Az utóbbi egy hónapban “csupán” kétezer-hatszáz fővel csökkent a magyar népesség, a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint. Ha elég érzékeny nagyítót használunk, talán egy kis púp is látszik a trendvonalon, de a zuhanás ettől még zuhanás.
Erről a fogy-a-magyar-szituációról kedvenc íróm, Jared Diamond jut az eszembe, aki harminc éven át kutatott, és sok száz oldalas könyvet írt, hogy egy pápua-új-guineai férfinak válaszolhasson. Pedig egyszerű kérdés kapott: „Miért van az, hogy nektek, fehéreknek olyan sok cuccotok van, nekünk új-guineaiaknak pedig olyan kevés?”
Válaszként valami olyasmi körvonalazódik a Háborúk, járványok, technikák című kötetben, hogy évezredek alatt halmozódott fel a nyugati kultúra eredendően földrajzi jellegű előnye. Innen egyenes következmény a gyarmatosítás, a globalizáció, ami egyre több pénzt és hatalmat terelt a leggazdagabbak kezébe – és egyre kevesebb esélyt adott az elmaradottaknak.
A geodeterminisztikus történelemszemlélet persze nem újdonság. A világ mindig is valamennyire globalizáltan működött, és mindig is egyenlőtlennek mutatkozott. Halálosan leegyszerűsítve nagy történelmi folyamatokat: volt, hogy a messze termelt árut vitték (elefántcsont), volt, hogy az alapanyagot (pamut), s volt, hogy a rabszolgákat. Az vitte, aki tudta, aki technikával, betegséggel, népességgel leigázta a másik nációt.
Már nem hozzák az árut
Fotó: MTI / Kovács Tamás
Arra alapul a modernkori globalizáció gazdagságteremtő ereje, hogy az áru előállításához szükséges javakat (alapanyag, gyár, szállítás – és egyre inkább a tervezés is) kihelyezték olyan országokba, ahol mindez olcsó. Ebből profitált a fogyasztó is – amint ezt például a ruhák olcsósodásán is érzékelhetjük –, de még többet a munkát kihelyező vállalatok. (A világ legnagyobb ruhakereskedője a glóbusz harmadik leggazdagabb embere lett az idén.)
De mi jön most? Honnan származik majd a következő hullám gazdagság? Van, aki már tudja. Már zajlik az ipar globalizációja utáni következő nagy háború. Természetesen nekünk, magyaroknak, erről fogalmunk sincs, hisz az István, a király rendezésének kritikájával foglaljuk el magunkat.
Eközben a britek, a franciák, a németek és az olaszok csendes harcot vívnak azért, ami jelen pillanatban az egyetlen érdemi jólétforrás: az emberi test. Marokkói, indonéz, polinéz, szudáni vagy vietnami, tök mindegy. A lényeg, hogy hozza el a jólétet a nyugati társadalom tagjai számára azzal, hogy személyében olcsó munkaerő importálódik a szolgáltatószektorba, amely eddig valamelyest ellen tudott állni a globalizációs versenynek, és jó sok embert foglalkoztatott éttermekben, szállodákban, üzletekben.
Talán még ennél is fontosabb, hogy a bevándorlók menthetik meg a mostani aktív korúak nyugdíját azzal, hogy – a számukra hihetetlenül nagy jólétbe kerülve – nekiállnak leendő nyugdíjrendszeri befizetőket gyártani.
Egyszóval a világ gazdag országai éppen újabb előnyöket kovácsolnak, miközben a Magyarországhoz hasonló partszéli bámészkodók megint későn kapnak majd észbe – ahogy tették ezt akkor, amikor a kínai ipari kapcsolatokat kellett volna építeni.
Harmincöt év múlva Magyarországot jó, ha kilencmillióan lakják majd. Ha ma tízmillió emberből mindössze 1,8 millió képes elhelyezkedni a versenyszférában, képzeljük el, mi történik, ha a kilencmillió fele már nem aktív korú lesz, s egy keresőre három-négy eltartott jut.
Fotó: MTI / Czimbal Gyula
Nézzünk pár számot. Európa öregedése intenzív, az Eurostat a 2030-ig szóló prognózisában azzal számol: az EU területének háromnegyedén kizárólag bevándorlókkal ellensúlyozható a lakosság csökkenő száma, növekvő kora. Ha nem jönnének bevándorlók, akkor a mai Lengyelország komplett lakosságának megfelelő körülbelül 50 millió fős embertömeg tűnne el addigra az unióból.
A Berlin Institut egy tanulmánya kimondja: e folyamat vesztesei az EU szegényebb térségei lesznek. Ezek ugyanis nemcsak saját munkaerejüket veszítik el a gazdag országok csábítása miatt, hanem még bevándorlókat sem tudnak vonzani. Miközben a társadalmuk épp úgy öregszik, mint a boldogabb tájakon.
A bevándorlókért való versenyben az egykor gyarmatokkal bíró országok jobb helyzetben vannak, mint például Magyarország, amihez legfeljebb a külhoni magyarokat fűzi némi kapcsolat. Másnak eszébe sem jutunk. Vagy ha mégis, akkor sem a potenciális jólét szimbólumaként, új hazaként. Ez ma is baj, de még nagyobb baj lesz húsz-harminc év múlva.
A bevándorlás nélkül minden egyéb lépés elégtelen.
Megpróbálhatjuk ösztönözni a gyerekvállalást, mint a kormány teszi, de ha a polgárok nem akarnak három-négy bébit, hát nem akarnak. Hisz a gyerekvállalás a praktikumon – gyes, gyed, óvoda, iskola, rugalmas foglalkoztatás – túl társadalmi értékek és kultúra kérdése is. Van, ahol a gyermekesszülő-támogató rendszer sokkal rosszabb, mint a miénk, mégis több az utód.
Az IMF-hitel visszafizetéséhez hasonló költséges álmegoldások és a gazdasági nihil korában pedig ugyan melyik politikus vállalná fel az alábbi mondatot? “Erdélyiek, románok, bolgárok, örmények, gyertek ide! Adunk munkát! Élhettek itt boldogan! Vegyétek csak el a magyaroktól a munkahelyeket, ha hagyják!”
