Normál hétköznap. Csöng a telefon. Ebben nincs semmi különös, ha csak annyi nem, hogy a vonalason hív valaki, ami lássuk be, manapság elég ritka. Idős férfihang, erős akcentussal, hogy én biztosan nem ismerem őt, az édesanyámmal úszott annak idején, néhány hét múlva hazalátogat, szeretne Anyuval találkozni.
Mondom, Anyu már nem igazán fiatal és nem is nagyon fogad látogatókat, de megkérdezem.
„Én sem vagyok már húszéves, de valaha, még a háború előtt nagyon jó barátságban voltunk, talán kivételt tesz velem.”
pedig a szüleim fontos kapcsolatait és régi barátait, ha nem is mindet személyesen, de legalább név szerint ismerem. Kiderül, ennek a bácsinak a története sem ismeretlen számomra, csak név és arc nélküli volt a sztori mind ez ideig.
Anyu lelkesen azt mondja, szívesen beszélgetne az illetővel. „Amin Tomi keresztülment, nem semmi! Neki nem szabad nemet mondani.”
Hiába vagyok hatvannégy éves és anyu kilencvenkettő, a gyereknevelés sosem fejeződik be, és ha elmesélem a történetet, bizonyára te is úgy érzed majd, hogy nagyon is egyetértesz.
Anyu és Tomi együtt úsztak, sőt még aztán is edzettek, hogy az edzőjüket elvitték a háborúba. Amíg lehetőség volt rá, Pestről átgyalogoltak Budára, a Lukács uszodába, és a csapatból néhányan folytatták az olimpiai felkészülést úgy, hogy remény sem volt következő olimpiára.
Valószínűleg az úszás éltette őket.
Aztán egyre kevesebben lettek, mert a helyzet minden volt, csak biztonságos nem.
Nem akarom az előzményeket hosszan taglalni, láttuk, tudjuk számos elmondás, mozifilm és olvasásélmény nyomán, miképpen is mentek abban az időben a dolgok. Anyu is megjárta a maga poklait, de végül a háború véget ért, a családja minden tagja életben maradt, sőt, az edzője is szerencsésen hazatért.
Lehetett az életet újratervezni, készülni hittel, akaraterővel a megmaradt csapattal az olimpiára.
Sokakról nem tudtak semmit, de úgy mesélték a szüleim, ez nem volt ritkaság akkoriban. Csak reménykedtek, hogy X vagy Y mégiscsak túlélte a borzalmakat, és letelepedett valahol a nagyvilágban. Jobb volt erre gondolni, mint arra, hogy elpusztult.
Ilyen volt Tomi is, ám amin ő keresztülment, az olyan, mint egy felkiáltójel: soha többé háborút!
Tomit és az édesapját valahol begyűjtötték, és másnap reggel kettőjük csuklóját összekötve a Duna-partra hurcolták, hogy elpusztítsák őket az összes többi emberrel együtt, aki ott volt velük a pincében.
Tomi igen jó úszó volt, ám az édesapja nem tudott úszni.
Képzelheted, Tomi mit érezhetett, hogy az apukája feláldozza magát érte, de az életösztön, a fiatalság, meg ki tudja, micsoda, talán a sors ezt rendelte, tehát amikor a sortűz már közel volt, ugrottak. Valahol a Duna közepén – úgy mesélte – érezte, hogy a kötés lazult, és úszni is könnyebb lett, vagyis elhagyta az apukáját. Lőttek ugyan utána, de átért a túlpartra, igaz erősen vérzett, mert a zsineg belevágott az ereibe is.
És mintha tényleg a hatalmas istenek is kegyeikbe fogadták volna, kapott ellátást, és végül is túlélte a háborút. Viszont mindenkije odaveszett, úgyhogy úgy döntött, innen mennie kell.
Anyu volt az egyik, akit látni akart, és szerencsére még megölelhették egymást.
Nagyon megható jelenet volt, két régi barát, aki sok mindent végigcsinált együtt.
„Látod, Évi – mondta Tomi, és felemelte a bal kezét, amin olyan vastag heg látszott, mint egy karkötő. – Ennyi maradt Apuból, aki megmentette az életemet, úgy, hogy a sajátját feláldozta értem.”
Kiemelt képünk illusztráció: MTI/Czeglédi Zsolt
