A valóságshow-k mindig is nagy port kavartak a nézők körében és a médiában. Fanatikus rajongók és fanyalgó értelmiségiek érvelnek pro és kontra. Ám azt az utóbbiak sem tagadják, nem lehet elmenni a jelenség mellett szó nélkül: hiszen ha akarjuk, ha nem, nap mint nap találkozunk a szereplőkről (hősökről!) szóló hírekkel, televíziós beharangozókkal, így kénytelenek vagyunk befogadni azokat. Valahogyan.
Kérdés, ezek a televíziós műsorok rászolgálnak-e egyáltalán a valóságshow elnevezésre, van-e közük a valósághoz, és ha igen, miként. A szakemberek a valóságshow-kat leginkább a csoportpszichológiai kísérletekhez szokták hasonlítani, miként a valós emberi viselkedést modellezik, igaz, „laboratóriumi körülmények” között.
De bárhogyan is van, díszleteik és szereplőik életünk részévé váltak az utóbbi tíz évben. Ha tudjuk, hol a helyük mindennapjainkban, ártalmas hatásaikat is kivédhetjük. Tóth Péter kommunikációkutató szerint ugyanis sok esetben nem durvábbak, mint az “igazi élet”.
Fotó: RTL Klub
Tóth Péter úgy véli, többek között a nézők azonosulási képessége a szereplőkkel bizonyíték arra, hogy amit estéről estére a televízióban látunk, nem áll annyira messze attól, amit egyébként is élünk. A televíziós sűrítés eszközével élve természetesen a műsorkészítők manipulálják a nézőket: megfelelő vágással bármelyikünk élete szappanoperába illő fordulatok tárháza lehetne, minden napunk harc a túlélésért, ahogyan ezt a valóságshow-k sugallják (légy te a legjobb, a legerősebb, a legszebb…!). A szakember szerint a bezártság és a műsorkészítők irányítása természetesen módosít a szereplők viselkedésén, de csoportdinamikai szempontból ugyanazok az erők működnek, mint a valós életünkben.
Ahogy egy munkahelyen vagy egy párkapcsolatban, úgy a ValóVilág Villájában vagy az ÖsszeEsküvők Rezidenciáján belül is villámgyorsan kialakultak a szerepek, lettek irányítók, irányíthatók, hangadók, behódolók, dominánsak és alkalmazkodók, és ezek csak nagyon ritkán cserélődnek fel. Nem úgy, mint a barátságok és szövetségek, amelyek a pillanatnyi érdekeknek megfelelően szempillantás alatt átalakulnak, hasonlóan, mint bármelyik más, nem szimpátián vagy szereteten alapuló kisközösségben. Sokszor egy munkahelyen sem könnyű követni, „ki, kivel van”, kitől kell tartani, és ki az, akire bármikor számíthatunk. Bármelyik valóságshow-t vesszük alapul, kivétel nélkül az első percben elkezdődik az intrika és a fúrás, valamint a taktikai érzékre is igencsak szükség van – hiszen a játék egyik lényege, hogy a csoport hétről hétre megszabaduljon a – legkülönfélébb okok miatt – legkevésbé kívánatos egyéntől. Bár ez itt a játék szabályai szerint történik, a valóságos életben is megfigyelhető, gondoljunk csak a mobbing (munkahelyi pszichoterror) jelenségére. Hogy kit és miért vet ki magából a csoport, teljesen változó: van, hogy a „leggyengébb láncszemet” tüntetik el, de előfordul, hogy – például hatalomféltésből vagy féltékenységből – a jobb kvalitású egyént golyózzák ki. A valóságshow-kban egyébként érdekes módon a kezdetekkor a kevésbé szimpatikus játékosokat küldik ki a műsorból, és csak később igyekeznek megszabadulni a potenciális vetélytársaktól.
Érdekesség, hogy nem csupán a játékosok, hanem a nézők is klikkesednek a valóságshow-k nyomán, az ugyanazért a szereplőért való rajongás – mint valamiféle értékkel vagy tulajdonsággal való azonosulás: kisgyermekes, vagány, szexi, jóképű, kommunikatív, taktikus, esendő stb. – komoly csoportkohéziós erőt jelent a rajongók között. Megfigyelhető, hogy internetes fórumokon és chatszobákban szinte vérremenő vitákba bonyolódnak a különböző játékosok szurkolói.
Külön kérdést vet fel a kamerák jelenléte is. Bár a szereplők egy hermetikusan elzárt világban élnek, a szakember szerint előbb-utóbb kimutatják valódi énjüket. A kamera csak a kezdetekben lát el valamiféle kontrollfunkciót, később a „nagy testvér” elveszíti jelentőségét és fegyelmező erejét. (Igaz, a játékba kerülésnek egyik alapkövetelménye az exhibicionizmus, a szereplők a beköltözéssel vállalják, hogy a kamera bármit megmutathat a benti életükből.)
Fotó: RTL Klub
A kommunikációkutató véleménye szerint nézőként joggal érezhetjük, hogy a valóságshow-k díszletei között túlhangsúlyozott a szexualitás, jelentős indulatkifejező szerepet tölt be a káromkodás, és a szereplők az unalmukat zabálásba és/vagy alkoholba fojtják, utóbbi a még békésebb játékosok között is indulatokat generál. Tóth Péter szerint, ha nyitott szemmel járunk a világban, ugyanezekkel a jelenségekkel találkozunk: egy szexualitásást erőteljesen hangsúlyozó ember a „kinti” világban is előnyöket élvez, mint ahogy az agresszorok vagy rafináltak a civil életben is jobban érvényesülnek. A trágár beszédben való megmerítkezéshez pedig elég néhány megállót utaznunk az éjszakai hatossal, ha jól kinyitjuk a fülünket, a tömegközlekedés során hallottak után valóságshow-hőseink egytől egyig „kiskazinczyknak” tűnnek. Ami a szerfogyasztást és kompenzációt illeti, azzal sem a tévé képernyőjén találkozunk először, hiszen, ha így lenne, nem állna Magyarország előkelő helyen az alkoholizmus és az elhízás tekintetében.
A valóságshow-k sugárzásának ártalmas hatásait hangsúlyozók többnyire etikai szempontokkal érvelnek. A legsúlyosabb ezek közül, hogy károsan befolyásolhatják a gyerekek és fiatalok normáit. Tóth Péter úgy véli, hogy azok, akik szerető és bizalmi viszonyokon alapuló családban élnek, kevésbé vannak kitéve a valóságshow-k demoralizáló hatásainak. Sőt, ezek a sokat támadott műsorok egy jól működő kisközösségben apropót is szolgáltatnak a helyes (elfogadott) társadalmi normák megbeszéléséhez, ami akár nevelő hatású is lehet.
