Al Pacino: Sonny Boy
1979-ben, amikor Al Pacino a Portyán című pszichothrillert forgatta William Friedkinnel, Az ördögűző rendezőjével, kénytelen volt rájönni, hogy darázsfészekbe nyúlt. Tüntetők zavarták meg a forgatást, akik attól tartottak, a New York-i meleg szubkultúra berkeibe vezető film kizsákmányolja majd a közösségüket. Pacino később úgy érezte, igazuk is lett. „Mivel akkoriban nem szívesen álltam szóba a sajtóval, szégyenszemre inkább behúztam a fülem-farkam.”
Pacino most végre szóba áll az olvasókkal. Idén megjelent memoárja, a Sonny Boy az utóbbi fél évszázad egyik legfontosabb amerikai színészének nevelődési története. Ízlése alakulásáról, színházi és filmszerepválasztásairól éppen úgy szól, mint arról, milyen áldozatokat követelt Pacinótól és a szeretteitől a színész nyughatatlan természete. „Talán nem meglepő, hogy sokak szerint kokainfüggő vagyok vagy voltam. De bármily hihetetlen, soha nem nyúltam a kokszhoz. Ugyanakkor mindig is duzzadtam az energiától: úgy pörgök, mint a buszkerék.” Az egykor száguldó, de mára többé-kevésbé lenyugodott memoárszerző mellébeszélés nélküli vallomása ez, tele ezernyi jó sztorival A keresztapától A sebhelyesarcúig, színitanodától a kórházig, Marlontól Dustinig. (Kránicz Bence)
HVG Könyvek, 312 oldal, 7490 Ft.
Salman Rushdie: Kés
Salman Rushdie nem tervezett memoárt írni, aztán mégis úgy hozta az élet, hogy kettőt is kellett írnia. Az első – a még 2012-ben megjelent Joseph Anton – bujkálása nyomasztó évtizedeiről szólt, amire azt követően kényszerült, hogy a legfőbb iráni vezető fatvát adott ki a fejére a Sátáni versek című regénye miatt miatt. Az elmúlt években már épp kezdte elhinni, hogy kilépett az iszlamista fenyegetettség árnyékából, ám tavaly nyáron a színpadon támadt rá egy interneten radikalizálódott fiatalember, és Rushdie csak csodával határos módon élte túl a 15 késszúrást. Felépülése után eleinte gondolni sem akart arra, hogy könyvet írjon a merényletről, de később megértette: csak így léphet tovább.
Ha megírom, akkor birtokba veszem a történteket, uralmat szerzek fölöttük, a magamévá teszem, és elutasítom, hogy egyszerű áldozat legyek. Művészettel válaszolok az erőszakra
– indokolta meg döntését az idén magyarul is megjelent Kés című memoárban, amelyben a kínkeserves lelki és testi felépülést is humorral idézi fel, és ismét bizonyítja, hogy az önazonos írás már önmagában politikai tett. A legizgalmasabb rész talán az, amikor elképzelt beszélgetésekben vonja kérdőre a támadóját. Ahogy a könyvről szóló recenziónkban is írtuk: Igazából találó, kíméletlen és a maga nemében diadalmas gesztus, hogy épp az állandó ostrom alatt álló fikciót veti be a radikalizmus ellen, ennek segítségével rajzolja meg az életére törő, szánalmas személyiség rajzát. Azzal persze ő is tisztában van, hogy ez a gesztus legalább annyira hordja magában a vereséget, mint a diadalt. Annyiban diadal, hogy nem pusztán túlélte a merényletet, de még törékeny boldogságát is újra megtalálta. De legalább ennyire vereség, hiszen az élete és művei végérvényesen a fatva értelmezési keretébe zuhantak vissza. Vagyis épp abba a fekete lyukba, amiből mindenáron szabadulni akart a Sátáni versek botránya óta. „Mindegy, hogy mit írtam, és mit írok most éppen, mindig az a fickó leszek, akit megkéseltek. A kés határoz meg. Harcot vívok ellene, de gyanítom, veszíteni fogok.” (Jankovics Márton)
Helikon Kiadó, 248. oldal, 4499 Ft.
Narine Abgarjan: A szín hallgatása
Narine Abgarjan különleges mesemondó: a legszívszorítóbb dolgokról is olyan mindent átható derűvel képes írni, hogy könyveit olvasni szinte terápiás folyamat. Első, magyarul megjelent regényéről, az Égből hullott három almáról már októberi könyvajánlónkban megemlékeztünk: „az írónő egy apró, kis-kaukázusi faluban nőtt fel az örmény-azeri határon; gyermekkora egy szorosan összetartó közösségben, különös hagyományok és apró csodák bűvöletében telt. Magával vitte ezt az örökséget Moszkvába is, mikor pedig felnőtt fejjel írni kezdett, azon kapta magát, hogy történeteiben örökké erről a varázslatos örmény vidékről és letűnt idők összetartó kisközösségeiről mesél. Könyvei szelíd, derűs ódák ehhez a nosztalgiával és mágiával kiszínezett, mégis végtelenül egyszerű paraszti világhoz” – írtuk akkor.
Ezek után talán nem is olyan meglepő, hogy – részben legalábbis – legújabb kötetében, A szín hallgatásában is szülővárosához, Berdhez tér vissza: a könyv két itt játszódó kisregényből és egy szokatlanul személyes hangvételű novellafüzérből áll össze. Az első történet egy héttagú berdi család életébe enged bepillantást, ahol a három testvérből kettő nem hétköznapi betegséggel küzd: Gevo autista kiskamasz, aki nem igen tud a külvilággal kommunikálni, Levon pedig szinesztéziás – kavarognak benne a különböző érzékszervekkel észlelt benyomások. A színek önkéntelenül számokká válnak: „a zöld például mindig sarkos és zsémbes – keze a jobb derekán, éles könyöke kiáll – négyessé változik. És mély, kissé remegő basszushangon szólal meg”.
A második történetben már egy egész berdi utca elevenedik meg, és a helyiek egy furcsa szokása: minden hónap első vasárnapján szertartásosan kihordják az udvarukra a szívüknek legkedvesebb tárgyakat, cserébe irgalmat remélnek a gondviseléstől. Mindkét történetben fel-felbukkan a gyász, de mindig ott van mellette az írónő szelíd életigenlése is. Az utolsó etapban Abgarjan kivételesen nem elképzelt falusiakról, hanem saját élményeiről mesél: az utazásai során megismert városokról, emberekről, benyomásokról. Mikor tehát az írónő ősszel Budapestre látogatott, természetesen megkérdeztük tőle, mit írna, ha a magyar főváros is kapna egy fejezetet A világról – képekben című novellafüzérben. (Varga Zsuzsa)
Typotex, 313 oldal, 4 700 Ft.
Sally Rooney: Intermezzo
Introvertált értelmiségiek szoronganak, szeretnek, szexelnek, barátkoznak, miközben tulajdonképpen nem igazán történik semmi.
Így foglalta össze kritikusunk Sally Rooney regényeinek általános irányát a három éve megjelent Hová lettél, szép világról szóló cikkében. A fiatalon nemzetközi sztárrá vált ír szerzőhöz közelítve tehát nem változik az áttörését meghozó Normális emberek idején feltett kérdés: miért és hogyan lesz közönségvonzó irodalom, amiben „nem igazán történik semmi”? Hogyan alakítja Rooney a tétovázás, a szorongás, a mozdulatlanság állapotleírását nem pusztán cselekményessé, hanem kifejezetten megragadóvá és olvasmányossá?
Idei regényében, az Intermezzóban két fivér történetén keresztül igyekezhetünk újra tetten érni ezt az írói technikát. A harmincas ügyvéd, Peter és a nála tíz évvel fiatalabb sakkozó, Ivan egymás riválisai és tükörképei egyszerre, akiknek a regény ideje alatt – 2022 őszén és telén, Dublinban – kell feldolgozniuk apjuk halálát.
