Poszt ITT

Gyarmati Andrea: Apu kiment pisilni, és eltűnt

Illyés Tibor / MTI
Illyés Tibor / MTI
Mindez a kelet-berlini kommunizmus kellős közepén.

Állok az élelmiszerboltban, nézegetek ki a fejemből, várom, hogy elfogyjon előttem a pénztársor. Az orrom előtti polcon rengeteg banán, akció, szép, friss példányok, hívogatóak.

És ekkor mosolyra húzódik a szám, eszembe jut a családunk banános története.

Amikor kislány voltam, ritkán lehetett kapni, mégis, ha rendesen végigcsináltam az edzést, édesanyám jutalomként olykor banánt varázsolt elő a táskájából.

A szüleim már gyerekként ismerték egymást az uszodából, de igazán csak fiatal felnőttként figyeltek fel egymásra.

1947-et írunk. Apu elképesztően jóképű volt, laza és vicces, anyu komoly, elszánt, varázslatos és látszólag blazírt.

A kérdésemre, hogy miképpen kezdtetek együtt járni, elég különböző mesét adtak elő.

Az biztos, hogy esős idő volt, anyu behúzódott egy kapualjba, ahol édesapám, minő véletlen, utolérte, s a zsebéből előkerült egy csokoládé, pont édesanyám kedvenc márkája. Ezután elég gyakran együtt indultak haza edzés után.

Anyu verziója így szól: „Apád nagyon oda volt értem, és ez igencsak tetszett nekem, bár igyekeztem úgy viselkedni, mint akit ez egyáltalán nem izgat.”

Apué pedig ekképpen: „Anyád tojt a fejemre, ami erősen motivált.”

Végül egymásba szerettek, és ez az érzés végig kísérte az életüket; olykor persze falra másztak egymástól, de minden fájó esemény, köztük a válás ellenére a halálig összetartoztak.

A szerelem adott erőt az edzésekhez is, és annak lehetősége, hogy együtt nyerhetnek olimpiát, ami több és több munkára serkentette mindkettőjüket. Az együttnyerés 1952-ben össze is jött számukra; ezzel rajtuk kívül csak a Zatopek házaspár büszkélkedhetett a világon.

A jeles olimpia előtt, 1951-ben Világ Ifjúsági Találkozót rendeztek Kelet-Berlinben, ahová már házaspárként érkeztek a szüleim.

A VIT abban az időben komoly megmérettetésnek számított; Kelet-Berlin viszont origója volt a dagadó hidegháborús helyzetnek, ami tíz évvel később elvezetett a berlini fal felépítéséig.

Édesapám gyűlölt minden hatalmat és erőszakot, állandó lázadásban élt. Anyu szabálykövető volt és precíz. Jót tettek egymás személyiségének: anyu lazult, apu komolyodott.

Kelet-Berlinben egyetlen percig sem lehettek kettesben, amiért apu morgott, pofákat vágott, beszólogatott a felvigyázóknak; anyu pedig nyugtatta – szerény hatásfokkal.

Egyik délelőtt apu elhagyta a szobáját, azt mondta, kimegy pisilni, és eltűnt. Azonnal anyunál keresték, aki közölte, fogalma sincs, hol a férje.

Utóbb derült ki, hogy apu kimászott a klotyó ablakán, felült az U-Bahnra, és átvonatozott Nyugat-Berlinbe, ami akkor még technikailag lehetséges volt ugyan, de politikailag nem ajánlott.

„Mit csináltál, Suta?” – kérdezte édesanyám pár óra múlva, amikor végre szót válthattak.

„Szívtam egy kis szabadságot, Éva, és mert szeretlek, hoztam neked ajándékot.”

„Mit hoztál?”

„Banánt.”

„S hol volna az a bizonyos banán?”

„Elvették.”

Történt ugyanis, hogy apu eltűnése után pár órával az összes magyar sportolót csomagostul kiparancsolták raportra a tábor egy terére. Apu épp előkerült, és mint a többiek, az összes holmiját bedobta középre. Eztán egyesével léptek ki a sportolók, s az ellenőrök figyelmétől kísérten ki-ki kiválasztotta és kinyitotta a csomagjait, majd vihette vissza a pakkot a szobájába. Mindennek akadt gazdája, csak egy zacskónyi banán árválkodott a flaszteren, hiszen apu tudta, ha magához veszi a tiltott gyümölcsöt, az beismerése annak, hogy átmerészkedett a túloldalra.

„Soha életemben nem sajnáltam ételt úgy – mesélte utóbb anyu –, és sose voltam oly biztos apád szeretetében, szerelmében, mint akkor.”

Így történt, hogy minálunk a banán 1951 óta a szeretet kifejezésének eszköze.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik