Komjádi Béla 1892. március 15-én született Budapesten, ott járt középiskolába, majd érettségi után a Magyar Általános Kőszénbánya tisztviselője lett.
Fiatalon középszerű úszó volt az MTK színeiben (régi lapokban egy-egy versenyen feltűnt a neve), 1914-től pedig már a klub pólókapitányaként is szerepelt. Azonban mire vihette volna valamire, kitört az első világháború.
Ez tönkre is tette versenyzői karrierjét, miután bevonult, súlyosan megsérült. De legalább túlélte: ahogy Az Érdekes Újság 1915. május 16-án megjelent 20. számából kiderült, „Komjádi Béla zászlós, a MTK tehetséges úszója szerencsésebb volt, mert csak négy lövéstől találva, súlyosan megsebesült.”
Az egyik lábából kioperálták a térdkalácsot, három golyószilánk maradt combjában, az izmok és idegek közé ékelve. Hadapródként megkapta a nagyezüst vitézségi érmet, 1916-ban a tiroli császárvadászoknál a katonai érdemérmet (signum laudis), végül 1918-ban rokkant főhadnagyként leszerelt, pontosabban felmentették a katonai szolgálat alól.
A Császár-fürdő katonai utókezelővé alakított szállodájában lábadozott, s a labdázó gyerekeket figyelve döntött úgy, hogy úszásban és talán majd a vízilabdázásban tehetségesnek mutatkozó fiatalokat támogasson.
Júliusban már dolgozott is, Az Újság beszámolója szerint „A Magyar Testgyakorlók Köre úszógárdájának itthon levő tagjai megkezdték a rendszeres tréninget. Egyelőre minden hétfőn és pénteken este 6-tól 8 óráig a Császárfürdő férfiuszodájában találkoznak, ahol főleg az ifjabb gárda gondos képzésére és a versenyszerű úszásba való bevonására irányul a munka. A tréninget Komjádi Béla, az MTK sokoldalú úszója vezeti.”
Óbudán nevelkedtek az olimpia bajnokok
Sérülése ellenére vízilabdázott még az MTK csapatában is. 1918-ban nézeteltérése támadt a klub vezetőségével: azon veszett össze, hogy az ifjúsági úszókat nem akarták ingyen beengedni a válogatott futballmérkőzésekre. Ekkor a III. kerületi TVE-be vitte át csaknem az egész úszószakosztályt. Ott még két éven keresztül pólózott, akkor adta át a helyét, amikor felnőtt az általa nevelt utánpótlás. 1919-ben még játszott, az FTC ellen 9-4-re elvesztett mérkőzésen ő lőtte a III. kerületi TVE mind a négy gólját.
Szédületesen jó csapatot hozott össze, az óbudaiak 1922-ben az osztrák, 1923-ban a magyar bajnokságot is megnyerték. Abban a csapatban már játszott a későbbi olimpiai bajnok Keserű Ferenc, Homonnai Márton, Barta István és Sárkány Miklós, de nála nevelkedett Vértesy József és Keserű Alajos is.
Bekerült a Magyar Úszó Szövetség játékvezetői keretébe, majd ő lett a szervezet titkára, akit a korabeli cikkek szinte kivétel nélkül az agilis jelzővel illettek. Ezek után mindenkit meglepett, hogy 1919 decemberében bejelentette a lemondását (Válság a MUSZ-ban? – írta elkeseredetten a Sporthírlap december 22-én), ugyanakkor tanácsi és intézői tisztjét megtartotta, s azt ígérte,
a legkíméletlenebb harcot kívánja felvenni a MUSZ-ban uralkodó urambátyám-rendszer ellen, szigorú kritikát kíván gyakorolni minden legcsekélyebb szabálytalansággal szemben.
Végül maradt, de vibráló egyénisége nem hagyta nyugodni, 1921-ben a szövetségben, két évvel később a III. kerületi TVE-nél is lemondással fenyegetőzött, akkor szakosztályvezetőként zokon vette, hogy a pólósok közül csak ketten járnak edzeni.
„Léhaságot sohasem tűrtem a szakosztályban” – nyilatkozta a Sporthírlap 1923. február 26-i számában. Furcsának tűnik, hogy a 8. oldalon található rövid hír mellett „Vizipólósportunk és a párisi olimpiász” címmel ugyancsak feltűnt a neve – de már szerzőként, hiszen sportújságíróként dolgozott a Sporthírlapban és Nemzeti Sport úszórovatánál is.
Párizsról majdnem lemaradt a válogatott
Az 1912-es, stockholmi ötödik hely után 1924-ben már komolyabb reményeket tápláltak a magyar válogatott olimpiai szereplésével kapcsolatban.
„A párisi olimpiásszal kapcsolatosan úgy a sport-, mint a napisajtó állandóan hangoztatta, hogy talán az összes versenyek között a vízipólóban van a legnagyobb győzelmi esélyünk. Ha nem is osztom teljesen ezt az optimista felfogást, az kétségkívül bizonyos, hogy ebben a sportágban igen nagy az esélyünk legalább is a tisztességes szereplésre” – írta Komjádi, akit akkor a lapok már gyakran emlegettek Komi bácsiként.
Majd kifejtette, hogy szükség lenne az összeszokottságra, a több komolyabb ellenfélre, de legnagyobb problémaként azt hozta fel, hogy „téli uszoda” híján a szezon június 15-szeptember 15-i időszakra korlátozódik.
1924-ben még egy héttel a párizsi pólótorna megkezdése előtt sem volt biztos, hogy a magyarok ott lehetnek, a szövetségen belül nagy viták voltak. Olyannyira, hogy felmerült, csak akkor mehessen a csapat, ha július 6-án, felkészülési mérkőzésen legyőzi az osztrákokat. Végül szavazásra bocsátották a kérdést, amelyen 14 igen és 6 nem mellett a pólósok feltétlen kiküldetését határozták el.
„Dormándy Géza társelnök az elnökség nevében kijelentette, hogy az elnökség nem ért egyet a tanács határozatával a póló csapat feltétlen kiküldetésében, s amennyiben a csapat Bécsben nem szerepel kielégítően, s mégis tovább menne Párisba, az elnökség nem vállalja a felelősséget s lemond” – írta a Sporthírlap 1924. július 5-i száma.
Az olimpia nagyszerűen kezdődött a csapat háromszoros hosszabbítás után 7-6-ra verte az addig olimpiákon még veretlen, négyszeres aranyérmes Nagy-Britanniát, de aztán 7-2-re kikapott Belgiumtól, egy csehszlovákok elleni 7-0-s sikert követően pedig 4-1-es vereséget szenvedett a svédektől.
Pedig ott még a bronzérem is összejöhetett volna, de így maradt az 5. hely.
Azért kaptunk ki, mert a csapat el van bizakodva az angolok feletti győzelem óta. Nem lehet már velük bírni. Az összjáték elveszett, nem törődnek egymással. Nem is tudom, hogy mit mondjak!
– dühöngött Komjádi.
A magyar vízipólósport atyamestere
Az alapokat azonban így is sikerült letennie, klasszissá érő játékosai az első Európa-bajnokságon három meccsből hármat nyertek, a németek mellett legyőzték a belgákat és svédeket is, így 1926-ban, Budapesten aranyérmet nyertek.
„A másik, akinek a sikerben való részességét nem lehet és nem szabad eltagadni, Komjádi Béla, a magyar vízipólósport atyamestere, akinek közvetlen lelki hatása és szakszerű utasításai érlelték meg a magyar vízipólócsapat diadalát” – írta 1926. augusztus 24-én a Sporthírlap.
Bár a következő évben sikerült a címvédés, az 1928-as olimpián csak az ezüstérem jött össze: a döntő első félidejében még 2-0-ra vezettünk a németek ellen, akik egyenlítettek, majd a hosszabbításban még három gólt szerezve 5-2-re nyertek.
1930 különös jelentőséggel bírt az életében, hiszen megépült a Nemzeti Sportuszoda, amelyért annyit érvelt, és „amelyért folyt harcban kíméletlen sebeket osztogatott, de ellenfelei sem haragudtak meg rája, mert tudták, hogy fanatikus önzetlenséggel harcol.”
A Magyar Úszó Szövetség ügyvezetője lett, óriási hatáskörrel: az adminisztratív irányítás mellett a legfőbb sportvezető is ő lett, ráadásul maradt vízilabda szövetségi kapitány.
Megtört minden államosító kísérlet
Az 1931-es harmadik Eb-arany után 1932-ben már nagy esélyesként utaztak el játékosok a Los Angeles-i olimpiára. Útközben megálltak Prágában (4-0-ra legyőzték a csehszlovákokat), majd Brémában felszálltak egy óceánjáróra, ahol – a hajókapitány jóindulatának is köszönhetően – reggel 7-től 9-ig edzhettek a 12 méteres uszodában, amit alapesetben turistaosztályon utazó magyar sportolók nem vehettek volna igénybe.
Az Egyesült Államokban aztán újabb edzőmeccsek következtek, ezekre a útiköltség fedezésére volt szükség. Július 8-án, a New York AC csapatát 9-2-re, másnap Brooklyn válogatottját 13-0-ra győzték le. Aztán Chicago következett, 14-1 az Illinois AC ellen, majd San Franciscóban 15-0-ra lelépték az Olimpico Clubot.
Az olimpián mindössze öt csapat indult – Brazíliát ráadásul kizárták, amiért a németek elleni 7-3-as vereség után megtámadták a meccset vezető Komjádi Bélát –, de igazi ellenfél egy sem akadt.
Németországot 6-2-re, Japánt 18-0-ra, az Egyesült Államokat 7-0-ra sikert legyőzni, így Magyarország a sportág történetében először olimpiai bajnok lett.
Komjádi az amerikaiak elleni, utolsó meccs után még a tudósítását is leadta, melyben azt írta, túlságosan is tisztelték az ellenfelet, amely „minden akciót a víz színéről indít. Amíg erről nem szoknak le, addig nem is lesznek komolyan veszélyesek egy jól felkészült pólócsapattal szemben.”
A Magyar Hírlap 1932. augusztus 14-én azt írta róla:
„A vízipólót egy Komjádi Béla nevű magántisztviselő alapította nálunk egy külvárosi tornaegyletben s mindaddig jóformán nem is vettek róla tudomást, amíg a világ erőlistájának élére nem küzdötte fel csapatát. Ezt a Komjádit, miután, a vízipólót megteremtette a semmiből s megszerezte a világhegemóniát, több ízben ki akarták emelni a helyéből, hogy társadalmilag s felekezetileg megfelelőbb férfiú vegye át szerepét, de ezúttal főképp a játékosok ellenállásán megtört minden államosító kísérlet. A vízipóló megőrizte autonómiáját, ma is csak társadalmi sport állami sport helyett — és győzött Los Angelesben.”
Ezrek nézték könnyező szemmel
1933 januárjában tíz napra Balatonlellére utazott, hogy kipihenje az egész előző év fáradtságait, februárban előadásokat tartott, és csak március 4-én tért vissza a medence partjára, akkor tartotta első válogatott edzését a Los Angeles-i olimpia óta.
„Az edzésen a kétkapus mérkőzést maga vezette, nagyon jó hangulatban volt és Dinnyés Lajossal, a MUSZ jelenlevő elnökségi tagjával jókedvűen elbeszélgetett. Az edzés befejezése után egy sportpolitikai kellemetlen közlést kapott, amire nagyon felindult s ideges hangulatban ült le Homonnai Mártonnal az irodában lévő egyik székre. Beszélgetés közben hirtelen lefordult a székről és elvesztette eszméletét” – írta a Nemzeti Sport március 5-i száma, amely címlapon hozta az esetet.
„Homonnai és Dinnyés ijedten telefonált orvosi segítség után és a kihívott belgyógyász főorvos, dr. Gosztonyi Vilmos azonnal látta, hogy gyors beavatkozásra van szüksége. Azonnal 300 köbcentiméter vért vett tőle, de állapota erre sem javult lényegesen, úgyhogy a mentőknek kellett szanatóriumba szállítani. A Szobi utcai szanatóriumban megállapították, hogy még mindig — a vérvétel után is — 350-es a vérnyomása, úgyhogy a rosszullét időpontjában legalább 400 lehetett.”
Komjádi a korabeli híradások szerint még kétszer magához tért, de súlyos agyvérzését nem élhette túl, másnap reggel háromnegyed nyolckor meghalt.
„A sorfal mögött ezrek nézik könnyező szemmel ezt a lassú, utolsó útját a magyar úszósport hivatott vezérének” – írták a magyar vízilabdasport halhatatlan alakjáról, aki 40 évesen hunyt el.
Kiemelt fotó: Pesti Hírlap Képes Melléklet – 1932 augusztus (Forrás: Arcanum.hu)
