A mélypont eléréséért folytatott kétes értékű versenyben most talán annak a politológusnak a pozíciói a legjobbak, aki a határon kiadott tűzparancs szükségességéről értekezett egy minapi publicisztikájában. Igaz, úgy tűnik, hogy a “gyorstelepítésű drótakadály” (a már nevében is nonszensz “GYODA”) és a készülő kerítés környékén a rendőrsorfal, a honvédség bevetése, a könnygáz, a vízágyú és a gumibot alkalmazása hamarosan tényleg kormányzati politikává válik.
Egy most publikált közvélemény-kutatás szerint a lakosság körülbelül negyede állítja, hogy saját tapasztalatai vannak a menekültek tömeges magyarországi jelenlétéről. Nem kis szám, de talán még a “nemzeti együttműködés rendszerében” sem számít többségnek. Leginkább azok érzik személyes ügyüknek, akik a politika iránt erősen érdeklődnek, az ő véleményüket pedig főként az alakítja, amit a politikai arénában mutatnak nekik a menekültekről. Elsősorban a menekültellenes állami propaganda hatása jelentős, amire temérdek pénzt fordít a kormányzat, miközben a plusztámogatásokat folyósító Európai Uniót vádolja azzal, hogy nem finanszírozza a hazai határvédelmet.
A menekültellenes kampány termékeny talajra hull, hiszen az idegenellenesség szintje magas, a szolidaritásé alacsony Magyarországon. A teljes népesség nagy többsége nem engedné be az országba a menekülteket, még az ellenzéki pártok szavazótáborában is jócskán kisebbségben vannak a befogadáspártiak. Hozzá kell tenni, a menekültellenesség nem csinál kormánypárti szavazót az ellenzékiből, aki ettől még rendületlenül utálja Orbánt és a korrupciót. Mégis, saját szavazóik túlnyomó menekültellenessége lebénítja azokat az ellenzéki szervezeteket, amelyek talán szívük szerint menekültbarátabb politikát ajánlanának. Mivel azonban nem tudják eldönteni, hogy vállalva a küzdelmet világossá tegyék álláspontjukat, vagy megfeleljenek, csak kicsit halkabban, a többségi elvárásnak, netán más témák felé próbálják terelni a közhangulatot, ezért láthatatlan, mi is volna a kormányzati politika alternatívája. Különben is, az ellenzéki belviták gyakran ugyanúgy gyanúsításokra, sérelmekre, kizárólagosnak vélt percigazságok hirdetésére alapozva folynak, mint az a “nagypolitikai” színtéren tapasztalható. Marad tehát a Fidesz és a Jobbik nyaktörő versengése a menekültellenesség terén.
Sokféle társadalmi feszültség adódik össze. A zsigeri indulatokra rájátszó propaganda mellett a jóléti juttatások elvesztése miatti aggodalom játszhat főszerepet a menekültek elutasításában. Az évtizedek óta állandósult jövedelmi frusztráció könnyen váltható át jóléti sovinizmusra. A képmutatás minősített esete, amikor a “magyar szegényeket”, a “mi hajléktalanjainkat”, esetleg a romák felzárkóztatására tett lépéseket féltik a menekültektől. Ugyanis a legrosszabb helyzetben lévő csoportok felemelésére lényegében semmilyen szervezett erőfeszítés nem történt az elmúlt fél évtizedben. Ellenkezőleg, megbélyegzés és ellenőrzés, vagy – a hajléktalanok esetében – jogi szankció jutott nekik osztályrészül. A rájuk való hivatkozás kétszeresen hamis: se a szegények, se a hajléktalanok, se a romák nem kapnak majd többet attól, ha nem lesznek Magyarországon menekültek, de most rájuk mutogatva lehet érvelni mások megsegítése ellen. Ellenben a menekülteket azok segítik tevőlegesen, akik a szegényeket, hajléktalanokat és romákat is segíteni szokták.
A nálunknál rosszabb helyzetben lévők iránti meg nem értés témaköréhez tartozik, amikor sokan azt kérik számon a menekülteken, miért van mobiltelefonjuk, miért nem rongyos mindegyikük ruhája, vagy éppen miért vannak ékszereik. Fel sem tűnik, hogy a több ezer kilométert talpaló embereknek valószínűleg az mindenük, ami rajtuk és náluk van, hogy mobiltelefon nélkül az otthonuk után egymást is elvesztenék, és hogy ettől még a szó szoros értelmében földönfutók.
Az igazán letaglózó élmény ezzel kapcsolatban mindig az, amikor a közösségi oldalakon hétköznapi emberekből két recept, elveszett kiskutyák, családi fotók, netán a szeretetről szóló magvas idézetek posztolása közé ékelve tör ki a menekültellenes őrjöngés.
Hamis az “Európa végvára”, a “keresztény kontinens védelmezője” pózaiba való belemerevedés is. Ha valódi belső iránytűként szolgálna a keresztény tanítás (és most akkor ne menjünk bele abba, hogy a kereszténységen túl egy-két dolog azért még történt Európában, ami meghatározza a gondolkodást, például a felvilágosodás), akkor a menekültpolitika alfája lenne a humánus bánásmód, a gyűlöletre uszítás elutasítása. Miként azt a német szövetségi elnök és a kancellár teszi. Németország nem határország, “csak” a menekültek legfőbb célpontja. Nehéz elképzelni, hogy a berlini kancellárián kevesebbet tudnának a menekülthullámról, mint a budapesti Országházban, mégsem gondolják, hogy az érdekérvényesítés ellentétben állna az emberi minimumok betartásával. A németek későn fogtak hozzá a közös európai menekültpolitika felépítéséhez, s biztosan vita övezi majd javaslataikat. Ám miközben a magyar kormány arról beszél, hogy az unió nem segít, éppen Orbán volt az egyike azoknak, akik keresztbefeküdtek a közös uniós menekültszabályozás eddigi megvalósításának. A közös normák léte ugyanis valamelyest korlátozná az indulatszítás lehetőségét, s ne adj isten még azokat a nemzetközi szerződéseket is be kellene tartani, amelyeket mostanában nem mindig sikerül.
A kormány nem megoldást, hanem ellenséget akar. Magyarország folyton “támadás alatt áll”. Hol a spekulánsok, hol az európai baloldal, hol a menekültek támadása alatt. Az idegenek mindig a nemzetre törnek, tulajdonképpen mindegy is, hogy ezek az idegenek fizikai valójukban vannak jelen, vagy “háttérhatalomként” sütik ki szörnyű terveiket. Velük szemben egységre van szükség, ellentámadásra. Aki nem áll be a sorba, áruló. Nem különösebben bonyolult szisztéma, de láthatóan működik.
Ha azonban ezt a támadás-ellencsapás retorikai mázat lekaparjuk, alatta nem nagyon marad semmi. A “GYODA”, de valószínűleg a kettős vagy akár hármas határzár sem fogja megváltoztatni, mondjuk, a szíriai helyzetet és a geopolitikai realitásokat. Viszont a propagandára és a drótsövényre költött pénzből érdemi pluszt lehetne juttatni a bevándorlási hivatalnak, a segítő szervezeteknek, s bizonyára jutna a helyi lakosság félelmeit enyhítő, esetleg őket (munkaerőként) bevonni képes programokra is. Ennyiből is mintája a menekültügy a kormányzati politikának. Tükröződik benne a rendszer maga: hiába akarja a kormányfő “felgyorsítani” az államigazgatást, ha a döntéseinek nincs értelme, s azokat emiatt újra és újra még gyorsabban felül kell vizsgálni.
Persze, megtanultuk a leckét: “politikai kormányzás” folyik, a cél “a pillanat uralása”. Hihetetlen elvakultság, önteltség és tudatlanság kell azonban ahhoz, hogy valaki azt gondolja, egy ilyen kurzus nem üt majd vissza, s nem fullad katasztrófába egy nem is annyira távoli ponton.
Ha valami, hát ez ki van próbálva Magyarországon.
