse napjait. Ám a püspök megtiltotta, az oszlopot pedig leromboltatta…
Az aszkétákat is kiakasztotta
A leghíresebb oszlopszent, kortársai szerint “a földkerekség legnagyobb csodája” a szíriai Oszlopos Szent Simeon az V. század elejéről.
Ifjúkorát pásztorkodással töltötte, amíg egy nap a templomban járva meghallotta az Úr szavát. Felkereste a környék aszkétáit, akiktől útmutatást kapott a szerzetesi élet alapjairól. Kemény, vad élet volt ez, Simeon két évig tanult a remetéktől, majd belépett az Antióchia közelében lévő teledai kolostorba.
Az “utolsó csepp” az volt a pohárban, amikor Simeon ruháján átszivárgó vért fedeztek fel. Levetkőztették és kiderült, kötelekkel tekerte körbe a testét de oly szorosan, hogy azok a húsába vágtak. Ez már tényleg sok volt, Simeonról levágták a köteleket és útjára bocsátották – öt nap múlva találták meg egy kiszáradt ciszternában, de még ekkor is zsoltárokat énekelt.
Ezután egy kis faluba ment, bezárkózott egy kunyhóba, hogy remeteként éljen. Épp húsvét közeledett, Simeon felkészült a 40 napos böjtre, de egész egyéni módon: sem ételt, sem italt nem szándékozott magához venni. Próbálták lebeszélni az öngyilkos kísérletről, a közelben élő pap kenyeret és vizet vitt neki, de a 40 nap elteltével mindkettőt érintetlenül találták,
Negyven év az oszlopokon
Ezután még három évet töltött a kunyhóban, híre terjedt, tisztelői pedig köré gyűltek. Aztán emelte a tétet. Kapott amikor ajándékba egy kis földdarabot, ezt bekerítette, majd vasláncokkal egy sziklához kovácsoltatta magát. Később a láncokat levették, de Simeon maradt a kő mellett. Utoljára aztán oszlopot épített, egyre magasabbat. A végén Simeon már 20 méteres magasságban töltötte mindennapjait.
Élettere legfeljebb két négyzetméteres lehetett, húsz esztendőt töltött itt állva, az első időkben lábait olyan erősen rögzítette, hogy mozdítani sem tudta őket.
Ideje szigorúan be volt osztva: az éjszaka beálltától másnap délutánig imádkozott, ezután az őt felkereső emberek rendelkezésére állt. A keresztény világ minden pontjából érkeztek a keresztények az oszlophoz oszlopához gyógyulást keresni, tanácsot kérni vagy csak hogy lássák, hallják a szent embert. Simeon pedig állta a hívők rohamát, a perzselő napot, szelet, vihart, zivatart, éhséget, szomjúságot, betegséget. Acélból volt ez az ember. Elmúlt már 70 éves, amikor 590-ben, ima közben végleg lehunyta a szemét.
