Úgy fest, férfi ötkarikás elődöntőinknek már csak ilyen történetük van, elvégre 2004-ben úgy jutott el ugyebár a négy közé csapatunk, hogy egyszer már összecsomagoltak a 2003-as kvalifikációs vb-n, és csak azt várták, nyernek-e az argentinok. Nem nyertek, így aztán horrorba illő meccs jöhetett később a szerbekkel, ahol egy időntúli hetessel mentettük hosszabbításra a találkozót, amit aztán a ráadásban megnyertünk – hogy aztán a Koreával vívott negyeddöntő után menjen a körtánc az athéni csarnokban.
Körtánc most is volt, és jól hangzana, hogy minden eddiginél vadabb, ám láttuk: nyolcvan perc irdatlan ütközete után az ünneplésre már alig maradt erő.
Nem tudom, a srácok vagy Mocsai mester emlékezetében felsejlettek-e a múlt pillanatai – már azután, hogy az öltöző mélyén fújtak egyet, a mámor elültével. Amikor nézem az újabb és újabb hőstetteiket, ahogy kiharcolták például az olimpiai kvótát, aztán itt a nyolc közé jutást, most meg a negyeddöntőt, nekem rendszeresen 2010 júniusa köszön vissza.
Veszprém Aréna, világbajnoki selejtező a szlovének ellen. Nagyon nagy bajban vagyunk, az első meccsen ugyanis – némiképp a litván bírópáros kissé fura ténykedésének köszönhetően – kétgólos hátrányba kerültünk, most pedig itt vagyunk a második félidő közepén, és az ellenfél vezet. Sokkal. A helyzet látszólag reménytelen. Az utolsó tíz percet úgy kellene öt góllal hozni, hogy közben maximum egyet kapunk, különben nem elég a kétgólos siker, az idegenben lőtt gólok miatt.
Anno felvettem videóra az utolsó tíz percet – még ma is ráz a hideg, amikor egyszer-egyszer visszanézem, hogyan nyertük meg ezt az etapot 6-1-re, ebből az utolsó hat percet 4-0-ra. Fazekas Nándi úgy védett, hogy azt gondoltuk akkor, ezt nem lehet überelni.
Nos, Londonban kiderült: dehogyisnem lehet.
És Londonban kiderült, igenis léteznek a sportban is afféle hollywoodi forgatókönyvekre hajazó tündérmesék. Hogy elindulsz, totálisan lehetetlen helyzetből, és eljutsz oda, ahová csak a legmerészebb álmaid visznek el.
Akkor, a Veszprém Aréna félhomályában azt találtam mondani Mocsai Lajosnak, miközben a kijárat felé baktattunk, hogy ez tipikusan az a győzelem volt, ami az olimpiáig viszi majd ezt a csapatot. Ha akkor elbukunk, nincs világbajnokság, és szinte garantáltan nincs olimpiai kvalifikáció. A vébén viszont újabb varázslatos győzelmekkel odaértünk a londoni selejtezőtornára, Göteborgban pedig, ha a szokásos, idegzsábás, egylabdás meccseken is, de kiharcoltuk a részvételt.
Az pedig már a rajton, a dánok elleni partin látszott, nagyon összeállt ez a gárda, akkor még centikkel lemaradtunk a sikerről – most viszont, Izland ellen érvényesültek a mindenség sporttörvényei, avagy ez a válogatott tett annyit azért, hogy a leglehetetlenebb helyzetekből is felállva végül átlépje azt a bizonyos küszöböt.
E nyolcvanperces hőseposz kapcsán még két nevet kell mindenképp megemlíteni a zseniális Fazekas Nándor mellett: Putics Barnáét és Nagy Lászlóét.
2009 januárja, Samsung-kupa Bécsben, afféle B-csapattal. A norvégok elleni meccs szünetében Hajdu Jani, az akkori kapitány nekiesik Putics Barnának. „Az egész csapat azért dolgozik, hogy lőjél végre gólokat, te meg itt alibizel?!” Barna félmosollyal ránéz a mesterre: „Tényleg?” „Tényleg.” A második félidőben kiment, és rommá lőtte a norvég kaput. Most egy ideig úgy tűnt, nem lesz csapattag, a rutinos Perezben jobban bízott Mocsai, Csárli azonban tényleg megkopott kissé (még ha ezt nem is tudtuk róla elképzelni hosszú időn át). Pótbehívóval jött Barna, már hozzátett a szerbek elleni mérkőzéshez, most pedig azokban az időszakokban lőtt rém fontos gólokat, amikor a legjobban kellett. És utána vigyorgott és vigyorgott és vigyorgott. Ez ő. A lényében van az, hogy képtelen összetörni, megrettenni, megzuhanni. Alkaros felsősarkosa a meccs gólja volt, irtózatos lökést adott.
Nála nagyobbat már csak Nagy Laci lökött ezen a válogatotton. A második félidőben nem volt annyira élesre töltve, figyeltek is rá, ráadásul jó ideig érezhette, a többiek nélküle is hozzák a partit. Aztán hogy nem így történt, a hosszabbításra úgymond odaállt. De úgy, ahogy csak igazi világklasszisok tudnak. Hogy a félhelyzetből is beverik, miután látják, itt most nekik kell jönniük.
Laci jött. Nyáron haza. És most érkezett meg végleg.
Mondták anno, biztos a spanyolokat választja, elvégre ha a tudásához méltó csapatot keres, amelyikkel érmes lehet egy olimpián, azok csakis ők lehetnek – a magyarokkal nem juthat messzire.
Nos, dobogóközelben jár – magyar mezben.
Ennek tényleg így kellett történnie.
