Hülye, aki nem vágyik vissza az ókori Görögországba

Az a szerencséje az Assassin’s Creed-nek, hogy az Ubisoft ennyi előzménnyel a háta mögött ügyesen kiválogatta a jól sikerült elemeket a sztoriból, és kihajította a megunt részeket. A legújabb epizódban, az Odyssey-ben a spártai és az athéni ellentét kellős közepén találjuk magunkat a peloponnészoszi háború idején, Kr.e. 430 és 400 körül.

Egy férfi vagy egy női karakter, Alexios vagy Kassandra segítségével iktathatunk ki egy gonosz szektát, miközben behajózhatjuk az ókori Görögország területét. Az Assassin’s Creed Odyssey egy szuper nyitott világú akciójáték, amin jogosan háborodhatnak fel a háztetőkőn ugrálás rajongói, viszont sikerült érdekessé tenni az orgyilkosok univerzumát, nem üres falvakon és városokon át kalandozunk, Görögország tele van élettel. Rajtunk múlik minden: könyörtelen gyilkost csinálunk a főhősből vagy egy jószívű igazságtevőt. És olykor belefuthatunk kellemetlen szituációkba is.

GÖRÖG VIZEKEN

Az új Assassin’s Creed egy szerepjáték elemekkel dúsított akcióprogram, aminél bár nincs akkora beleszólásunk a történésekbe vagy a karakterek személyiségébe, mint azt elhiheti velünk a játék, de mégis könnyen azonosulhatunk Alexiosszal, a kitaszított spártaival. Alexiosnak/Kassandrának (a játék elején választhatunk nemet, végig vele leszünk, mi Alexiosra nyomtunk) kisgyerekként kellett elmenekülnie Spártából, majd Kefalóniában keres egy kis mellékest zsoldosként,

zsebében Leonidász lándzsájával.

A szigetről egy spártai katona likvidálása okán jut a főhős egyre messzebre, az Égei-tengerre, egészen Athénig. Mindeközben Alexios egyre többet és többet tudott meg rég nem látott családjáról, és egy titkos szektáról. A legjobb, hogy a karakterünkkel bejárhatjuk az ókori szigeteket, és addig húzhatjuk a játékidőt, ameddig csak a kedvünk tartja.

Őszintén szólva nincs az Assassin’s Creed-nél jobb belépő a gamerek világába. Pláne, ha szeretjük az építészetet és a történelmet is. Három évvel ezelőtt éppen ez a játék fogta meg először a kezem, és szerettette meg velem a videojátékokat. Sőt a Londonban játszódó Syndicate miatt utaztam a Angliába, most pedig Görögország a cél.

Ezt teszi az Assassin’s Creed, beszippant. Az Odyssey nem hibátlan, de olyan pozitív irány vett az Ubisoft, hogy ismét kedvet kap az ember a franchise-hoz a gyönyörű, de üresen kongó Origins után. 

ÚJRA ÉNEKELNEK A MATRÓZOK

Az Assassin’s Creed-széria egyik legsikeresebb játéka a Black Flag volt, amiben a kellemesen bárgyú Edwarddal kalózkodtunk a Karib-tengeren. Az egész világot elvitte a hajózás, hogy matrózdalokat gyűjtögettünk a fehér homokos szigeteken. A csaták izgalmas újítást jelentettek, órákig fosztogathattunk a nyílt vízen, és lezúzhattuk a szerencsétlen területre tévedt vitorlákat.

Hasonló volt az Assassin’s Creed Rouge is, majd ezt követően sokáig kellett nélkülöznünk a tengeri harcot a dalokkal együtt, míg egy nagyobb lélegzetvételű kihagyás – nem évente jelent meg a folytatás– után az Ubisoft előrukkolt az Egyiptomban játszódó Origins-szel. Teljesen átvariálták a megszokott elemeket, már nem ugráltunk a szűk utcák között, és szerencsére kevesebb szerephez jutott az Assassin’s Creed jelenhez kapcsolódó része, az Animus is. Őszintén, van ember, akit érdekel, hogy az Origins-ben megismert Layla Hassan hogyan éli át újra Alexiosék kalandjait a DNS-én keresztül?

Már több mint tíz éve annak, hogy kijött az első játék, és még mindig ezt az idegesítő háttérsztorit erőlteti az Ubisoft, miszerint az asszasszin testvériség DNS-ein keresztül, egy gép segítségével szánthatunk végig a történelmen a templomosok ellen. 

Most éppen az Isu, az emberiség előtt létező hatalom maradványai után kutatunk, de ez tök mindegy, sokkal fontosabb, hogy ismét énekelnek az evezősök a hajón, az Odyssey visszahozta a rég siratott tengeri hangulatot, életet lehelt a szereplőkbe. Annyi vigaszunk viszont akad, hogy most minden eddiginél kevesebbszer ébredünk a modern világban.

AZ ÓKORI GÖRÖGORSZÁG SZÍNES ÉS SZAGOS

Az Odyssey olyan szórakozást kínál, amit jó pár elődje egyáltalán nem tudott megugrani. Harminc órányi játékkal még mindig nem látni a végét, a fősztori gyerekcipőben jár. Ez nem (csak) a bénaság jele, hanem hogy az Ubisoftnak sikerült érdekes mellékküldetésekkel kiszíneznie Spártát.

Van értelme szétnézni a falvakban, az NPC-k nem csak integetnek, mint az Originsben, hogy „szevasz, Bayek”, majd mennek tovább fapofával. Olyan ez, mint egy jól összerakott stúdió, amiben hiszek a statisztáknak, nem díszletszagú a háttér.

Felemelő egy sivatagos pusztaság után hegyeket és völgyeket látni. 

Alexios karaktere annyira megnyerő, hogy tudunk vele nevetni vagy sírni, és ez a jól sikerült szinkronnak köszönhető. Ha még valaki emlékszik a Syndicate-re, és a vérszegény brit akcentusra, az tudja, hogy mennyire elrontja a játékélményt a béna kiejtés.

Alexiosnak bezzeg van humora, és kissé töri is az angolt, hogy hihető legyen a története. Vele aztán kalandozhatunk, nem vezet olyan szigorúan a játék, mint eddig, nem lustulunk el. Az Assassin’s Creed a legújabb opció szerint engedi, hogy egy-két instrukció alapján magunk fedezzük fel a térképet, és nem előre kijelölt pontokhoz utazunk vakon. Persze nem kell nehéz fejtörőkre gondolni, de jól esik mankó nélkül bejárni a helyszíneket.

ALEXIOS MINDEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT DIVATOSAN HARCOL

Az egyik legidegesítőbb, mikor a hasonló játékokban teljesen fölöslegesen van lehetőségünk ruhákat és felszerelést vásárolni, illetve fejleszteni, ha megtaláljuk az elején a legerősebb, de bűnronda darabokat, vagy a rendszer a mikrotranzakciók felé terel.

Na, az Assassin’s Creed-ben már az öltözködéssel is eltölthetünk akár órákat, orrvérzésig variálhatjuk az összepasszoló szetteket, amik majd jól mutatnak a háborúban. A csaták pedig nagyon jót tesznek az eddig megszokott és begyakorolt levadászós aszaszin-tempónak. Még normál szinten sem egyszerű ütközetet nyerni, de a választható skillekkel nehéz megunni a tömegjeleneteket.

Lerúghatjuk a magasból az ellenfelet, lőhetünk három nyilat egyszerre, és feljleszthetjük az assasinate-funkciót, hogy a legerősebb kolosszusokat is egy csapással szúrjuk fenéken – igen, valamiért ez Alexios módszere, a hátsó környékére céloz.

Több kritikában száz órákat emlegetnek, míg kimaxoljuk az Odessey-t, és a feléhez közeledve, egyáltalán nem túlzás ennyi időt beleölni a játékba. Mindenki megtalálja a saját stílusát és örömét: a nyuszik felülről és lesből támadhatnak az idejük nagy részét fejlesztésekkel és szépítgetéssel töltve, míg a bátrak, az akcióban otthonosan mozgó Alexiosok beronhatnak a sűrűjébe, hogy egyszerre vagy négyen próbálják megölni.

Persze találkozunk majd bugokkal, néha nincs lángja a világító fáklyáknak, beragadunk egy szikla mögé vagy egy tűznél táborozó medvét találunk, de nem rontja az élményt egy hiba sem. A mászkálás sem fog hiányozni a többségnek, ahogy a furcsán és meseszerűen nevetséges grafika sem zavaró Alexios pilinszka lábaival. Az tuti, hogy ő lesz a legjobb barátunk pár hétre. Határozott elszakadás a korábbi asszaszinoktól, az Odyssey egy új vonal kezdete, ami régóta várt vérfrissítést hoz a formátumnak.

Az Assassin’s Creed Odyssey 2018. október 5-én jelent meg PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra. Tesztünk a PlayStation 4-es verzió alapján készült.