Fatális baleset végzett a Don-kanyarba vezényelt egység első áldozatával

Kisasszony napján – 1942. szeptember 8-án – verőfényes kora délután hegyi nyaralónk teraszán mély karosszékembe süppedve boldogan szemléltem kertem bőséges termését, a fákon csüngő gyönyörű téli almákat, őszibarackot, szőlőt, szilvát, diót, szóval azt a nagyszerű termést, melyet a csodás természet minden évben, de különösen idén oly bőségesen teremtett számunkra.
Tervbe volt már véve az őszi betakarítás, a saját termésű hagyma, burgonya, zöldség felszedése, ami – mint saját munkánknak eredménye – különös örömet okozott, azonkívül hasznot is jelentett e szűkös háborús világban, mert egész téli szükségletünket kielégítette. Kedves tervezgetés a közeli őszre, a szokásos utazás Palicsfürdőre, szüretelés és minden jó, amit a szülői otthon nyújthat.

Ilyen és e fajta ábrándok között mélázva egy katona keresett. A Csatárka út 29. számot kereste, mely a negyedik szomszédunk. Mit sem sejtve adtuk az útbaigazítást, de az illető kis idő múlva visszajött, s most már határozottan kijelentette, hogy itt kell lennie annak, akivel személyesen kell beszélnie.

Legnagyobb meglepetésemre engem keresett, SAS-behívót hozott (Sürgős Azonnal Siess). A katonai szolgálatra való behívás teljesen váratlanul érintett. Már négy évvel azelőtt, negyvenkét éves koromban bizonyosra vettem, hogy eljárt felettem a katonaidő, legfeljebb egy kis helyi szolgálatban lehet még részem.

Már az elmúlt világháborúban harctéri szolgálatot teljesítettem, s így joggal gondolhattam, hogy most már csak a fiatalabb korosztályokra kerül sor.

Sajnos nem így történt. A mérnökökre békében is különös szerep jut, hát még háborúban. Nem méltányolták tehát a kort, az előző háborúban szerzett érdemeket, és mert egy műszaki alakulathoz mérnökre volt szükség, engem hívtak be szolgálattételre.

Feleségem – szegény – érezte, hogy a boldog együttlét, amely tizennégy évi házasságunk alatt meghitt barátsággá kristályosodott ki, most jó időre megszakad. Keserves bánatában alig bírtam megvigasztalni, s e célból azt akartam vele elhitetni, hogy a SAS-behívó egyelőre csak jelentkezésre kötelez, s csak azután dől el a sorsom, s úgy érzem, kedvező irányban.

A jelzett napon, szeptember 10-én hajnalban kis útravalóval utaztam állomáshelyemre, Alsódabasra. Megérkezve körülnéztem, hogy kik a behívottak. Szokásos ugyanis, hogy biztonságból fölös számmal hívnak be katonákat, s közülük választanak alkalmasat. Ez alkalommal azonban csalódtam, mert egyedül voltam, más áldozat nem akadt. Nem várhattam tehát más sorsától saját szerencsémet. Sietve bérkocsiba ültem, hogy mielőbb mindenen túl legyek.

A katonai parancsnokságon azzal a határozott fellépéssel jelentkeztem, mint aki már eldöntötte magában a megmásíthatatlan végzetet. Az alakulatokat szervező főhadnagy végtelen örömmel fogadott, mert éppen kultúrmérnökre volt szükség. Maga részéről kielégítette becsvágyát, mert jó szervező hírében állott, s ez a feladata ismét sikerült. Ügyeskedve valósággal kedvet csinált az ügyhöz. Többek között elmondotta, hogy egy vezérezredes fia – aki jelenleg hadapród – akart e kitűnő beosztásba önként jelentkezni, hogy elnyerhesse a tiszti rangot, de engem ért e váratlan szerencse, mert éppen tiszt kellett.

Amúgy is a hadapród távolléte miatt csak szombaton jelentkezhetne, s minthogy minket már pénteken útra kell indítani, ki is esik a számításból.

Az orvosi vizsgálatot szervi bajom bejelentése dacára valamennyiünknél mellőzték. Úgy látszik, a magunkfajta negyvenöt-ötven éves embereknek nem lehet különösebb bajuk.

Tüstént beöltözködtem – némi ruhaigazítást követően –, és utána a délután ½ 1 órakor induló vonattal még hazautazhattam, hogy az útra szükséges holmikat és meleg ruhát magammal vihessem. Pestre érkezve hivatalomban bejelentettem az előreláthatólag hosszas katonai szolgálatomat, amit – minthogy felmentve nem voltam – egyszerűen tudomásul vettek. Azután autóbusszal siettem hegyi nyaralónkba.

Feleségem már aggódva várt s könnyekben tört ki sorsom hallatán. Gyors ütemben csomagoltuk be a gyógyszereket, élelmiszert, szappant, meleg ruházatot és sok apróságot, amit szükségesnek véltem. Sejtelmünk sem volt, hogy hová küldenek. Inkább egy erdélyi, kárpáti, szóval honi szolgálatra gondoltunk. Éjjel nyugtalanul aludtunk, amit tetézett fővárosunk bombázása. Aggodalmaskodtam, hogy is lesznek nélkülem ebben a hadi állapotban.

A katonai parancs korán ébresztett, s fáradtan, törődötten indultam feleségemmel a Nyugati pályaudvarra. Éppen a végleges búcsú kezdetén voltunk, amikor az egyik alakulatunkhoz tartozó legény jelentette, hogy az elutazást szeptember 17-ére halasztották el. Halvány reménysugár fakadt ismét lelkünkben, hogy a vezérezredes fia beérkezik és felcserél engemet. Sajnos ilyen szerencsében nem részesültem, nem tolakodott senki a helyembe.

Jelentkezés, beöltözés, eskü. Katona lettem a többi tizenkilenccel együtt. Megismertem bajtársaimat.

Százados parancsnokunkat, aki a Standardnél volt műszaki tisztviselő, és ötvenhárom éves kora dacára jelentkezett a harctérre, de a mi alakulatunkhoz osztották be. Jó kedélyű ember volt, aki mindent a színes oldaláról látott és vett tekintetbe. Nyugalmazott százados, GH főnökünket, aki már első pillanatra is közel jutott szívemhez. Érző ember, sorstárs, aki az élet nehéz helyzeteiben megértő barátnak kínálkozott.

Zászlósunk – segédtiszti minőségben – önzetlen, mindenkihez szívélyes, jó cimbora. Mindjárt felajánlotta, megosztotta velem Alsódabason bérelt szállását. Mint az előző háborúban sebesült tiszt, orvosi megállapítás szerint csak segédszolgálatos beosztásra volt javasolva, de minthogy az alakulat nélküle nem lett volna teljes létszámú, e csekélységre nem voltak figyelemmel. Azután egy építész, tizedes rangban mint rajzoló, a civilek legjavából, aki nem értette meg, hogy mi is történt vele. Csóválta fejét, dörzsölte kezeit, mint akinek nincsen ínyére az új állapot. A többiek őrmesterek, közhonvédek, az alakulat kiegészítői voltak.

A szombati és vasárnapi szabadság az ősszel szokásos hegyről való leköltözés előkészítésével, gyümölcs- és burgonyaszedéssel gyorsan eltelt. A következő pár nap a hosszas katonai várakozással vált unalmassá.

Végre is elérkezett szeptember 17-én csütörtökön a búcsú napja. A délutáni bevagonírozás után asszonyainkkal egy másodosztályú kocsiban elhelyezkedve hagytuk el Alsódabast, ahol még a helybeli tisztek társaságában egy búcsúképet készítettem.

Kőbánya alsó pályaudvaron lekapcsolták a személyvonatról öt kocsiból álló szerelvényünket, és asszonyainknak csak pár pillanatnyi idejük volt a Nyugati pályaudvar felé induló személyvonatra való átszállásra.

Apró női kezek integettek még felénk a szürke esti félhomályban, de a mindinkább növekvő távolság már azt is csak sejttette, míg aztán eltűntek a messzeségben.

Azon a külső pályatesten maradtak kocsijaink, ahonnan láthatók voltak a pár nappal az előtti orosz bombatámadás által romba döntött házak, ablak nélkül meredező megcsonkított falaikkal, mintegy jelképei elhagyatottságunknak. Bizony, nagyon el voltunk anyátlanodva! Éreztük, hogy mit vesztettünk: mindent, amit a meleg otthon nyújtott nekünk.

Bár a hosszú utazáshoz illő kényelemmel voltunk ellátva, kettőnk-kettőnk részére egy-egy másodosztályú fülke állott rendelkezésre a három ülőhelyes hosszú heverővel, mégsem találtuk helyünket. Aggodalmasan sóvárogtunk családunk után, kik e pillanatban már teljesen magukra maradtak. Gondos, gyengéd kezek többé nem szolgálták kényelmünket, az otthon puhán vetett ágya helyett most már nekünk kellett takaróinkból fekvőhelyet készíteni. A sok hely is kevésnek bizonyult, minden fordulás, helyzetváltozás újabb felébredés, hazagondolás, átérzése a közelmúltnak és réveteg szemlélődés a jövőbe.

Hová visznek, merre visznek?

Mert úgynevezett különleges alakulat voltunk, s így tábori postaszámot sem kaptunk, a leghalványabb felvilágosítást sem arra, hogy mi utunknak célja.

De ismert magyar városok neveit olvastuk egy-egy megállónál: Hatvan, Miskolc stb. most már világosan mutatta az irányt, hogy a Felvidékre tartunk.

Szeptember 19-én reggel Kassa, a kedves város, ahol két évvel előbb töltött szabadságom alatt annyi kedves emléket gyűjtöttünk és hoztuk el színes fényképek alakjában magunkkal. A szép szabad élet helyett most katonai hivataloskodás, parancs, megkötöttség. A város megszemlélésére csak pár órai idő, az is inkább a még felmerült, szükséges beszerzésekre. A szombat délutáni üzletzárás miatt kis gyümölcsön, kekszen és cukorkán kívül mit sem kaphattunk. Azután siettünk vissza. A pályaudvaron egy főhadnagy szólított meg és egy vöröskeresztes hölgy által nyújtott szeretetadománynyal, száz darab Symphonia cigarettával ajándékozott meg.

Csak később hozták tudomásunkra, hogy az elszállítandó munkaszolgálatos zsidóktól vették el, mint sok egyéb feleslegesnek talált cikket is. Beszéltek itt elkobzott aranyórákról, kabátba varrt brilliánsokról, pénzről és minden egyébről, amint már szokás.

Láttuk aztán a sok kocsi, ló és tábori felszerelés küzdelmes felrakodását a vagonokba, amit Pestről és Kárpátaljáról hozott két zsidószázad kb. négyszáz fő létszámot kitevő kerete hajtott végre. E csapatokat hozzánk csatolták a nagy közös útra.

A hozzánk csatolás abban állott, hogy nekünk kellett elhagyni kényelmes kocsinkat, amit már a kétnapi utazás alatt megszoktunk, és áttelepedni keserves hajsza után a zsidókhoz szerelt tiszti személykocsiba, ahová már tisztesek telepedtek be, szétrakva holmijaikat, keleti kényelemben.

Sok vita és az állomásparancsnok támogató beavatkozása után mégiscsak kaptunk két fülkét, és azt az elindulás utolsó pillanatában elfoglaltuk.

Megismertük időközben az egész szerelvény parancsnokló századosát. Lojális, komoly tekintetű, szikár termetű nyugalmazott főjegyző, irányunkban érzett sok megértéssel, hasonló érzésekkel, barátságos magatartással.

Parancsnokunktól megjött az első parancs is: a szlovák területen nem szabad a vonat ablakaiból kitekinteni, bárkivel is szóba elegyedni. Követte ezt a fegyverünkhöz már előzőleg kiosztott töltények összeszedése.

A magyar pénzt be kellett szolgáltatni, helyette a hadterületre érvényes márkát kaptunk, és ezzel az utolsó hazai emléket is elvesztettük.

Megindult az ötvenkét kocsiból álló, 167.000-es számmal jelölt szállítmány ¾ 9 órakor teljes esti sötétségben, és egy óra múlva átléptük a magyar-szlovák határt s hivatalosan megállapítottuk, hogy az alakulat egészségi és erkölcsi állapota ellen eddig észrevétel nem merült fel.

Mehettünk tehát a dübörgő kerekeken hegyek, fenyvesek, üde legelők között elrohanó vad patakok, folyók mentén. Ruttka után vízmosásos hegy, a festői Poprád völgye, majd a sziklacsúcson meredező Sztrecsno vára.

Közben fürdőhelyek új, modern penziókkal, nyaralókkal, mind a jó ízlés és haladás hirdetői.

Gyárvárosok, Zsolna és a többiek, az új élet úttörői.

A Beszkidek után hosszú alagúton kerültünk lengyel földre. Rendezett, csinos falvak, festőien szép templomokkal és főúri kastélyokkal. Jól karbantartott vasúti pályatest, egy vagy mindkét oldalon sövényre nyírt élő fenyőfa, hótorlasz hárítókkal.

Cseh területen Tesehen bájos városkép, a mi Mátyás-templomunkhoz teljesen hasonló templommal.

Oderberg hatalmas pályaudvarára érkezünk, számtalan vágányhálózatával a nagy átmenő forgalom számára kiépítve. A városból kevés látszik, mert általában minden állomáson a külső teherpályaudvaron veszteglünk. Csak gyárakat és néhány városias épületet figyelhetünk meg.

Ismét lengyel földre visz vonatunk. A német világbirodalom válogathat a sok leigázott és magához csatolt ország vasúthálózatában, hogy a célszerűséget és a forgalmi torlódás elkerülését a hadifelvonulásban szem előtt tartsa.

Lengyelország e nyugati része általában fennsík; a végtelen fenyvesek birodalma, majd pusztaság azzal a csekély kulturált területtel váltakozik, amely elegendő a nép szerény igényeinek kielégítésére. Burgonya és zab a főtermény.

Kevés a háziállat, az is a németek által beszolgáltatásra előjegyezve, s ha netán elhullik egynéhány abból, a megállapított forgalmi áron kell a németeknek azokat megfizetni.

Gyerekhad fut a vonatunk után s a kenyeret – a nélkülözött mindennapit – magyar nyelven kunyerálják, s a kapott kinccsel elsomfordálnak, nehogy mással is meg kelljen osztaniuk. A szűkös életviszonyokhoz mért horribilis árak: 1 kg kenyér 4 márka, 6,4 pengő; 1 liter pálinka 120 márka. Ezzel szemben viszonylagosan kicsiny a kereset. A német szolgálatba felvett mozdonyvezetők, vasutasok napi keresete 10 márka. A nincstelenség csereberére készteti őket. Az állomásokon kenyérért, szappanért, cigarettáért büdös tojásokat, hamis ékszereket kínálnak. Alig lehet elzavarni őket.

Kielcén a vasúti pályaudvarra kétezerötszáz zsidót terelnek össze, piszkos, elhanyagolt külsejű férfiakat, asszonyokat gyermekekkel. Varsóba költöztetik át őket. A német őrmesterek gumibotja és a lengyelekből német szervezetbe állított katonaőrség akadályozta meg a szökésüket. A német őrmesterek azt állítják, hogy politikai célból kivégzésre viszik el őket.

Azt inkább elhittük volna, hogy munkába állítják, dolgoztatják köztisztasági, az erősebbeket pedig földmunkálatoknál. Karszalagjuk kék és csillaggal jelölt. A férfimunkások napibére 6 złoty, a nőké 4 złoty.

Biala-Podlban egész délután vesztegelünk. A lengyel lakosság, főleg nők, hosszú kocsisorban ácsorognak és adják le terményeiket a németeknek. Ezeket mázsálás után elszállítás végett vasúti kocsikba rakják. Feltűnik a lengyel parasztszekér hosszú, keskeny, a derekán meghajló alakja, melyet jó külsejű, magas termetű földbirtokos kisasszonyok tetszetős ruhában, erőteljes lovakkal húzatnak.

A hosszú várakozási idő alatt leadjuk a német lókórháznak ápolás végett a 252-es munkavezető csoport egyik beteg lovát. A németek készségesek voltak, a lovat dorongokkal felemelték és beszállították. Német állatorvos vizsgálta meg, és nagyon borsos árat számított honoráriumként. Naivul csodálkoztunk, hogy a nagy előzékenység nem barátságból történt.

Este parancsnokunk kocsifülkéjében hallgattuk a rádión a magyar híreket. Kitűnő telepes táskakészülék, melyet egyik zsidó hozott magával, de mint felesleges luxuscikket a parancsnokság beszolgáltatás végett lefoglalta.

Másnap délután dombokkal körülvett, völgykatlanba rejtve épített, hatalmas beton- és páncélerőd mellett rohantunk el, mely a híres Breszt- Litovszk közelségét jelezte. A hatalmas pályaudvar várócsarnokában német katonaság nagy tömege várta beosztását a szabadságos vonatra.

Barakkokban modern fertőtlenítő. Kitolt személykocsiban veszik át a katonák ruháit, és női személyzet osztja ki azt egy másik személykocsiban, ahol nyomban fel is öltözködnek a katonák.
Az ellenkező oldalon befutó vonat a civil pályaudvaron áll meg, a főleg lengyel nőkből álló utasközönség nemzeti viseletben kellemes látványt nyújt. A mi vonatunk ismét hosszasan ácsorog, alkalom nyílik egy kis séta keretében szemlélődésre.

A várost dominálja egy hatalmas orosz templom, jellegzetes hagymakupoláival a keleti szokásnak megfelelő bazilika stílusban. A nagy cárok itthagyott remekműve, ellentétben a mai élet nyomorával.

Az utcán szebbnél szebb jobb napokat látott nők rongyos ruhájukban, tenyerükből árulják a paradicsomot. Bódékban, sátorokban szirupot, mákos lepényféle süteményt kínálnak, de olyan fekete lisztből, hogy undorral nézünk el mellette.

Épp egy hete utazunk már, s itt adódott csak az első alkalom, hogy német tábori lapon életjelt adjunk magunkról. Megkönnyebbülve jöttem ki a pályaudvarról, mikor a német tiszt a cenzúra bélyegzővel lepecsételte lapjaimat és az elirányítandó postához csatolta. Végre tehát megnyugtathatom az otthoniakat.

Estefelé GH (az élelmezési ügyeket intéző Gazdasági Hivatal, a Honvéd Vezérkar 3. osztálya) századosunk hét napra élelmet és cigarettát vételezett fel számunkra, óvatos előkészület volt, a most már nyilvánvalóan hosszú útra.

Közben egy váratlan hírhez is jutottunk. A vonatvezető őrparancsnok tizedes elmondotta, hogy utunk végcélja Sztarij Oszkol. Ideges kíváncsisággal tömörültek bajtársaim a fülkémbe, hol a hazulról hozott térképemen zsebvillanylámpással kerestük a helyet, ami most már jövőnket, sorsunkat jelenti.

Megállapítottuk, hogy e város csak nyolcvan kilométer távolságra van a doni fronttól, de már maga a hely ismerete is megnyugvást hozott számunkra.

A vonat ismét megindult, rövidesen átjutottunk Fehéroroszországba. Első nagyobb állomás Baranovice volt, ahol alkalmunk volt megebédelni. Az étkezési idő a vonat szeszélyes tartózkodási ideje miatt kiszámíthatatlan.

Minden állomásra egymás után futnak be a katonavonatok, hogy melyik indul el előbb és mikor, az teljesen bizonytalan. Kincstári főzőládánkban a tilalom ellenére egy nyílt teherkocsiban főzögetünk, egyébként a tűzveszély miatt e roppant hosszú úton hideg ételek fogyasztására lennénk kényszerítve. Hivatalosan csak konzerv jutna számunkra, de ügyeskedünk, csereberélünk, és időnként kis burgonyával, káposztával javul és lesz változatosabb élelmezésünk. Otthoni igényeinket már rég leszállítottuk, de sajnos egyetlen főzőedényünk birtokában szakácsunk, ki odahaza csak kávéfőző segéd volt, nem is fejthette ki kulináris művészetét, és a főzés nem állt másból, mint hogy mindent összekevert és rántás készítése nélkül felforralt.

Vannak még szerényebb sorsúak is. Szemközt velünk nagy vasúti szerelvény fut be, belső Oroszországból munkásnőket és fériakat hozott. Német felügyelet mellett osztják ki részükre az ebédet. Ócska konzerves dobozokat nyújtanak a merőkanál felé s mohón hozzálátnak a falatozáshoz. Nem tudtuk megállapítani, miből állt az ételük.

Sokkal jobban érdekelt bennünket egy selyemruhás, magas orosz nő, aki a többi társa között feszített, büszkeségét még nem törte meg az élet nyomora. Titkos gondolatunk az volt valamennyiünknek, hogy ezt a nőt meg kellene menteni.

Érdeklődésünket azután más irányba térítette az a három német stuka, amely majdnem a sürgönydrótok magasságában bravúrozott felettünk. Ezt látni és a fülsiketítő zúgást hallani oly élmény, hogy a hideg borzongás végigfut az emberen, és mindenkiben az a meggyőződés kerekedik felül, hogy csak ezek nyerhetik meg a háborút.

Másnap, 26-án reggel megérkeztünk Minszkbe, a tavaly dúló nagy csaták színhelyére. Csak hosszas veszteglés után érkezett hivatalos jelentés.

A Gomel előtti szakaszon ugyanis partizánok felrobbantották a vasutat és a pályatestet, így tehát a helyreállítási munkálatok befejezéséig nem mehetünk tovább. Ezalatt bőséges időnk maradt a körültekintésre. E nagy pályaudvar, mely még röviddel előtte romokban hevert, a teljes rend képét mutatja. A németek nagy mesterek a szervezésben, a munka célszerű és gyors kivitelezésében.
Azt említenem sem kell, hogy az összes vasúti vágányt az orosz szélesebb nyomtávról a keskenyebb szabványra kellett átalakítani, de ezenkívül még sok egyéb is történt. A keleti harctér e fontos felvonulási állomásán vágányokat helyeztek át és a jelenlegi hálózatot is kibővítik.

Hatalmas kanalas kotrók játszi könnyűséggel ássák le a pályaudvar mentén húzódó hegyet, és a földet elevátor áttétel segítségével közvetlenül vasúti kocsikba töltik, amelyeket aztán iparvasút szállít a messzebb levő pályatöltésbe. Német őrmester felügyelete mellett orosz munkások végzik e munkát. Látnivaló, hogy minden munkaerőt kihasználnak.

Zsidó munkások hatalmas tömegét látjuk a domboldalban. Burgonyát szednek és adnak át a német parancsnokságnak.

Figyelemreméltó a németek fegyelme és rendszeretete. A szerelvények mellett megfelelő távolságokban őrség állott fegyverrel. A vagonokban példás, szinte raktárszerű rendben, szögeken lógott a fegyver és a teljesen új felszerelés. Két pár lábbeli, csizma vagy bakancs. Polcokon a hátizsák, az evőkészlet, takaró, kitűnő téli ruházat, szőrme sátorlap stb. A kocsikban úgy élnek, mint otthonukban; összehajtható vizes veder, függőágy, tisztálkodási és piperecikkek, hangszerek és rádió egészítik ki a pompás készletet. Minden szerelvényhez mozgó konyhát és tábori postaszolgálatot csatolnak.

S ha ezen felül még azt is figyelembe vesszük, hogy minden szállítmánynak megvan a maga humoristája, „Zoro és Huru”-ja, akik az amúgy is jó hangulatot fokozzák, elmondhatjuk, hogy nincsen ott hiány semmiben sem.

A teherkocsikban a jól táplált lovakon csak úgy feszül a teljesen új sárga bőrszerszám.

Egymásután érkeznek a szállítmányok: vadonatúj autó- és motorkerékpárparkok. Azután egy trópusi szerelvény, homokszínre festett gépkocsikkal és motorkerékpárokkal. Minden egyes darab a pálmák mögött felkelő nappal, mint szimbólummal megjelölve. Sivatagi felszerelés: trópusi sapka, homokszínű könnyű ruha, térdig összefűzhető vászonbetétes csizmával. A legénység külön e célra kiképzett német, elvétve néhány fekete bőrű katona.

Tőlünk távolabb fekvő sínpáron vesztegel egy marokkói katonaszállítmány, francia gyarmati katonasággal. Barna bőrűek, szikár, de izmos legények.

Délután orosz foglyokkal teli, zárt ajtós teherkocsisorból álló szerelvény fut be. A szeges dróttal behálózott ablakokon át vad kinézetű marcona legények néznek velünk farkasszemet. A németek a helyenként meglazított drótozatot azonnal megigazítják és revolverrel fenyegetik, kényszerítik a foglyokat a túlkapások mellőzésére. Nyomban megkettőzik az őrséget, a kocsik tetejére rakott deszkapallókra fegyveres katonák helyezkednek a fokozottabb felügyelet érdekében.

E szerelvény hamarosan továbbindult Németország felé. Helyébe vöröskeresztes német sebesültszerelvény kerül, amelynek egyik kocsijában magyar sebesültekkel is találkozunk. Az egyik az arcán, a másik a kezén, a harmadik a mellén és a negyedik a nyakán sebesült meg.

Piszkos, rendetlen, mosdatlan volt a külsejük. A kocsiban a poggyásztartókra kötözött hordágyakon sebesültek feküdtek. Kenyeret kértek, s mi készséggel adtunk még más egyéb élelmiszert is.
Estefelé ezt egy olasz szerelvény cseréli fel, mely a frontra viszi a szeretetadományokat. A vasúti kocsik oldala teleragasztva feliratokkal: „Viva il Mussolini”, „Viva il Re”, valamint különféle újságképekkel, amelyeken Hitler és Mussolini kezet fognak. Benn a kocsikban díszes asztalokon különféle ételeket és háromfajta metszett üvegpohárban italokat szolgálnak fel és éltetik a velük utazó tábornokot.

Éjjel óriási robaj törte meg a csendet. Hibás váltóállítás miatt egyik német szerelvénybe tehervonat futott bele. Az egyik nyitott teherkocsi a másikra szaladt rá és két személyautó rakomány tönkrement. Az egyik német tiszt két riasztólövést adott le. Felébredtünk, de azután ismét elnyomott bennünket az álom.

Reggel egyik zsidó munkaszolgálatost hiába ébresztgették, nem kelt fel. Vértócsában feküdt, golyó hatolt be a tarkóján, és agyvelejét szétroncsolva, fején jött ki a golyó. Első halottunk, a véletlen áldozata.

A német pályaudvar-parancsnokságtól bizottság szállt ki az összeütközés színhelyére, majd az elhunyt vagonjához. A zsidó század parancsnokának utasítást adtak, hogy a holttestet vigyék be a pályaudvar-parancsnokságra, ahol majd intézkednek a temetésről.

A temetést azonban az itteni zsidó hitközség vállalta el. Zsidó munkásaink pillanatok alatt bádoggal kivert díszes fejfát készítettek. A nevet és az életkort zöld olajfestékkel szépen felírták. A halott elszállításánál az öccse is segédkezett, akit szintén munkaszolgálatra vittek ki Oroszországba.

Rózsahegyi Barnabás: Néma hadsereg – Wágner Levente mérnök hadnagy doni naplója

Benedetti Kft, 2024