Nem lehet könnyű manapság eltalálni, milyen tévéműsor, pláne vetélkedő tud elég embert rábírni, hogy vele töltse a hétköznap estéit a lassan számbavehetetlen streamingszolgáltató és csatorna végeláthatatlan egyéb kínálata helyett. A kvízműsorok terén, úgy tűnik, két fontos közönségcsalogató faktorra eszméltek rá szolgáltatók az utóbbi években. Egyrészt arra az egyszerű, de sokszor bizonyítást nyert alapigazságra, hogy minden szórakoztatóbb, ha közben valaki leesik valahonnan, másrészt pedig a tempó fontosságára.
Ez az RTL februárban indult Az ugrás című műsorának alaphelyzete, de hasonló példákért a többi csatornának se kell a szomszédba mennie. Persze azért a régimódi, lexikális tudásra épülő, megszokott díszletek között, megszokott felépítéssel zajló vetélkedők sem koptak még ki teljesen a kínálatból. Az ATV-én például már három évadot megélt szintén Gundel Takács műsorvezetésével a Géniusz című vetélkedő, ahol kifejezetten a játékosok szerteágazó tudásának hagyományos kvízműsoros keretek között való tesztelése volt a lényeg. A pörgős tempó azonban ott is fontos volt: a játékosok mindössze öt másodpercet kaptak, hogy rávágják a helyes választ a feltett kérdésekre.
A The Floorban is az idő a lényeg, a versenyzők különböző magasságokból való dobálásától ezúttal eltekintettek a készítők. Ehelyett egy hatalmas LED játéktábla teszi izgalmassá a koncepciót, amiről nem véletlenül jut rögtön egy életnagyságú társasjáték az ember eszébe: a tábla mezőin felsorakozó játékosok feladata, hogy elhódítsák egymás területeit. A végén, ahogy a szlogen is sugallja, csak egy maradhat. A 7×7-es táblán kezdetben még 49-en állnak, de amint beindul a játék, elkezdenek hullani a szereplők. Nincs laca-faca: aki elveszít egy párbajt, attól rövid úton el is búcsúzunk.
Minden játékos egy saját témakörrel érkezik, aminek állítólag a szakértője, ez kerül a mezejére. Van itt minden: Kossuth-díjasok, küzdősportok, Afrika országai, gyümölcsök, vadászkutyák. A cél elfoglalni a teljes játéktáblát, a nyertes nyolcmillió forintot vihet haza. Ehhez sorban meg kell hódítani a többiek mezőit, amihez pedig párbajra kell hívni őket. A támadó a saját területével határos mezők közül választhat, és mindig a megtámadott témakörében kell megmérkőznie. Na, nem mélyenszántó kvízkérdések formájában,
Egy párbaj során mindkét játékosnak 45 másodperce van, felváltva kell felismerniük és megnevezniük az adott kategória képeit vagy hangjait. Akinek először elfogy az ideje, kiesik.
„Nagyon összetett a játék, és nagyon sokrétű” – jegyzi meg az elején az egyik játékos. Mi ilyen messzire azért nem merészkednénk, a taktikázási lehetőségek finoman szólva is mérsékeltek a játékban. Alapvetően egy véletlen generátor határozza meg, hogy a 49 játékos közül ki kezdi a támadást, a párbajok után pedig mindig választhat a nyertes, hogy tovább terjeszkedik, vagy inkább visszavonul a területére és kivár – ilyenkor újabb támadót sorsol a rendszer. Ha már társasjáték-szerű az élmény, nehéz elmenni amellett, hogy alapvetően igazságtalan a kezdőhelyzet: nem egyenlő esélyekkel indulnak a tábla különböző pontjain álló játékosok. Mivel egy-egy párbajjal a másik versenyző teljes területét meg lehet szerezni, a párbajokért magukért pedig a megszerzett területen kívül nem jár jutalom, nem olyan nehéz kitalálni, hogy aki a főnyereményre hajt, annak valószínűleg érdemesebb kivárni:
Két dolog ösztökéli mégis támadásra a játékosokat: egyrészt ha a saját kategóriájában nyer az ember, akkor megörökli az ellenfele témakörét, ha tehát visszavonul, akkor legközelebb, mikor megtámadják, kénytelen lesz a számára ismeretlen(ebb) kategóriában megmérettetni. Másrészt pedig – bár ez az információ valamiért csak az első rész felénél derül ki – a legtöbb mezőt birtokló játékos minden epizód végén ötszázezer forintot zsebel be. Van tehát némi tér a taktikai érzék kibontakoztatására, de a játék lényege azért alapvetően mégiscsak a nyomás alatti képfelismerés – ez pedig egy viszonylag új, ha nem is végtelen lehetőséget rejtő műfaj. Hollandiában találták ki, de volt már egy elég sikeres évada például Amerikában is, ahol Rob Lowe vezette a műsort.
Nálunk Szujó Zoltán kapta a feladatot, hogy elkalauzolja a játékosokat és a nézőket a The Floor játéktábláján, és bár ez az első kvízműsoros szereplése, becsületére legyen mondva, hogy tizenhatodszorra is képes hatalmas lelkesedéssel bejelenteni, hogy jön a random generátor, és derekasan igyekszik kiszedni valamit a pár percig szereplő játékosokból is, hogy átjöjjön valamennyire a személyiségük, és ne csak játékfigurák maradjanak a táblán.
Tény, hogy főleg az egyszerű kategóriák által képviselt alacsony belépési küszöb miatt nézőként ösztönösen bevonódik az ember; ahogy ketyeg az óra önkéntelenül is elkezdjük megnevezni a képeken felvillanó dolgokat vagy a felcsendülő zeneszámokat. Az egyszerűség azonban a műsor hátránya is: hamar olyan érzésünk lehet, hogy az első szinten ragadtunk egy amúgy ígéretes játékban. Műveltségi területekre csak véletlenszerűen téved vetélkedő, az első epizódban legalábbis a legtöbb esetben megmarad a képfelismerés alacsony nívót képviselő, de ideig-óráig kétségkívül szórakoztató szintjén.
Játszani mindenképp élvezetesebb dolog, mint a képernyőn figyelni, ahogy ezt mások teszik (a kanapéról ráadásul milliókat se lehet nyerni a bekiabálással), a The Floor pedig egyelőre sem izgalmas taktikázással, sem megnyerő szereplőkkel nem igyekszik kárpótolni a sekélyesnek bizonyuló játékélményért.
A The Floor – Csak egy maradhat május 6-tól minden hétköznap este látható az RTL-en.
