Minden idők legfurcsább állatának maradványait egy, a Sziklás-hegység kanadai részén található ősmaradvány-lelőhelyen, a Burgess-palában találták meg a tudósok. Innen származik a legtöbb olyan lelet, amely a félmilliárd évvel ezelőtt, az ún. kambrium-időszakban élt – általában meglehetősen bizarr külsejű – élőlények megkövesedett maradványait tartalmazza, de még ebből az evolúció legfurcsább húzásait felvonultató, tarkabarka sokaságból is kiemelkedik ez a különc, féregszerű élőlény, amelyet találó módon Hallucigeniának neveztek el.
A 10-50 milliméter hosszú Hallucigenia úgy nézett ki, mintha egy Anthony Burgess-regény filmadaptációjából ugrott volna elő: fenyegető tüskéket viselt a hátán, furcsa csápok tekergőztek a nyakán, és hajlékony, éles karmokban végződő lábai voltak. A tudósok nem is tudták megfelelően rekonstruálni – egészen mostanáig, mert most egy a Nature-ben megjelent tanulmány szerint Martin Smith evolúcióbiológusnak és Jean-Bernard Caron paleontológusnak végre sikerült megtalálnia a lény fejét. Mi több, azt is felfedezték, hogy jellegzetes dupla fogsora volt, ami arra utal, hogy számos ma élő állattal közeli rokonságban lehetett.
Furcsa szerzet (kép: Nature/Danielle Dufault)
„Kiderítettük, hogy két szájszerve is volt – mondta Smith a Motherboardnak nyilatkozva. – Az egyik fogsor a szájában, egy másik, tűszerű fogakból álló gyűrű pedig a torkában lapult.” Smith szerint a dupla szájszerv sokat elárul a Hallucigenia táplálkozási szokásairól. „A szájban lévő fogak afféle szelepként működhettek – magyarázta. – Az állat vizet szívott a torkába, az ott lévő fogak pedig kiszűrték belőle a táplálékot.”
Annak ellenére, hogy a tudósoknak valószínűleg sikerült megfejteniük a Hallucigenia táplálkozási mechanizmusát, azt továbbra sem tudják pontosan, hogy mivel táplálkozhatott. „Egyes elméletek szerint szivacsokra tapadva élhetett, és azokból szívhatta ki a táplálékot – mondta Smith. – Ezt a teóriát támasztja alá az is, hogy hosszú és laza lábai valószínűleg nem voltak alkalmasak a járásra.”
A kutatók azt is felfedezték, hogy az állat nyakát hosszú csápok keretezték. „Nehéz elképzelni, mire használhatta őket, lehetséges, hogy ezeknek is az élelemszerzésben volt szerepük” – fejtegette a tudós.
Smith és Caron tanulmánya szerint a jellegzetes dupla szájszerv arra utal, hogy a Hallucigenia az ún. „vedlő állatok” (Ecdysozoa) főtörzsébe tartozó állatok közvetlen őse lehetett. Ebbe a csoportba rengeteg ma is élő faj tartozik, köztük a medveállatkák, a bársonyférgek, a rákfélék, a rovarok, a pókok, a fonalférgek és számtalan más olyan élőlény, amely egyedfejlődése során időről-időre megújítja a külső vázát. Annak ellenére, hogy a vedlő állatok elképesztően fontos szerepet játszanak a földi ökoszisztémákban, evolúciós történelmükről csak nagyon keveset tudunk. Ezért is olyan izgalmas a két tudós felfedezése: a Hallucigenia tanulmányozásával képet kaphatunk arról, hogyan nézhettek ki és hogyan élhettek ennek a hatalmas állatcsoportnak az ősei.
