1866 augusztusában ötszáz állattal nyitotta meg a kapuit a Pesti Állatkert, ami nemcsak a századfordulós beépítési lázat, de a második világháborút, illetve mély válságok egész sorát is túlélte, ma pedig évente egymilliónál is több látogatót fogadva mutatja be az egzotikus, illetve hazai fajok mellett a századfordulós építészet kiemelkedő példáit.
A ma Fővárosi Állat- és Növénykert néven működő intézmény terjeszkedésének születésekor mindössze egyetlen gátja volt:
így a rövidesen a nyelvújítás csodás eredményeként foltos nyakorjánként emlegetett első, Európában született zsiráfot is befogadó kert esetleges bővítése miatt senki sem aggódott.
Utólag már látjuk, hogy kellett volna, hiszen a borsodi kisbirtokosból lett állatkerti igazgató, Serák Károly három évtizedes vezetésének (1873–1906) kezdetén mutatványosok bódéi jelentek meg az egyre kevesebb látogatót vonzó területen, majd 1896-ban a millenniumi kiállítások apropóján megnyílt Ősbudavára harapott le nagyobb földdarabot. A helyzet Serák távozása után csak romlott, hiszen a csődbe jutott kertet a főváros vette át, ami egy hároméves átépítés (1909–1912) során nemcsak új épületeket emeltetett, de a mutatványosoknak is véglegesen átadta a rájuk bízott terület egy részét.
A helyzeten az azóta eltelt száz év csak tovább rontott, hiszen előbb a cirkusz, majd a Vidámpark vette el a lehetőséget a bővüléstől, a problémát pedig utóbbi 2013-as bezárása, illetve a Fővárosi Nagycirkusz hosszú évekkel beígért – általunk is bemutatott, de végül tervasztalon maradt épületekbe való – költöztetése sem oldotta meg.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy az Állatkert egyáltalán nem akart volna kitörni az évtizedről évtizedre egyre szorongatóbb helyzetből: az intézmény vezetését 1929-ben átvevő, azt gyökeresen átszervező, bővítő, illetve modernizáló Nádler Herbert már 1931-ben jelezte a főpolgármesteri székben akkor ülő Sipőcz Jenőnek, hogy
Az támogatta is az ötletet, ellentétben a kertért felelős ügyosztály vezetőjével, így az ötletet hosszú időre a fiók mélyére süllyesztették.
Budapest 1945 februárjában véget ért, a Városligeten is átgázoló ostroma volt végül az az esemény, ami gondolkodásra késztette az illetékeseket, hiszen az állatok néhány kivételtől eltekintve elpusztultak vagy nyomtalanul eltűntek, az épületek pedig súlyos sérüléseket szenvedtek. A lapok már ugyanebben az évben sorra cikkeztek az intézményt érintő tervekről, júliusban pedig kész tényként jelentették be, hogy azt Budára fogják költöztetni, sőt a Magyar Nemzet tudni vélte, hogy ezt Mátyás király egykori budai vadaskertjének területén – az akkor már egy évtizede működő hármashatár-hegyi repülőtér mellett –, egy rövidesen kiírandó országos építészeti tervpályázat eredményét alapul véve kívánják megoldani.
Augusztus 6-án a Fővárosi Tanács aztán hivatalos határozatot is hozott a témában, Vas Zoltán polgármester indoklásában pedig hozzátette: a Duna túlsó oldalán a jövőben kijelölendő, nagyjából 100 katasztrális hold méretű területre való áthelyezésre az állatkert szinte teljes pusztulása, a városligeti terület szűkössége, illetve a közeli vonatforgalom okozta légszennyezés miatt van szükség – írja vonatkozó tanulmányában a Budapest Főváros Levéltárát erősítő Mautner Zoltán, aki hozzátette: a háború után három évig még az intézmény élén álló Nádler több lehetséges helyszínt is javasolt, sőt kijelentette, hogy száz helyett 70–80 holddal is megelégednének, hiszen abban az esetben is a városligeti 18 holdnál legalább négyszer nagyobb területen rendezkedhetnének be.
Az ötletek közül végül egyet sem fogadtak el, így
- a kerítésépítést jórészt feleslegessé tevő Margit-sziget egy része,
- a közeli Óbudai Gázgyár miatt nem ideális levegőjű, de még mindig ideálisabb helyen lévő Rómaifürdő és Aquincum,
- a szelessége ellenére javasolt Mátyás-féle vadaskert,
- a tömegközlekedéssel, illetve autóval akkor még egyaránt nehezen megközelíthető Szép-völgy,
- a Sas-hegy,
- az azzal szomszédos Sasadi-dúlő,
- a kőbányai lovassági gyakorlótér,
- illetve a Népliget
sem hozta lázba a fővárost, a leginkább hajmeresztőnek tűnő lehetőségen pedig valószínűleg el sem gondolkodtak, hiszen az a Nyugati pályaudvar elköltöztetése, illetve a sínpárok felszámolása mellett a szomszédos Mutatványos-telep, illetve a Városliget egy részének átadását kérte.
Az ideális helyet végül az egykori vadaskerttől egyórányi sétára, a mai Kuruclesi és Hárshegyi út közti 96 holdas területen találták meg, október elején pedig az első terepszemlét is megtartották.
Ez nem jelentette azt, hogy a munkák rövidesen meg is indultak, hiszen sem pénz, sem állatok nem álltak rendelkezésre: az országos, illetve az emigránsok által a világ különböző részein alapított lapok 1946 tavaszán még mindig csak arról számolhattak be, hogy lassan sikerül visszaszerezni az ostrom alatt elkóborolt, mások által befogadott állatokat:
Ugyanez a sors jutott a tevék egy részének is, akiket a Délamerikai Magyarság tudósítója szerint Pásztón fogtak be a mezőgazdasági gépek és kocsik elé.
A 2500 állatból csak egy tucatot életben hagyó harcokat, a téli hideget, illetve a fejszével és bárdokkal érkező éhes fővárosiak támadásait egyaránt túlélő öt víziló mindeközben szerencsére a saját medencéikben, illetve kifutójukban pihentek, őket ugyanis elég nehéz lett volna elmozdítani, vagy épp kiadós ebéddé alakítani. A Kis Ujság két évvel később, 1947 májusában született cikke szerint a túlélők listája ennél hosszabb volt: azon egy Mala nevű elefánttehén, egy láma, egy zebra, egy dél-amerikai borz, illetve több kisebb madár is szerepelt.
A Hárs-hegy lábához való mielőbbi költözést a terület tulajdonviszonyai is nehezítették: annak a Világosság című lap szerint ugyanis kevesebb mint harmada volt csak a főváros tulajdona, így tudták, hogy a fennmaradó részt a kisebb-nagyobb földterületek tulajdonosaitól, valamint az államtól kell majd megvásárolni. A rommá lőtt Budapesten pénz persze nem akadt minderre, így a terv egy ideig nem is lépett előre.
A sajtó eközben szinte heti rendszerességgel adott hírt a kisebb-nagyobb részletekről – a Köznevelés 1946 nyarán már arról írt, hogy az állat- és növénykert különválasztva fog felépülni, és azt a szempontot is figyelembe veszik majd, hogy az intézmény tudományos kutatóközpontként is helytállhasson. A Magyar Nemzet ezzel szinte egy időben hozzátette: az Állatkert elköltöztetését a tízéves terv részeként akarják megoldani, a felszabaduló helyre pedig többek közt egy ötszáz ágyas turistaszállót építenének.
A főváros az év második felében a terveken is dolgozni kezdett, a városgazdasági, idegenforgalmi és közművelődési osztályt irányító Némethy Károly által vezetett csapat úgy gondolta, hogy az intézmény mellé egy skanzenszerű, a többi közt az üvegfúvást, a zsebkendőszövést, a röplapnyomtatást, a magyar építészeti stílusokat, valamint a vidéki életet bemutató parkot is el kell majd helyezni, a korábbi vurstlira azonban nincs szükség.
Nem akar a főváros az állatkertben, vagy szomszédságában pofozógépet, panoptikumot, altest nélküli szüzeket és hasonló vurstlibeli látványosságokat felállítani, hanem olyan szórakoztató produkciókat gondol, amelyek a szórakoztatás mellett tanítanak is
– idézte Mautner az állatkertért felelős ügyosztály vezetőjének 1947. májusi felszólalását, amelyben később elhangzott: a kétségkívül óriási költségeket azzal máris sikerült lefaragni, hogy a Földművelésügyi Minisztérium tulajdonába került területrészeket a főváros ingyenesen átvehette, az Állatkert városligeti területének jó részét pedig el kell majd adni, hogy a bevételeket az utód megépítésére szánhassák.
A tanácsnok hozzátette: a vágányok mellé a jövőben tíz-tizenkét emeletes raktárakat kell építeni, azok Városliget felőli oldalán pedig szanatóriumoknak és villáknak is maradna hely.
Az állatok száma időközben lassan nőtt, ahogyan a látogatóké is, Nádler azonban nem volt optimista: a Kis Ujságnak adott interjújában arról beszélt, hogy a szélvédett, kellemes mikroklímájú kijelölt új terület (ennek kisajátítási térrajza itt látható) fáinak jó részét kivágták, így ezeket pótolni kell, az építési munkák pedig 6–12 év alatt futhatnak végig, így a budai oldalon kevésbé ideális esetben csak 1959-ben nyílhatnak meg a kapuk a látogatók előtt.
Mindez természetesen magával hozza, hogy addig a már meglévő Állatkertet és épületeit is karban kell tartani, sőt új, tágas, az állatok eredeti élőhelyét jól pótló kifutóknak kell születniük – ez pedig sok pénzt vesz majd el az intézmény költségvetéséből.
Egzotikus állatok beszerzése mindezek mellett szinte lehetetlen, és amennyiben sikerülne is megvásárolni néhányat, akkor sem lenne elég hús, hogy sokáig életben tartsák őket. Az igazgató ennek kapcsán hozzátette:
hol van ma az a bátor Községi Lóhúsüzem, amely vállalkozna háromnaponként két ló szállítására? Békében ugyanis ennyiben állapították meg az állatkerti összes húsevő fejadagját.
Nádler arról is beszámolt, hogy valamivel korábban nyolc oroszlánra is lecsaphattak volna, hiszen egy Tiszakürtön állomásozó cirkusz vezetője úgy döntött, felszámolja a társulatot, százezer forintért pedig örömmel átadta volna a ragadozókat – sőt ajándékként még egy farkast is hozzátett volna a szállítmányhoz.
Az étel- és pénzhiányt az Állatkert a Hétfői Új Hírek alig néhány héttel később, augusztusban megjelent híre szerint ügyesen kívánta áthidalni: a belépőjegy ellenében eleinte ugyanis szinte kizárólag hazai állatokat lehetne látni, sőt a nagyvadakat kitömve mutatnák be a nagyközönségnek, a cikk szerint épp úgy, ahogyan az az Egyesült Államokban már évek óta elfogadott.
Ekkor sokan talán már nem is hittek abban, hogy a munkák valaha megkezdődnek, ám a hónap végén durrant a hír, miszerint szeptemberben végre megkezdődik a kiszemelt terület körbekerítését, a hároméves terv lezárásáig pedig a teljes projekttel végeznek: az első évben csak a hazai állatfajokat telepítik az új helyükre, illetve végeznek a környezetrendezéssel, a második és harmadik évben pedig előbb az európai, majd a tegerentúli ritkább fajokat is elhelyezik majd.
A július utolsó napjaiban több helyen is megjelent információ néhány hónapra reményt adott az ügyet támogató köznek, 1948 újévjén a Kossuth Népe viszont tiszta vizet öntött a pohárba – a lap kérésére az Állatkert ugyanis jelezte, hogy a fővárosnak nincs pénze a munkákra, sőt arra gondolnak, hogy inkább a városligeti parkot is végleg be kellene zárni, hiszen az éves költségvetésüket a töredékére csökkentették, ez pedig a már meglévő állatok életben tartására sem elég.
Ha csak rendkívüli segítséget nem kap az Állatkert, lakóit vagy el kell ajándékozni, vagy ki kell irtani, mert a legtöbb állatot ma értékesíteni lehetetlen.
Erre szerencsére nem került sor, sőt az álom rövidesen csak még terebélyesebbé vált: a fővárosnál a Füvészkert egy részének átköltöztetése is felmerült, a szükséges pénz előteremtésének módját azonban továbbra sem tudták kitalálni.
Nádler igazgatónak persze volt terve: egy ülésen megjegyezte, hogy az állatházak számát lehet csökkenteni, a Nagy-Sziklához hasonló betonszörnyek építése pedig teljesen felesleges. A tágas kifutók mellett emellett egy vízesésekkel összekapcsolt tórendszert is elképzelt, amit télen ródlizásra és síelésre is használható szerpentinutakkal akart körbevenni. A szakember úgy gondolta, hogy a tervét nyolc év alatt valóra lehet váltani, és továbbra is forszírozta, hogy a régi állatkertet is tartsák életben, épületeit pedig újítsák fel – írja tanulmányában Mautner.
A két állatkert ötlete végül nem kapott zöld utat, a városháza, a különböző hivatalok, illetve az állatkert képviselői azonban együtt is bejárták a kiszemelt új helyszínt, és meggyőződtek róla, hogy az tényleg kitűnően szolgálja majd az intézményt. A Fővárosi Tanács végül 1947 júliusában döntött a telkek megvásárlásáról, korábban azonban egyetlen fillért sem vett fel erre a célra – nem is igazán volt miből.
A pénztelenség a végsőnek tűnő elhatározás ellenére sem oldódott meg, így másfél évvel később, 1949 januárjában a Világ már arról írt, hogy az Állatkert jegesmedve-tavának zöldre kopott műjégtáblái felé érdeklődő pillantást vet az a néhány látogató, aki a zord téli időben ellátogat az Állatkertbe. A műjégtáblákon nem cammognak méltóságteljes lomhasággal a jegesmedvék. Üres az oroszlánház is, üresek az akvárium vízmedencéi, így egy friss polgármesteri rendelet nyomán az ott élő háziállatokat értékesíteni kell, helyettük pedig csere útján igyekeznek majd vadállatokat beszerezni.
A cikk hozzátette:
addig nagy áldozatokkal fenntartják a mostani állatkertet: 1949-ben az előirányzott kiadás 1 300 000 forint, a bevétel 690 000 forint, a várt hiány tehát 610 000 forint.
A különböző tulajdonú földterületek 1949 folyamán végül mind a főváros tulajdonába kerültek, rajtuk két használaton kívüli kőbányával, szántókkal, gyümölcsösökkel, lakó- és gazdasági épületekkel, valamint egy kertészeti teleppel.
Ez végül semmit sem segített, hiszen a frissen kinevezett igazgató, a korábban cipészként dolgozó Láng István mindenféle szakértelem nélkül ült a vezetői székbe, a hároméves tervben pedig az állam nem számolt a segítségnyújtással. A főváros épp ezért saját büdzséből próbálta meg szinten tartani a helyzetet, a fókuszt azonban kizárólag a városligeti kertre helyezte, így a háborúban sérült építmények helyreállítására költött ahelyett, hogy a saját területét legalább egy kerítéssel körbezárta volna.
Lángnak és dolgozóinak ennek ellenére szilárd elhatározása volt, hogy az állatok szálas takarmányának egy részét a budai földeken akarják kitermelni, és dió- és gyümölcsfák ültetésével is számoltak. Az ötlet rövidesen megbukott, hiszen az állatkert felújított ugyan néhány épületet, családjával együtt oda költöztetett egy állatkerti dolgozót, de végül csak 2,5 holdon vetettek kölest. A termésnek sem mennyiségét, sem minőségét tekintve nem sikerült beváltani a hozzá fűzött elvárásokat, így a projektet 1951-ben lezárták.
Az intézmény végül úgy döntött, hogy a földeket a főváros mezőgazdasági osztályának használatába adja, azzal a kitétellel, hogy a beépítés megkezdése előtt öt évvel visszakérhesse. Ez végül sosem történt meg, a költözés terve azóta azonban többször is újra felbukkant: először Anghi Csaba 1958-as főigazgatóvá válása után, aki újra csak Mátyás király egykori vadaskertjébe akarta átvinni az állatokat, de az akkor már közel százéves városligeti kertet sem akarta teljesen elhagyni.
Az Esti Hírlap az időközben tudományos intézet besorolást kapott Állatkertről 1959 augusztusában megírta, hogy a vízilovak a szomszédos fürdőből érkező artézi víz miatt a Városligetben maradnak, a pálmaház, illetve az akvárium pedig szintén nem költöztethető, így a kétlakiság biztosra vehető.
A lap hozzátette: a Fővárosi Tanács úgy érzi, hogy az állatkórház és a karantén 1960-ban már fogadni tudja az első beteg, gyógyuló, vagy épp frissen Budapestre érkező, így egy időre megfigyelés alá kerülő lakóit, rövidesen pedig szarvasfajokat és fácánokat is tenyészthetnek majd a szomszédban, hogy azokat később más állatokra cserélhessék.
Anghi rövidesen (Élővilág, 1959. szept. 1.) megint csak mindent felülírt, elvetve a helyszínt is:
Egyesek a Népligetben óhajtottak teljesen új Állatkertet felépíteni. Mások arra gondoltak, hogy a Főváros északi irányban történő rohamos fejlődésére való tekintettel a Népszigeten kellene új Állatkertet létesíteni. Felmerült a Margitszigeten építendő új Állatkert gondolata is. A magam részéről a Városliget területét, mint fejlődéstörténetileg is legalkalmasabb bővítési lehetőséget vetettem fel. (…) Újabban az a gondolat is felmerült, hogy a városligeti területnagyobbítás esetén skanzenszerű, azaz szabadtéri néprajzi múzeumi kombinációval kellene (…) foglalkozni. A Skanzent azonban az illetékesek az óbudai Aranyhegy környékére óhajtják. Itt is lehetőség nyílna (…) legalább a hazai pusztuló fauna bemutatására (magyar pásztorkutyák, magyar marha, pödröttszarvú rackajuh, parlagi baromfifajták, stb.). A városligeti megoldásnak azonban — bár pénzügyi tekintetben is a legreálisabb lett volna — városrendezési alapvető akadályai vannak. A fővárosi városrendező szervek – számos meggondolás alapján – a hűvösvölgyi Vadaskert környékét javasolták teljesen új, nagy kiterjedésű állatkertnek. (…) Ez a terület ma az egyetlen olyan nagykiterjedésű, összefüggő zöldterület, amely az újonnan létesítendő és hazánkban még nem létező biológiai kutatóintézmények és kísérleti terük létesítésére a legalkalmasabb. Minthogy a biológiai intézmények számára egyébként is szükséges állatkísérleti telep, önként vetődött fel az a gondolat, hogy az új állatkertet is oda kell telepíteni.
Az újratervezés, illetve a terület körbekerítésének megkezdéséről a lapok 1960-ban többször is hírt adtak, az első kapavágás azonban továbbra sem történt meg. Anghi egy nyilatkozatában így fogalmazott:
Miért omlik a csatornahálózat, miért fűtik még ma is koksztüzelésű kazánokkal az állatházakat? A trágya és a vizelet eltávolítása miért nem felel meg a legelemibb higiéniai követelményeknek sem? A kertből az utóbbi néhány év alatt több kiváló szakember elment, fontos vezető posztok betöltetlenek. Nincs főigazgató-helyettes és felelős műszaki vezető. Miért mentek el, akik elmentek, sok év után? Rejtély volt, és az maradt. Pedig sűrűn nyúltam a telefonhoz. De állatkert-ügyben senki sem nyilatkozott.
A főigazgató a következő év derekáig nem is beszélt a fejleményekről, akkor azonban egy Esti Hírlapban megjelent olvasói levélre reagálva a következő félmondatot ejtette el: a Tanács által kijelölt helyre három autóbuszvonal és villamos is vezet, így semmi akadálya annak, hogy ha tizenöt év múlva megnyílik az új Állatkert, akkor oda a mainál is jobb lesz a közlekedés.
Ez végül csak nem jött össze: Anghi rövidesen arról beszélt, hogy megkezdődött a Vadaskert biometeorológiai feltérképezése, hogy a négy egymást követő évszak változásainak rögzítésével, majd kiértékelésével kiderüljön, melyik területrészre milyen állatokat célszerű telepíteni. A vezető hozzátette: a városligeti környezet több okból is szörnyű, hiszen
a közeli vasútállomásról az állatkert területére szálló füst és korom (…) a növények életképességét is csökkenti. (…) Egy hónappal előbb kezdődik a lombhullás, mint az ország egyéb területein és – sokszor igen ritka! – virágaink idő előtt elvesztik természetes színüket.
A Magyar Tudományos Akadémia ekkor az egykori Vadaskert közel 750 holdjának felére pályázott, ahol biológiai kísérleti telepet akartak létrehozni, míg az Állatkert a másik felét használhatta volna.
Az álom rövidesen aztán még bonyolultabbá vált, 1961. augusztus 19-én a Magyar Ifjúság már arról adott hírt, hogy a városligeti akváriumot a világ számos városához hasonlóan egy külön helyszínen, önálló óceanáriumként kellene újranyitni, a földszinten akváriumokkal, az emeleten pedig természetes fényhez jutó hüllők és kétéltűek otthonával.
Erre a Margitszigetet látták a legcélszerűbbnek, hiszen ott a föld alól feltörő, hosszú időn egy Ybl Miklós tervezte fürdő által is hasznosított hőforrások épp kapóra jönnének a trópusi viszonyok biztosítására, a friss tengervizet pedig hajók szállíthatnák a közelben kialakított kikötőbe.
Az épület szárnyai körbefognának egy szabadtéri medencét, amelynek lakóit nemcsak felülnézetben, hanem a lépcsős lejárati folyosókon oldalról is meg lehetne figyelni. Florida és a demokratikus Berlin után itt lenne a világ harmadik óceanáriuma, ahol delfinek és tekintélyes méretű cápák mozgásában gyönyörködhetnének a látogatók.
– olvashatták a jórészt fiatal olvasók, a fejükben megjelent képet azonban rövidesen el kellett hessegetniük, hiszen a következő évek továbbra is csak ígérgetéssel voltak tele.
A Fővárosi Tanács egy 1963-as határozatában ugyan kijelentette, hogy 1980-ig létre kell hozni az új állatkertet, a valóság azonban sokadszorra is közbeszólt. 1964-ben ugyan eldöntötték, hogy az intézmény a terület déli részét foglalja majd el, északon pedig az MTA Állatmegfigyelő Intézete kap helyet, a munkák azonban csak nem kezdődtek meg.
Ez a századik születésnapja felé haladó fővárosban nem várt problémát is okozott: 1972 májusában a Tükör hasábjain arról olvashattak az emberek, hogy a ferencvárosi gyerekek hűvösvölgyi táborát a kerületi Tanács évek óta nem akarja felújítani, nem tudják ugyanis, mikor kell átadniuk a területet.
Mindeközben a városligeti park gondjai sem oldódtak meg: a fentebb már leírt 1960-as állapotok ugyanis nem változtak sokat, hiszen hiába épül minden évben legalább egy állatház, a régi épületek felújítására nem jutott pénz, a rossz állapotú Pálmaház pedig 1977-ben már kilenc éve zárt kapukkal nézte a látogatókat – írta az év derekán az Új Tükör.
A bizonytalanságot tovább erősítette, hogy nem volt végleges döntés az M3-as autópálya beérkező szakaszának kijelölésére, ami az opciók egyike szerint elvenné a terület harmadát, veszélybe sodorva a megmaradó részeket.
Hasonló probléma az egész Városliget talajvízszintjének megemelkedése, ami a Városligeti-tó kibővítése és a Földalatti Vasút meghosszabbítása után következett be. Az Új Tükör már beszámolt róla, hogy áll a víz a Szépművészeti Múzeum pincéjében. Emiatt kellett ideiglenesen leállítani a Gundel újjáépítését és ez fenyegeti a pálmaházat összedőléssel
– írta meg a Magyar Nemzetnek olvasói levél formájában az építész Gerle János, aki a következő évben már arról tájékoztatott, hogy az új kert előkészítésének azonnal meg kell kezdődnie, az ehhez hiányzó összeget azonban csak harminc-negyven év alatt lehet előteremteni. Gerle hozzátette: amennyiben a meglévő problémák súlyosbodnak, akkor azonnali, sürgős döntésekre van szükség.
A téma az építészek fantáziáját is izgatta: Dévényi Tamás, Khell Csörsz és Szász László 1977-ben közösen jegyzett diplomatervükben fél éves munka után készítették el a telepítés elvi vázlattervét, amiért a diplomadíj-pályázat legmagasabb pénzjutalmát kapták.
A már álló épületek felújítását végül a társadalmi munkák lökték meg: a Magyar Hírlap szerint a vízilovak medencéinek tolózárait a Finomkötöttárugyár egyik szocialista brigádja készítette el, az elefántház üvegezésére pedig szintén egy felajánlásnak köszönhetően kerülhetett sor.
A nyolcvanas évek hajnalára az illetékesek már a vadaskertet, mint helyszínt is elengedték, és tudták, hogy a költözésre csak az ezredforduló után kerülhet majd sor.
Több terv is volt, hogy hol épüljön meg az új: pillanatnyilag a legkézenfekvőbb megoldásnak a békásmegyeri lakótelep mögötti, a Dunával határos, százhektáros szabad térség tetszik
– mondta 1981-ben a Népszabadságnak a következő főigazgató, Holdas Sándor, aki hozzátette: a főváros rendezési tervében is szereplő projekthez a BUVÁTI és a Pest Megyei Tervező Vállalat szakemberei tíz helyet ajánlottak fel, ezek közül pedig egyértelműen kiemelkedik a Budakalász és Budapest találkozásánál fekvő zöldterület.
A javaslatok a rendszerváltás után sem szűntek meg: 1991-ben a csepeli szigetcsúcs a szabadkikötőig terjedő nyugati felének közparkká alakítása merült fel, egy építészcsoport pedig úgy gondolta, hogy ez a terület akár egy új kert számára is ideális lenne.
A témában állatkerti vezető a sajtóban közel harminc éve nyilatkozott: az előbb 1994 és 2003 között, majd 2007-től egészen 2020-ig a parkot vezető Persányi Miklós 1996-ban a Népszabadságnak számolt be a „Budapest határában” tervezett utódról, ez azonban azóta sem vált valósággá.
Az elmúlt közel hetven évben kiszemelt helyek közül több ma is szinte érintetlen: a békásmegyeri lakóteleptől északra ma is találunk egy jókora zöldterületet, Mátyás vadaskertjét továbbra is csak jórészt túrázók, illetve a kutyájukkal sétáló környékbeliek járják be, a magát hosszan tartó háború utáni álom helyszíne azonban teljesen megváltozott.
A Hárshegyi és Kuruclesi út közti, a Nemzeti Nyomozó Iroda jezsuita fellegvárból lett otthonával, valamint a Nemzeti Filmintézettal és Filmarchívummal szomszédos földterületet részben ugyanis beépítették: az egykor a hárshegyi kempinget rejtő déli kontúron ma egyebek közt egy szálloda, egy alternatív iskola, egy toronyépületével a környék képét uraló konferenciaközpont, valamint az azonos beruházó által az ezredfordulón épült Eurodomb lakópark áll.
Utóbbiakra érdemes egy közelebbi pillantást is vetni, hiszen a kék pengével záruló épületsor uralkodó szélirány felőli – északnyugati – oldalán egy kőburkolatú, szinte dísztelen fal védi, a torony, illetve az utca túloldalára futó hídja pedig a vegytiszta kilencvenes évekbeli optimizmust sugározza magából:
Az igazi meglepetést a terület északi határánál találjuk, hiszen a Kádár-kor derekán született, alig néhány lakásos társasházak és önálló, egy családnak otthont adó épületek közt két érdekes, modern darabra is felfigyelhetünk: ezek egyike Tomay Tamás (1948–2021) Kuruclesi út 36/C. alatt álló, a környékbeliek ellenállása ellenére valósággá vált munkája (2006–2014), másikuk pedig az építészettörténészként és tervezőként egyaránt jelentős Vámossy Ferenc (1930–2020) kevéssé ismert műve, a tőle néhány lépésnyire álló Kuruclesi út 44. A kíváncsi szemek elől az utcafronton egy alpesi tetőkre emlékeztető megoldással elzárkózó, hátsó kertje felől teraszos beépítés a hetvenes évek derekán is egészen meglepőnek számított, de kicsit ma is sci-fiként tekinthetünk rá.
Az Állatkert értékes épületei a költözésről szóló lázálmok sűrűjében lassan végül megújult: sorban követték egymást az építészettörténeti értéket is képviselő részek megújítását célzó projektek, amik nem egy esetben fontos díjakat is besöpörtek. A folyamatnak fontos mérföldkövét jelentette az 1912-ben épült Vastagbőrűek Háza (ép. Neuschloss Kornél) 1994 és 1999 közti megújítása (ép. Kugler Katalin és Anthony Gall), aminek a törökök 1915-ös jelzése – a Monarchia szövetségeseként a világháborúba beszálló Oszmán Birodalom úgy gondolta, hogy a muszim szimbólumnak számító minaret ízléstelen elem egy állatházon – után szinte azonnal visszabontott kilátótorony rekonstrukciója is a részét képezte. A munkát a következő évben Budapest Építészeti Nívódíja mellett az Europa Nostra-díjjal is elismerték.
A költözés ennek fényében szinte szükségtelenné vált, főként azután, hogy a Vidámpark bezárása után a kert visszaszerezte a századfordulón egyszer már birtokolt területét. A mostanra kialakult helyzet persze nem felhőtlen, hiszen az évek óta csúszó, elképesztő költségeket felemésztő Biodóm-projekt lezárásának módja egyelőre nem látszik.
