Benedict Cumberbatch-ről nehezen mondható el, hogy a megúszós szerepeket keresné: arisztokratikus külseje miatt élete végéig elélhetne kosztümös brit drámákon, ő azonban egyértelműen a komoly színészi kihívásokat, a nehéz, sokrétű szerepeket keresi, ráadásul nem is feltétlenül azokat, amelyekben maradéktalanul szerethető. A számára az ismertséget is meghozó Sherlockban egyszerre volt karizmatikus és kiállhatatlan, a Patrick Melrose-ban ugyanekkora lelkesedéssel játszotta a lecsúszott, mocsokláda címszereplőt, A kutya karmai köztben pedig ugyancsak nem épp közönségkedvenc karaktert hozott mogorva cowboy-ként, nyert is érte kis híján egy Oscart.
Az Ericben játszott szerepe ugyanebbe a sorba illeszthető, de még mélyebbre megy: Vincent Andersonként nagymenő bábmester, csak épp az élete hever romokban. Ezer fronton frusztrált: munkájában kiégett, kapcsolataiban elviselhetetlen, házassága ezer sebből vérzik, fiát elhanyagolja, ráadásul alkoholizmusa is kezdi átvenni az irányítást az élete felett. Mérhetetlen önhittsége jótékony szemellenzőként használ ahhoz, hogy ne vegye észre: egy rettentő toxikus ember, aki szépen lassan tönkreteszi a környezetét.
Ebből zökkenti ki az a nap, amikor kilencéves kisfia, Edgar egyik reggel az épp egymással ordítozó szüleit megunva maga indul el az iskolába, hogy aztán soha ne érjen oda. Vincent sajátos küldetést tűz ki maga elé, amellyel nemcsak fiát, de döglődő karrierjét is fellendítheti: fejébe veszi, hogyha a kisfia által rajzolt rémlényt, Ericet képernyőre viheti – a férfi egy, a Muppet-show-hoz hasonló, népszerű bábjátékot csinál – akkor Edgart is sikerülhet visszaszerezni. Az egyre mélyebb depresszióba süllyedő férfihoz azonban a képzeletében is hozzászegődik Eric, aki nem kedves mesefiguraként, hanem egy meglehetősen trágár szörnyként, valójában a férfi belső démonaként követi mindenhová, és készteti arra a csatára Vincentet, amelyet soha nem akart megvívni: nézzen végre szembe saját sötétségével.
Az Eric ugyan kap egy olyan hangsúlyos nyomozós szálat, hogy a sorozat látszólag a krimis-thrilleres vonalon indul el, amely előbb-utóbb fel is göngyölíti a rejtélyt, hogy ki rabolta el a kisfiút. Ám a hatrészes sorozat nem is állhatna távolabb attól, hogy szimpla bűnügyi történet legyen. Valóban szerves részét képezi egy állhatatos nyomozó, Michael Ledroit, aki nemcsak ezt az ügyet próbálja megoldani, de egy korábbi, hasonló eltűnéses sztori szálaival próbálja összekötni Edgar ügyét.
Mindez azonban csak a keret, az Eric ugyanis egy egészen sötét, mélylélektani utazás. Amint kiderül, hogy nyilvánvalóan nem feltétlenül az évszázad bűntényével van dolgunk, úgy lesz maga a nyomozás egyre kevésbé hangsúlyos szál, és helyeződik a fókusz a belső turbulenciákra, a sokkal fontosabb, sötétebb, lényegibb történetekre. Miközben elhidegült feleségével kétségbeesetten keresik gyereküket, feltárul a diszfunkcionális Anderson család generációs traumákkal, függőségekkel, elfojtott agresszióval, hűtlenséggel és mélyről gyökerező frusztrációval terhelt világa. És bár ez van fókuszban, az Eric remek forgatókönyvének elemi része, hogy rengeteg mellékszál csatlakozik be úgy, hogy képesek szerves módon bevonódni és tovább árnyalni a sztorit.
Ott van például Ledroit, akiről elsőre azt gondolhatnánk, hogy a tipikus elnyomott nyomozókarakter jut majd neki, ám rajta keresztül a sorozat a homoszexuálisok nyolcvanas évekbeli helyzetéről beszél. Arról, hogy az AIDS-riadalom tetőfokán milyen például fogni a fertőzött, éppen haldokló barát kezét, vagy épp hogyan kell a heteroszexualitás álarca mögé rejteni a valóságot, ha az ember történetesen épp olyan pozícióban van, ahol semmi szín alatt nem derülhet fény a szexuális identitására. De tágabb kontextust is bevon a sorozat: a történetet a rasszizmustól terhelt, mélységesen korrupt, bűntől, vesztegetésektől és embertelenségtől fuldokló lepukkant New York-i közegbe helyezi, ahol a perifériára szorult hajléktalanok és drogosok próbálnak meg létezni a teljes reménytelenségben.
Meglepő módon mégis nagyon gyakran háttérbe szorul, ami miatt egészen biztosan lesznek, akik kiegyensúlyozatlansággal vádolják majd a sorozatot, de tény, hogy nem egyszerű ennyi szál között lavírozni, ám az Eric egészen jól – ha nem is maradéktalanul – szövi a sokrétű cselekményt. Cumberbatch szokás szerint briliánsan játszik egy elviselhetetlen, gyarló alakot. Ráadásul nemcsak Vincentet alakítja, hiszen Eric is az ő hangján szólal meg – de hát hogy máshogy is szólalhatna meg a bennünk élő förtelmes rém, ha nem a saját, eltorzult hangunkon?
A nyolcvanas évekbeli lepukkant New York már önmagában is meglehetősen hálás miliő, és az Eric kap is az alkalmon, hogy főszereplővé tegye a szemétben fuldokló metropoliszt. Ráadásul nem is csak New York játszotta el saját, nyolcvanas évekbeli változatát: az Ericet részben Budapesten forgatták. Az éjsötét utazást a sorozat egy meglehetősen optimista, szirupos végkifejlettel oldja fel indie-dallamokba csomagolt montázzsal, Tolsztoj-idézettel arról, hogy mindenki a világ megváltoztatásáról beszél, önmagunk megváltoztatásáról meg senki, a hirtelen jött feelgood-hangulat kicsit éles váltásnak hathat az addigi melankóliához képest, azonban hellyel-közzel mégis betalál a finálé.
Benedict Cumberbatch a fiát keresi, de inkább a saját, mélyről gyökerező hibáit és félelmeit találja, miközben egy szőrös kék szörny rajta elhatalmasodva egyre agresszívabban próbálja kiprovokálni belőle a felismerést. Az Eric nem egy cuki apa-fia történet a létkeresésről, a boldogságról, sokkal inkább egy elviselhetetlen ember pokoljárása, amely a nyolcvanas évek New Yorkjában mesél a testi-lelki nyomorról. Egyúttal egy újabb olyan Netflix-darab, amely erősen megfekszi a lelket, mégis érdemes alászállni a szőrös szörnyek és a kevésbé szőrös, de annál rémisztőbb emberi rémek világába.
Eric, 2024, 6 rész, Netflix. 24.hu: 7,5/10
