Tompa: Lehetett volna. De nem lett

Úgy egy éve tértem haza hosszú utazásomról egy szívbillentyű körül, és levontam a tanulságokat: szebben kell élni, a barátokra jobban odafigyelni, a gyermekkori kreativitást újra szabadon engedni, épp’ csak annyi pénzt keresni, hogy szépen megéljen az ember, formát adni a dolgoknak és segíteni a nálunk is szerencsétlenebbeknek.

Jártam odaát is, és azt tapasztaltam, hogy Fekszem a köves folyóparton, majd egy kikötőben, Kanada vagy London, déja vu, majd egy ismerősömnél és távolról hallom Dorka hangját, előrehajolok, balról-jobbra késsel mélyen átvágják a homlokomon a bőrt, soha ilyen fájdalmat nem fogok érezni az életben, mint most, gondolom. Fekszem a folyóparton, nagy szürke kövek, a túlparton sötét. A mesterem, akihez kijöttem ide Kanadába (Londonba) bunyózni, azt mondja: a folyó túlpartján túl semmi sincs, csak sötét. Egy pillanatra se kísértsen meg a transzcendencia, mert ott nincs semmi, csak a részvétlen erőszak vezérelte sötét, egy csepp vízben az ázalagok ugyanúgy egymást tépik darabokra, mint a csillagok a külső űrben, nincs dualizmus, az anyagtól független szellem csak annyira van, mint önálló, a késtől független élesség, véletlen, ha életben maradsz és nem az, hogy még dolgod van a világban. Legyél szabad, igyekezz.

Próbálom követni e következtetéseket, és van, ami megy, ma már csak egy dolgot fájlalok igazán: hogy mi történik az országommal. Ezt álmomban nem gondoltam volna, amikor kampányoltam 1990 tavaszán a falvakat járva egy felzászlózott Zsigulival, hogy visszajön ez a szahar, olyan arcokkal, akikre a döglött kutyámat se bíznám, hogy visszajön a gentry, a különítményes, a cseléd és a proli legrosszabb vonásait egyesítő, arra bazírozó és azt felerősítő populista pártállam.

Önkénteskedünk a balassagyarmati böriben, ezért volt szerencsém részt vehetni Böjte atya miséjén, melyet a fogvatartottak gyerekeiért tartott. És télleg jó a csávó, bár én ”nem lógok a mesék tején”.  A szövegmagyarázata felejthető volt, de a konkrét példái marha jók. Egy: kikapcsolták a GPS-t, el is tévedtek, visszakapcsolták, mire a GPS nem moralizált és nem tolta le őket, hogy tya ja, én szóltam, úgy kell nektek, hanem csak egy szót mondott: újratervezés… A másik, hogy Sepsziszentgyörgyön egymagának kellett szónokolnia a tüntető tömeg előtt, mire mind a magyaroknak, mind a felsorakozott román rendőrsorfalnak elmondta, hogy aki nem ismeri el, nem fogadja el és nem tiszteli a másik és a kisebbség létét, az lehet sikeres rövid távon, de hosszú távon nem, és sem nem jó magyar, illetve sem nem jó román. Majd elénekelte mindkét himnuszt, a rendőrsorfal a plexipajzsokat ütögetve tapsolta meg.

Well, erről van szó. Itt és most, és mindig ugyanaz történik, ez a módszer: nemzeti érdekként beállítani a hatalmi érdeket, nemzetiszín ostyába csomagolni a cuccot, ezzel téveszteni meg a nemzeti érzelműeket, idegenszívű álcivil provokátornak (migráncsnak és sorosistának) titulálni minden másként gondolkozót, így kovácsolni egybe a tábort (meg a médiamonopóliummal), mely AHHOZ pont elég, hogy megtartsuk a hatalmat. És ez rövid távon működik, és a szektává szervezett, kritikára képtelen rajongótábor elhiszi, hogy ez végre nemzeti kormány, nem veszi észre, hogy nem, hogy igazából nem jó magyar, aki a hatalom rövid távú megtartásáért feléli a jövőt. Mert ez történik, a Voltaire-nek tulajdonított alapmondatba (“Egyetlen szavaddal sem értek egyet, de meghalnék azért, hogy elmondhasd a véleményedet”) beszúrják, hogy NE mondhasd el a véleményedet, ha a kritika eljut hozzájuk, az sorosista hazugság, politikai támadás hazánk ellen. A hívők hajlamosak önmagukat azonosítani a nemzet egészével, ahogy a pártállam és a nemzet közé is egyenlőségjelet tesznek, így aki azt támadja, a nemzetet támadja. És simán benyelik az összes bizonyíthatóan hazug hülyeséget, amit a kampányeszközzé alacsonyított média a fejükre okád, satöbbi, satöbbi.

Trianon és a holokauszt ugyanannak a dolognak a két oldala. Trianont követően válik állami szintre emelt paradigmává az antiszemitizmus és az antiliberalizmus, manapság mindig az obskúrus autoriter rezsimek antiliberálisok a radikális iszlámtól a kommunista Kínán át a Fideszig. Előtte is voltak csírái ennek (Prohászka Ottokár vagy Bangha Béla munkásságában például), de Trianon után kellett egy bűnbak, aki elviszi a balhét és egy piszkos kézzel – ahogy a falunkban mondják -, ki lehetett takarítani a sikeres riválist, aki, mint a kakukkfióka, kilökdöste a rendes magyar embereket a fészekből. Magyarország utolsó gazdag, diadalmas, egységes és fejlődő korszaka a dualizmus volt, amit NEM a gentry, hanem a svábok és a zsidók építettek fel, a modernizációban vesztes, elszegényedő kis- és középnemesnek pedig látnia kellett, hogy egy győztes és menő új osztály nő fel, mely jobb, mint ő, hogy kígyót melengetett a keblén, ez alapozza meg a máig tartó idegenellenességet, aminek mai változata a migráns/Soros-mitológia.

A svábellenesség is erős volt, csak elfelejtettük, mert nem vezetett holokauszthoz, „csak” kitelepítéshez, amikoris etnikai tisztogatással az évszázadok óta itt élő, a török utáni romhalmaz Magyarországot újjáépítő svábok felét kiűztük innen.

Az az ország, mely kiűz valamely népcsoportot, szinte törvényszerűen hanyatlás elé néz, és lőn. Friss adat, hogy az Egyesült Államok 25 legértékesebb vállalatának több mint a felét, az ötszáz legértékesebb vállalat 43 százalékát első vagy második generációs bevándorlók alapították, a Quartz a Center for American Enterpreneurship felmérését 444.hu idézi, olyan nímand vacakokról van szó például, mint a Pepsi, a Colgate, az Apple vagy a Google.

De nemcsak az a baj, hogy a nyájat vezető elit hülyéket beszél. Rendszerré szerveződött a Fideszt támogató 2,5 millió ember a monopolizált köztévén és a felfalt vidéki print- és elektronikus sajtó segedelmével agymosott, hülyére vett és tudatos hazugságokkal sikeresen lebutított, hajdani cselédfaluban élő idős, vallásos vidéki nénitől és a városi vérnyugdíjastól a kopasz béközéposztálybeli újnyilason át az úri középosztálybeli dámákig, a cinikus hatalomtechnikus mezővárosi macchiavellikig és a lipokrácia számos kis gömböcéig. Ők azok, akik elhiszik, amivel etetik őket, ők állnak nevetve mindig az út szélén, amikor elhajtják az aktuális zsidókat, és ők azok, akik megsértődnek, ha lemaradnak a zsidóvagyon szétosztásakor, akik megrángatják a vak zongoristát, és csöppet sem zavarja őket, hogy az aktuális pártállam az államot használja fel politikai ellenfelei kinyírására.

Jó lenne úgy írni, azaz érezni, hogy távolságot tartva, elegánsan, különválasztva a személyest és a közéletit, jó lenne legyűrni az érzést, hogy legszívesebben egy szívlapáttal oldanám meg a nézeteltérést, mert ezekkel nem érdemes vitázni, és a füves könyvek, a kalendáriumok és a fészbukos falvédőszövegek is azt tanácsolják, hogy avoid the assholes. Nemigen szokott sikerülni, mindig csípősen fikázom az ellenlábast kuríros korom óta, de semmit nem értem el vele, gyűjt az ember egy-két ellenséget és elveszít egy-két megjelenési lehetőséget. De mit is lehet mondani, amikor azt búgja a fülembe a jeles borújságíró kolléga, hogy T. borász bácsi zsidó, és a fajtájára jellemző kíméletlenséggel tört előre, és a Nyugat már nem tud mást kínálni,  mint a migránsokat, és ha szakértelemre van szükségem, Nógrádit, Földit és Spöttlét olvasok… Szívlapát.

Egy élete van az embernek, s bár nem a haza, hanem az ember fogalmát teszem előre, nem örülök, hogy elcseszik a jó kis országomat, mely azért élhető még mindig, mert csodálatos arcok vannak benne, és a kultúrája nem egy tízmilliós, hanem egy százmilliós ország kultúrája. Lemerülök, kibekkelem őket, gondoltam ekkor, csakhogy van itt egy kis probléma: fogyik a magyar, fogynak az erőforrások, elöregszik a társadalom , melynek legdinamikusabb része Nyugatra megy (nem Keletre, vajon miért?), miközben úgy teszünk, mintha nem is létezne a cigánykérdés, és teljesen hülye reprezentatív beruházásokba öntjük a pénzt, stadionokba egy olyan országban, ahol nincs foci, miközben tudvalévő, hogy azok a sikeres országok, amelyek az oktatásba és az egészségügybe ruháznak be, nem a hatalom minden áron való megtartásába. Csökken az eleve kisebbségben lévő progresszió tömege, ugyan mitől változnának meg a dolgok, mire felmerül az ember a kibekkelésből, lófütyit talál itt, a magyar ugart, nem egy vidám, gazdagodó kis országot, mint amilyen lehetett volna.

Kiemelt kép: MTI/Ivasivka Máté