mohácsi csata

A mohácsi vereség és a török megszállás is elkerülhető, de legalábbis még tovább elodázható lett volna, ha a magyar elit jobban méri fel a helyzetet és többet tesz ellene. Szapolyai János pedig nem elkésett a csatából, hanem ott sem akart lenni.

Fél évezrede folyik a bűnbakkeresés, ideje lenne megérteni: a magyarok az utolsó pillanatig igyekeztek megvédeni országukat, de egy világbirodalom többszörös túlerejével szemben végül elbuktak.

A felszínre bukkant leleteket a tudomány félreértelmezte, a kutatás tévútra siklott, és ott is maradt: az ezredfordulón úgy tűnt, a mohácsi csatatér elveszett. Egészen mostanáig.

Az önálló, független magyar állam bukásának három mérföldköve Nándorfehérvár eleste, a mohácsi csata és Buda elvesztése. Mindhárom augusztus 29-én történt, nem hiába vált ez a dátum Nagy Szulejmán szerencsenapjává.

A második mohácsi csatának is nevezett nagyharsányi ütközet 1687-ben nemcsak a „ki nevet a végén?” kérdését válaszolta meg frappáns módon, de többé-kevésbé keretbe is zárta Magyarország török megszállásának időszakát.

Ott és akkor az volt a legfontosabb, hogy elrejtsék a király testét Szulejmán elől. II. Lajost először parasztok földelték el a környéken, később még kétszer temették: politikai okból.

Ez nem egy Mayweather-McGregor meccs, de az önálló Magyar Királyság zárójelenete.

Elveszett a király, elveszett az ország. A mohácsi síkon 1526. augusztus 29-e után jött a török hódoltság és a Habsburg függés, vége lett a szabad Magyarországnak.

A koraszülött II. Lajos életéért hősiesen küzdöttek az orvosok. Ő pedig Mohácsnál mutatta meg, hogy ha összefogni nem is mindig, de harcolni tud a magyar.

Mindenki a hideg, esős áprilist szidja, pedig volt idő, amikor ez a szűnni nem akaró "rossz idő" csaknem megmentette a Magyar Királyságot.

Szapolyai Jánost a mai napig azzal vádolják, hogy jelentős seregét tudatosan tartotta távol a mohácsi csatából, hogy király lehessen.