Kultúra

Van az úgy, hogy egy lány lenyűgözéséhez sátánista szektát kell alapítanod

Sok mindent megtesznek a gimis fiúk azért, hogy a folyosón kinézett lánynak imponáljanak, bár lássuk be, nem a legokosabb dolog pentagramokkal elárasztani az iskolát, amikor épp egy rituális gyilkosság rázza fel a kisvárost. A Hysteria erre épít, na meg a mostanában oly divatos nyolcvanas évek esztétikájára, csak épp egyszerre akar túl vagány, túl vicces és túl félelmetes lenni. Kritika.

A Stranger Things sikere óta lassan Dunát lehet rekeszteni a nyolcvanas évek retróját a horrorral és a coming of age-történetekkel ötvözött sorozatokkal, és mivel egyre nehezebb a műfajból kitűnni, újat mutatni és nem koppintásként hatni, az alkotók igyekeznek bedobni azt a bizonyos pluszt. A Hysteria esetében ez a plusz hozzávaló a sátánizmus, amely egyrészt a hangulatkeltés szempontjából hálás adalék lehet, másrészt jó alapot szolgáltat a történethez a nyolcvanas évek Amerikáját jellemző sátáni pánik.

A sorozat ötletgazdáját és íróját, Matthew Scott Kane-t a szókapcsolatból nem feltétlenül a sátánizmus izgatta, sokkal inkább a pánik: egy interjúban elmondta, hogy párhuzamot vélt felfedezni a nyolcvanas évek és a jelenkor hangulata közt. Míg akkor az okkultizmus körüli hisztéria szült bizonytalanságot, addig most véleménye szerint a dezinformációk okozzák azt, hogy az emberek kezdik elveszteni a fogódzót a világban.

A nyolcvanas években ezt a bizonyos fogódzót az amerikai kertvárosok aggódó szüleinek kezéből épp az okkultizmustól való rettegés tépte ki. A hatvanas-hetvenes években egyszerre növekedett meg az Egyesült Államokban az okkultizmus iránti érdeklődés, nagyban köszönhetően az olyan eseményeknek, mint a Manson-féle rituális gyilkosságok vagy Anton LaVey színre lépése, aki a hetvenes években alapította meg saját, sátánista egyházát. Mindezek megágyaztak annak a hangulatnak, amit aztán többek közt a sátánizmus elemeit előszeretettel használó death metal zenekarok és a horrorfilmek is tovább mélyítettek, hogy a nyolcvanas évekre a paranoiás szülők az olyan dolgoktól is féltsék a gyerekeiket, mint a Dungeons and Dragons nevű társasjáték, és a kertvárosokat is teljesen átitassa az okkultizmustól, a sátántól és a gonosztól való rettegés. Ebbe a közegbe helyezi Kane a Hysteria történetét, ahol egy tipikus, álmos amerikai kisvárosba kígyózik be ez a félelem.

Dylan, Jordy és Spud a gimi láthatatlanjai: senki sem foglalkozik velük, Dethkrunch nevű metálzenekarukkal pedig pláne. Még azonban azelőtt, hogy őket megismertetné a sorozat, igazi slasherindítással látunk két majdnem szexelő tinit, akikre maszkos alakok törnek, hogy egy furgonban elhurcolják őket, egyiküket pedig úgy találják meg szétkaszabolva az erdőben, mintha rituálisan feláldozták volna. A beszédes nevű Happy Hollow városkában azonnal terjedni kezd a pánik, sátánizmusról kezdenek el pusmogni, Dylant pedig annyira megszédíti, hogy álmai nője láthatóan nagy érdeklődést mutat az okkultizmus iránt, hogy sajátos marketingfogásként pentagrammal brandelik át zenekarukat, hamarosan pedig már nyakig vannak a szektaalapításban. A pusztán csajozási célzattal indított újrapozicionálás olyan jól megy, hogy hamarosan ők lesznek az iskola legmenőbb zenekara, akik a folyosói pletykák alapján vért isznak, állatokat áldoznak és a sátánnak hódolnak. Ezzel kerülnek a város lelki üdvéért harcoló turbóvallásos anya és a sátánista gyilkosság után nyomozó rendőr látóterébe is.

Sátánizmus ide vagy oda, láttunk már rengeteg ilyen történetet, és a Hysteria hamar be is bizonyítja, hogy nem feltétlenül hajt a korszakalkotó titulusra. A sorozat kellően izgalmasan startol el: egyszerre indul vagány gimis sorozatként és horrorként, majd bedob egy természetfeletti vonalat is, miközben valamiféle szatíraként is próbál működni, amelyben kifigurázza a vallási fanatikusokat és a pánikban lavírozni próbáló amerikai társadalom kisvárosi szeletét. Ígéretes kezdés, csak épp beleesik a kezdő showrunnerek hibájába (Kane ugyan rengeteg sorozatban dolgozott, de elsősorban produkciós asszisztensként, illetve íróként), vagyis abba, hogy egyszerre akar túl sokat markolni, a túlzsúfoltság pedig egyre nagyobb egyenletlenségekhez, kifulladáshoz, majd erőtlen fináléhoz vezet. A Hysterián mindegyik fázis tetten érhető:

szatíraként nem elég erős, komédiaként nem elég vicces, horrorként pedig nem elég ijesztő.

A nyolc rész elegendő lenne arra, hogy karaktereivel se bánjon kétdimenziós alakokként, de ezt sem kerüli el sajnos. A tinédzserek tipikus gimis karakterek az ugyancsak sztereotipikus szüleikkel, a főhős Dylanről az égvilágon nem derül ki semmi több azon túl, hogy szerelmes az iskola szép, de teljesen kattant, ugyancsak papírmasé jócsajába. Egyedül két barátja, Jordy és Spud tűnik érdekes karakternek, az előbbinek még a múltját is kapargatja valamennyire a sorozat, rajtuk kívül talán a sorozat egyik legfontosabb karaktere, Faith tűnik még ki a mániákusan vallásos anya gyerekeként. Az ígéretesen induló történet nagyjából a sorozat második felére kezd kicsit kifulladni, annak ellenére, hogy egészen addig jól szövik a szálakat. A grandiózusnak szánt finálé sem rázza fel az egyre laposabb sorozatot: egy egészen megúszós, logikai bukfencektől hemzsegő végkifejletet kapunk a kötelező cliffhangerrel együtt.

Az ilyen jellegű sorozatoknál kimondatlan alapkövetelmény, hogy ha már egyszer a nyolcvanas évek hálás nosztalgiáját aknázza ki, azt tegye hibátlanul, és ezen a téren legalább nem okoz csalódást a Hysteria. Minden kockájáról ordít a nyolcvanas évek esztétikája, dübörögnek az autentikus zenék, becsillannak a fények, göndörödnek a dauerolt fürtök. A retrót ráadásul a színészválasztásban is igyekezett Kane megidézni: Bruce Campbellt, a Gonosz halott-trilógia főszereplőjét hasznosította újra a rendőrkapitány szerepére, de a marcona, ám jó szívű nyomozóként nagyjából annyi a szerepe, hogy morcosan nézzen, és jókor legyen jó helyen.

Craig Barritt / Getty Images Matthew Scott Kane, David A. Goodman, Julie Bowen, Anna Camp és Bruce Campbell részt vesz a Hysteria panelbeszélgetésén a New York Comic Con 2024 során a Jacob K. Javits Kongresszusi Központban 2024. október 17-én New Yorkban.

A Hysteria mindezek ellenére ideig-óráig elszórakoztat, de többet nem ad ennél, sőt, hiányérzet is marad az emberben. A második évad ugyan még nincs berendelve, máris pusmognak róla, Kane pedig mi mást is nyilatkozhatott volna, mint azt, hogy természetesen megvannak az ötletei a folytatásra. Ha ez valóban így van, bízzunk benne, hogy a folytatásra kellőképpen ki is tudja bontani azokat, és nem marad meg a sorozat a lusta nosztalgiázás szintjén.

Hysteria, 2024, 8 epizód, SkyShowtime. 24.hu: 6,5/10.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik