Az ember, akinek a fia bő tíz éve a labdarúgás nevű sportágat választotta csak ült a Pancho Aréna lelátóján és bambán bámult ki a fejéből. Andó-Szabó Sándor percekkel azelőtt fújt hármat a sípjába a PAFC-DVSC meccs végén, de csak nem akaródzott felállnia a helyéről.
Tizenhét év körüli gyermeke Puskás Akadémia feliratos kabátjában kissé türelmetlenül toporgott mellette. A gól nélküli döntetlen őt sem hozta lázba, nem melengette fel. Egy másik szektorban fagyoskodva nézte végig a meccset a csapattársaival, aztán átjött a faterhoz, aki csak miatta autózott vagy kétszáz kilométert. Végre hazamehet másfél napra a szülői házba.
Szólongatta az öreget. Semmi reakció. Már-már azt hitte, apja a márciusi mínuszban odafagyott a műanyaghoz, de nem, egyszer csak felállt, jobbjával levette a fejéről a sapkát, és széttárta a karját. Majd tehetetlenül leejtette a kezét és a fejfedőt gyűrögetve tovább bámulta a pályát. Kisvártatva fejébe húzta megint, megfordult. Hátra sem nézve, maga elé morogva elindult a kijárat felé. Csúnyákat mondott. Olyasmiket, hogy ő egy igazi barom. Egy naiv ökör. Meg cifrábbakat is, holott nem az a káromkodós fajta.
Felérve a tribün tetejére megint megállt. Odafordult fiához. Ki tudja, a hidegtől, vagy mástól, de a szeme vizenyősen csillogott. Bocsánat – nyögte. A kölyök meglepődve és kérdőn nézett rá.
– Mi ennek az egésznek az értelme? Mi? Mi? – kérdezte aztán hadarva.
– Nem értelek apa! Most meg mi a baj? Egész jók voltunk, domináltunk, végül is a harmadikkal ikszeltünk? – állt a kifakadás előtt értetlenkedve a gyerek.
– Hogy mi a baj? Nem az iksz a baj, vagy a győzelem, vagy a vereség… Nem az a baj fiam. Az a baj, hogy én egy barom vagyok. Azért vagyok barom, mert a szememnek hittem, meg a szép beszédnek, elkápráztatott a külcsín, meg az ígéretek halmaza, hogy itt minden milyen szép, meg jó, meg a szakmai munka is mennyire tökéletes, itt csak fejlődni lehet, mert persze mindez igaz is, mert azt mondod fejlődsz, kiemeltben játszol nem a második vonalban… De nézz rá erre a csapatra! Hát ez nem azt bizonyítja, hogy itt olyan fasza lenne a nevelőmunka… Hát mi vár itt rád? Mi? Megmondom én. Semmi. Elmondom neked, hogy egy nagy semmi. Lehúzol még két évet itt, jó esetben hármat, aztán mész kölcsönbe ide, meg oda. Csákvárra, Dorogra, vagy még lejjebb, az NB III-ba, megye I-be. Tán az egyetlen Sallait, meg a Kleinheislert leszámítva mindegyikre ez várt az elmúlt évek oltári nagy akadémista ígéretei közül, de rájuk is csak azért nem, mert leléptek. Kiírták magukat a rendszerből. Nem is tudok neked egyetlen más, kicsit is ismerősen csengő nevet sem említeni fejből… Ez akadémia? Évente lehúznak egy korosztályt a klotyón. Látod kik játszanak? A Spandleren kívül, aki három napja még a Zalaegerszeg ellen azzal vétette észre magát, hogy kirúgta az ellenfelet a lelátóra – megúszta sárgával jegyzem meg, pedig nem narancssárga, hanem tűzpiros volt az fiam! –, nincs saját nevelés a kezdőben. Hetek, hónapok, évek óta nincs. Amíg Pintér Attila lesz itt a megmondóember, addig nem is lesz. Saját maga mondta. Nem egyszer, többször! Győrben is ezt csinálta, pedig ott is puccparádé volt akadémia néven. Hát nem láttad? Még magyar is csak három volt a kezdőben. A cserékkel együtt tíz légiós játszott, érted? Eközben a lelátón ült Vanczák, Poór, Zsidai, a Szakály és Balogh Balázs. Meg a fiatalok, a Szécsi, az Osváth, meg a Prosser. Mondjuk egyik sem felcsúti nevelés, de legalább magyarok. 91 felnőtt, és 43 utánpótlás válogatottság ült a lelátón…. Minek hozták akkor őket ide? Te érted ezt… Keresem én az értelmet itt, ebben a Makovecz-palotában, de amikor ideigazoltál, még Benczés Miklós idejében, akkor láttam utoljára jövőképet. Most csak az a lényeg itt valakinek, hogy minél nagyobb legyen a jövés-menés. Kiváltképp amióta Pintér van . De nem ám a saját nevelések közt, alulról felfelé áramolva, lehetőséghez juttatva a mi fiúnkat, hanem mindenféle gyüttmentet hoznak ide. Mert abban van az azonnali haszna a menedzsernek, meg ki tudja kinek, nem ám az évekig tartó nevelésben. De ki beszél itt nevelésről, csapatépítésről? Tudod mi ez? Szemfényvesztés. Hol itt a perspektíva? Kinek jó ez? Fogalmam sincs. Egyet azonban tudok: neked fiam, biztosan nem jó. Ahogy a magyar labdarúgásnak sem.
Az apa ezzel a lendülettel átölelte gyermekét és miközben hosszan, szeretettel magához szorította csak annyit súgott a fülébe:
– Nem a te hibád.
(Nyitóképen: A Puskás Akadémia „ifjú titánjai”: Ezekiel Isoken Henty (b), Szakály Péter (j2) és Dejan Trajkovski (j) köszöntik a gólszerző Antonio Perosevicet (b2), a labdarúgó Magyar Kupa nyolcaddöntőjében játszott Puskás Akadémia FC – Zalaegerszeg mérkőzésen a felcsúti Pancho Arénában 2018. február 28-án. A Puskás Akadémia FC hosszabbítás után 2-0-ra győzött, így 2-1-es összesítéssel bejutott a legjobb nyolc közé. MTI Fotó: Illyés Tibor)
