Nem tudom, Önöket nem zavarja, nem bosszantja? És ne tessék azt mondani, hogy az idősebb generációt sosem értik a fiatalokat, ha pedig a tinédzsereknek nem sikerülne felbosszantania az öregeket, nem is volnának életképesek. Ez a helyzet nem olyan, mint a hosszú haj vagy a kopaszság, mint a farmer, a mini szoknya vagy a különböző extrém cipők, tetoválások, satöbbi.
Engem az bosszant, hogy itt valaminek a tönkretételéről van szó. Funkcionális és minőségi tönkretételéről. Ha Önnek, kedves olvasóm kiszakad a ruhája, akkor azt fájó szívvel kidobja, de nem akkor, ha 25 év alatti, és pont a térdénél, mert akkor azzal semmi gond sincs, sőt, az a menő.
Találunk azért szándékos rongálást másutt is, de – mint említettem – ezek nem öncélúak. Egy régi példa a sebejtés az arcon. Ez attól vált divattá, hogy a párbajban sebesültek vonzókká váltak és ezt lehetett utánozni úgy, hogy magukat vágták meg. Érthető. Mások kiverik a saját fogaikat, de ott valamiért ezt tartják esztétikusnak. Néhány szubkultúrának a lényegéhez tartozik a test gyötrése (például: pánk), mert így kívánnak tiltakozni az élet hiábavalósága ellen, de mutatnak helyette egy másikat.
És még példa: a koptatott farmerokra is mondhatjuk, hogy azokat szándékosan tették tönkre, de nem igaz, azok minősége megmaradt, csak épp úgy néztek ki, mintha már használtak lettek volna. Külön rafinéria az, ahogy a minőséget összekombinálták a látszat-elhasználtsággal, ezáltal azt a hatást keltve, hogy farmer és gazdája régóta összenőtt. És esztétikailag sem néz ki rosszul… Amúgy a klasszikus farmermárkák közül a legállhatatosabbak nem követték a koptatott divatot sem.
Egyes autók nem akarnak fényesen csillogni és próbálgatják a mattos festést. Még az is elképzelhető, hogy lyukakat festenek rá meg rozsdát, de hogy szándékosan tönkretegyék, összekarcolják a karosszériát és hagyják elrozsdásodni, az kizárt.
Márpedig a szembejövő térdnél elszaggatott nadrágokkal ez van. Ha alaposabban megfigyelik, viselőik egyáltalán nem topisak és nem ápolatlanok, nem rossz minőségű az anyag. Sokaknál minden makulátlan, ezt leszámítva.
Hogy ez a divat honnan származik? Egy vonzó sráctól, aki elesett a biciklijével és nem érdekelte a kiszakadt nadrágja, és ezt utánozták volna le, talán. De még egy szubkultúrát se tudunk felmutatni, amely mondjuk agresszív lett volna és abból megszelídülve kommerszesedett. Márpedig egy folyamatos szelídülés végbemegy, ahogy a minta terjed, amikor már nem csak egy korosztálynál, de többnél is látjuk, amikor már nem mind a két lábon, csak az egyiken szaggat valaki, vagy bosszantja, hogy le akar esni az alsó lábszáráról, és kicsit visszavarrja.
A minta tömeges elterjedése miatt egyre kevésbé szembetűnő a jelenség, már nem a szakadást látják – én sajnos még mindig –, csak annyit, hogy a szembejövő térde kilátszik. Ezt aztán éppúgy megszokjuk, mint a vállpántos ruhákat vagy a haspólót vagy a csípőnadrágot. (A lecsúszott ülepű nadrágnál a fiúk fenekében kellett „gyönyörködnünk”.)
Még nagyobb mázlink van, ha be tudtunk állni a sorba egy saját térdnél szakadt nadrággal, mert akkor nem idegesít minket a divat és eltölthet a valahová tartozás érzése. A divat elég jól csekkolja, hogy valaki képben van-e, vagy elvarázsolt, netán bolond, és nem, tudja mi a módi. Azaz egy ismeretlenről pusztán öltözködése alapján megmondjuk, pszichésen milyen kondícióban lehet.
A megszaggatott nadrágnak volt és talán még ma is van üzenete. A munka világában, ahol a nadrágnak védő jellege van, vagy ahol kiszolgáló-fogyasztó kapcsolat áll fenn, vagy ahol egyszerűen csak elvárt egy megjelenés, továbbra sem elfogadható. Nem fogunk ilyen öltözetet látni az Operabálon sem. A rongálás voltaképp azt üzeni, hogy „én nem vagyok a társadalmi struktúra része”, azaz a viselője kívülálló, szabad ember.
A rendőrök, a katonák, a közigazgatásban dolgozók, a banki alkalmazottak, a multiknál dolgozók, nos, ők azok, akik nem szabadok, ellenben aki a nadrágját rongálhatja, az igen.
Ugyanezt az üzenetet másképp is el lehet mondani, és ha valakinek a nadrágja ép, akkor sem feltétlenül azt gondoljuk róla, hogy akkor ő most épp szolgálatban van, de fogadjuk el, hogy a szabadidős státusz megjelenítésének egyre elvártabb módja a szakadt gatya: az utcai divat a tetőpontján. Hamarosan több változás is bekövetkezik, és feltehetjük a kérdést, hogy hogyan tovább. Az egyik, hogy az üzletekben térdnél előre kiszakított nadrágok ára nem lesz több. Eddig is furcsa volt, hiszen házilag mindenki elkészíthette, de a szétterülés lenyomja az árakat. A másik, hogy a vizuális jelzésen lesz a hangsúly, a térd előbukkanásán.
Egy divat megszelídülésénél az eredeti üzenet mindig elhalványul, és a dolog átmegy vizualitásba és praktikusságba. A praktikusság azt igényli, hogy ne essen le a nadrág alsó része, legyen kényelmes, és ne legyen túl nagy a vágás, valamint, hogy mosás során se menjen tönkre, foszoljon tovább.
A láthatóság és megszokás viszont azt igényli, hogy legyen láthatóbb, mert már senki sem veszi másként észre.
Ha tehát én divattervező volnék, akkor most megragadnám a trendek közül a vizuális részt. Egy olyan utcaképet látok magam előtt, ahol a térd mindenkinél látszik, de csak azért, mert az alsó lábszár is takarva van és a comb is. Ezt másképp is el lehet érni mint a rongálással, ráadásul a rongálás már elveszítette eredeti jelentését és nem is rajonganak érte az emberek.
Ezen utcaképben az emberek valójában térdnadrágban és hosszú harisnyában járnak úgy, hogy a térdük jól látszódjon. Semmi sem szakadt, minden tökéletes, a minőségben folytatódik a társadalmi különbségek reprezentálásának versenye.
A későbbi lehetőségekre még ne is gondoljunk, hiszen ettől kezdve lehet játszani az anyagokkal, a színekkel, horribile dictu a két rész összekapcsolásával. Mondjuk szép az nem lesz, mert a lábat nyújtani nem tudják a térdzoknis csatolások, ahhoz ezeknek fel kell csúsznia a combig, de ezt a fejlődési utat már egyszer bejártuk, majd bejárjuk megint. Ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk csak az újdonságnál, hogy látszódjon ki a térd.
Ezt a történetet nem csak azért írtam le, mert jelen pillanatban frászban vagyok, hogy amíg én alszom, valaki megszaggatja a nadrágjaimat, vagy mert terelgetni szeretném a divatot. Létezik egy folyton visszatérő elméleti és gyakorlati kérdés, hogy végül is mi a kapcsolat a divatipar és a fogyasztók közt, ki kit irányít, manipulál-e a divatszakma vagy épp követő jellegű?
Ennél a példánál jól látszik, hogy a trendek adnak bizonyos lehetőséget a divatszakma számára, mert korántsem biztos, hogy fenti vízióm – mely egyébként kicsit hasonló képet fest, mint az arisztokraták XVIII. századi térdnadrágja – megszületik. A trendek azonban kínálnak lehetőségeket, melyeket a divatipar aztán továbbvisz és meglovagol. Ha a tervező nem túl nagy ugrást megy előre, akkor teljes a siker, és a legelsők kőgazdaggá válnak. Vagyis a csatokkal még tessenek várni, de a térdnadrág-magasszárú zokni kombináció már tervezhető.
