A pesti belváros tele van szem előtt lévő, sokak számára mégis ismeretlen építészeti csodákkal: nem kivétel ez alól a jó részén szinte élhetetlen városi autópályává vált Rákóczi út sem, ahol ma szerencsétlen esetben akár három felüljáróval is találkozhatnánk.
A másfél kilométeren át egymást követő épületeket a legtöbben egyáltalán nem ismerik, hiszen a dübörgő forgalom zajában az embernek nincs igazán kedve ahhoz, hogy a szükségesnél akár csak egy pillanattal is többet sétáljon a járdákon. Ez nyilvánvalóan hiba, hiszen a zárva tartó üzlethelyiségekkel tarkított házak sorában lapul például a modern magyar építészet egyik első oszlopa, a Budapest-Erzsébetvárosi Bank központjaként, illetve bérházaként született 18. számú lakóház, ami elegáns vonalaival és díszeivel ma is vonzza a szemet:
A mára a tömb fontos tagjává vált óriásnak persze nem volt könnyű a beilleszkedés: a századfordulón tucatszámra születő pénzintézetek egyikeként létrejött Erzsébetvárosi Bank 1907-ben kaparintotta meg a telken álló, Budapesttel egyidős háromemeletes sarokházat, hogy a helyén saját székházát, illetve a havi fix bevételt hozó lakások egy csoportját építtesse fel.
Az 1911 tavaszán kiírt tervpályázatra végül húsz terv érkezett, közülük pedig a fájdalmasan korán elhunyt Lajta Béláé (1873–1920) bizonyult a legjobbnak. Az akkorra már számos fontos, ma is látható munkát – többek közt síremlékeket, a ma a Mozgásjavító Általános Iskolának otthont adó első Vakok Intézete épületét, a fővárosi zsidóság ma az Idegsebészeti Klinika által használt egykori szeretetházát, a Vas utcai iskolát, valamint a jelenleg Új Színházként ismert Parisiana Mulatót is – jegyző mérnök semmit sem bízott a véletlenre, hiszen egy gazdagon díszített homlokzatot fordított az ezen a szakaszon már sűrűn beépült utca felé:
A németországi Göslar Lajta által is meglátogatott (saját képei ezekről itt láthatók) több épületéből táplálkozó, az 1528 óta álló Mönchehaus kapuzatával, valamint a bécsi építészet zsenije, a tervező által jól ismert Adolf Loos (1870–1933) ma csak Looshausként emlegetett premodern saroképületével egyértelmű hasonlóságot mutató épület végül nem ezzel az arccal vált valósággá, az 1911 őszén elindult építés után a bank ugyanis érezte, hogy nem lesz elegendő pénze az ambiciózus rajzok megvalósítására.
Az építész 1912 nyarára kétszer is módosított a terveken, csökkentve és finomítva a díszítményeket, ezek azonban semmit sem változtattak a lényegen: az alsó szinteken
A város felé mutatott arc eközben persze gyökeresen átrajzolódott, a gazdagon díszített pilléreket
- a Rákóczi út felé ugyanis tíz méter magas, hosszanti barázdákkal tagolt (kannelúrázott), vájatolt oszloptörzsek váltották,
- a lakószintek tagolása ugyanazon az oldalon vertikálisról horizontálisra változott, középső öt ablaktengelye közt stilizált magyaros kerámiadíszek tűntek fel,
- a manzárdtetőt egy, a homlokzat síkjától visszaugratott, szintén díszekkel borított tetőszint váltotta fel,
- a két alárendelt homlokzat szimpla téglaburkolatot kapott.
A projekt jogi oldalról sem indult zökkenőmentesen, a tervek ugyanis
A problémát a bank vezérigazgatói székben ülő Ehrlich G. Gusztáv (aki a már említett zsidó szeretetotthon építőbizottságának elnökeként, illetve a Pesti Izraelita Hitközség elnökhelyetteseként jól ismerte az építészt) befolyásos városatya lévén végül sikeresen áthidalta – írta a ház építéstörténeti dokumentációjában Bor Ferenc művészettörténész.
Az 1912 novemberében elkészült sarokház átadása után nem aratott osztatlan sikert a művészeti életben – A Lakás (1912/9-10.) névtelen szerzője például egy hosszú bekezdést szentelt neki, amiben nem csak a Rákóczi úti „szörnyépítkezések” egyik tagjaként mutatja be, de egy kínos viccekkel teli gondolatmenetben hozzátette:
Ez a ház most épül, ugynevezett becsületes ház, mert anyagot tényleg nem hazudik, a legvörösebb ház a Rákóczi-uton, sőt, egész Budapesten, mintha nemcsak önmaga miatt, hanem a Rákóczi-ut valamennyi ház-ujszülöttéért pirulna. A házat Lajtha Béla tervezte, akinek most iskolai építkezései nyomán annyi vörös téglája maradt, hogy sietve hatemeletre rakta őket. Nagyszerü egy ház ez. A kinaiak ennek a nyomán építették ötezer és néhány év előtt a kínai falat, amelyhez, mint ismeretes, a rettenetes ciklonkövekből, rabszolgákkal hordatott hatalmas várkaput szintén Lajtha Béla építette – vasutcai iskola bejárataként. Ilyen és hasonló tréfák után nem csodálkozunk, hogy a Rákóczi-uti nagy vörösén lőrések szimbolizálják az ablakokat, vörös cementkő-léniák különítik el az emeleteket és zöld vakolat-falak álpatinájával tagadják el a hatodik emeletet. Szerencséje ennek a háznak, hogy nincsen teteje. Mert ennek tényleg nincsen teteje.
A tizenhárom hónapos munkával valóra vált palotáról a velencei Palazzo Ducaléval, azaz a Dózsepalotával is formai rokonságot sejtő rendező-esztéta, Bárdos Artúr (1882–1974) épp ellenkező véleménnyel volt – néhány hónappal később ugyanis már így fogalmazott: az nincs ugyan szerencsés környezetben, de
feltűnően karcsú oszlopai és nyugodtan tagolt, sík felső tömege kecses ellentétben állnak egymással,
ezt a képet pedig művészi díszek teszik igazán különlegessé.
A pénzintézetnek szánt tér felett a diákként még színésznek készülő Lajta emeletenként két öt-, illetve egy háromszobás lakást tervezett úgy, hogy ezek minden egyes lakóhelyisége utcára nézzen. Ez a helyzet szerencsére máig sem változott, a lakások feldarabolása azonban már a második világháború derekán, 1942-ben megkezdődött, az 1956–1960 közötti időszakban pedig tömegessé vált, így számuk megháromszorozódott.
A legnagyobb változást persze nem ez, hanem az alsó szintek átalakulása hozta magával: a bank már az építkezés lezárulta előtt érezhette, hogy nem fogják tudni belakni a rendelkezésre álló teret, 1913 elején pedig úgy döntött, hogy bérbeadja az irodákat is: a Rákóczi úti oldalt így az Antal és Hosszú Divatháza, a város legkevésbé kiszámítható trolivonalának is helyet adó Dohány utcai frontról elérhető helyiségeket pedig a Magyar Vaskereskedelmi Rt. foglalta el.
Utóbbi neve ma is olvasható a hátsó front középerkélyének mellvédjén:
Az Antal és Hosszú (a cég egy Gróf József által jegyzett plakátterve itt látható) a külső helyett a belső arcát változtatta meg.
a berendezést, illetve magát az átalakítást pedig a két világháború közti művészeti élet zsenijére, a grafikusként, építészként, illetve bútortervezőként egyaránt csúcsra érő Kozma Lajosra (1884-1948) bízták.
Ezzel párhuzamosan a földszint járószintje felett tíz méteres magasságban átívelő, vasszerkezetű üvegtető is megmaradt, amit teljes szépségében ma leginkább csak az eredeti rajzokról ismerünk.
A főhomlokzat alsó része ennél egy fokkal szerencsésebb sorsra jutott, a két világháború közti időszakban ugyanis több jó fotó is készült róla, így láthatjuk például a divatház feliratait, valamint a kor építőiparának egyik vezető vállalata, a Haás és Somogyi bronzműves osztálya által készített üzletportálokat, rajtuk a középvonalukban végigvonuló díszekkel:
Az átépítések a Fővárosi Gázművek 1927-es tulajdonossá válása után folytatódtak: előbb a beköltözéskor, majd tíz évvel később is átfaragták a saját terüket, ezt pedig a már említett lakásfeldarabolások után is folytatták: 1963-1965 között teljesen átépítették a kívülről ötven éve érintetlen alsó részt,
Az 1958 óta műemlék jellegűnek számító, de állandó védettséghez csak 2001-ben jutó épületet ért megpróbáltatások ezzel még nem értek véget, hiszen 1979-1981 között ugyan visszaállították a mellékhomlokzatok műkő felületeit, díszeket pótoltak, valamint újra vöröslemez borítást kapott a főpárkány. Az évtized további részében azonban
Aztán eljött az 1987-es év, amikor a tetőfedést a folyamatos beázások miatt horgonybádogra cserélték,
A Gázművek végül egy évvel később, 1988-ban hagyta el a házat, az irodaszintek, illetve a modern hátsó lépcsőház pedig egy időre funkció nélkül maradtak.
A jelenlegi tulajdonos, a főváros által az induló, illetve kis- és középvállalkozások segítésére, valamint a budapesti üzleti szféra, illetve a Fővárosi Önkormányzat közti kapcsolattartásra 1993-ban megalapított Budapesti Vállalkozási Közalapítvány (BVK) 2003-ban érkezett a falak közé: a BVK az elmúlt két évtizedben belakta a rendelkezésre álló tereket, az első pillanattól kezdve szükséges felújítás, illetve a megmaradt értékeket megtartó és megújító modernizáció azonban csak nem vált valóra.
Lehetett volna ez másként is, hiszen a modern magyar építészet egyik ikonja, a főváros egyik leginkább megosztó épületének tartott Lehel Csarnokot, illetve az Oscar-díjas Saul fia díszleteit is jegyző Rajk László (1949-2019) 2005-ben, Novák Zsuzsa és Joó Éva építészek közreműködésével három tervjavaslatot is készített, ezek egyikét pedig részletesen ki is dolgozta.
Ez nem műemléki restaurálási vágyat jelentett, Rajkék a két födémmel, illetve álmennyezettel is összenyomott pénztárterem díszeit, illetve fa falbukolatait ugyanakkor mégiscsak megőrzésre és felújításra javasolták, sőt, arra is rámutattak, hogy a főlépcsőház emeleti és lakószinti részein igen sok eredeti dísz megmaradt, ezek megmentése és esetleges pótlása pedig létfontosságú.
Ezen felül a belső udvar fedésének, illetve a köztes födémek eltüntetését is javasolták, így
Az építészek a vaskos anyagban hozzátették: a pinceszint csak hellyel-közzel lehet használható, ott ugyanis 1965-ben óvóhelyet alakítottak ki, így a belmagassága 2,20 méterre csökkent.
Rajk és kollégái sikeresen felismerték, hogy az átépítés során a parkoló autóknak is helyet kell adni, így a BVK-val való egyeztetések után megkereste az arany középutat: a Dohány utcai oldalon két autó részére emelőlemezes parkolót akart kialakítani, ennek pedig talán műemlékvédelmi oldalról sem lett volna akadálya.
Az már egy fokkal nehezebb, hogy miként nyomták volna át a terveket bíráló tanácsokon a homlokzati oszlopok a meglévő függönyfalak „fogságából” való kiszabadításának ötletét, amivel kis mértékben árkádosíthatták volna az épületet.
A rajzok ugyanebben az évben feltűntek egy előzetes műemlékvédelmi hatósági egyeztetésen, ahol az akkor még létező Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) jelezte:
A terv örökre egy fiók mélyén maradt, a BVK nemrég azonban arról értesítette a szerkesztőségünket, hogy újra csak a terek megújítását tűzték ki célul: a Böröczffy Mérnök Iroda Kft. nemcsak gőzerővel dolgozni kezdett a bérelhető irodatereket is magában foglaló terület átépítésén, de január 19-én az Országos Építészeti Tervtanács is elfogadta az elkészített örökségvédelmi engedélyezési tervcsomagot, így az rövidesen elindulhat az építési engedélyezés felé.
Skopál Attila általános igazgató a találkozó során kijelentette: a függönyfalak mostanra elöregedtek, így az utca zaját rég nem képesek kinn tartani, sőt, hőszigetelési problémákat is okoznak, így mind a saját, mind a bérlőik érdekében minél gyorsabb közbelépésre van szükség.
Ezt a problémát az építészek egy, a felső szinten nyitható szárnyakkal rendelkező, keskeny bordákból képzett, sötétszürke szerkezetű üvegfallal akarják orvosolni, az utcai képet azonban igyekeznek az eredeti állapot felé közelíteni, így
A Böröczffy-iroda három tagja (felelős tervező: Böröczffy István, építész tervező: Molnár Gergely, munkatárs: Preska Botond) a vörös mészkő elemek javítását, tisztítását és impregnálását is elvégezné – enélkül nyilvánvalóan egyetlen felújítás sem futhat végig –, a valódi változást azonban a fenti átalakítások, illetve a Rákóczi és a Dohány utcák felé nyíló Kádár-kori alumínium kapukat is lecserélnék: helyükre
A tervezők a Rákóczi úton és a Nagykörúton az elmúlt két évtizedben számos alkalommal elindítani akart portálprogramok felé is tesznek egy gesztusértékű lépést: a Blaha Lujza téri Corvin Áruházhoz hasonlóan itt is igyekeznek majd visszafogni az üzlethelyiségek bérlőit, így a neveik túlburjánzó szörnyek helyett dombornyomott vagy lézervágott, fekete porszórt acél elemeken valósulhatnak meg.
Az építészeknek nem volt könnyű dolga: a rekonstrukciós projekt alapját ugyanis nem a módosított engedélyezési terv adta, a kirakatszekrények eredeti képéről pedig sem kép, sem rajz nem maradt. A házat a bank megszűnésekor alakították át először, a fennmaradt tervek esetében pedig felmerült a gyanú, hogy azok már az első pillanatban sem egyeztek meg teljesen a megvalósult verzióval.
A két világháború közti időszakból fennmaradt képek mindezek mellett ellentmondanak egymásnak, hiszen a kirakatszekrényeken lévő falikarok száma, valamint a kisebb részletek szinte folyamatosan változtak.
A gyors, és egy-egy kivételtől eltekintve csak értékcsökkentő változtatásokról kitűnően írt az Estben (1928. ápr. 8.) Vámos Ferenc (1895-1969), aki Védjük meg az elcsúfítástól szép épületeinket címmel vezette fel a következő gondolatsort:
Ez a palota magában egyedülálló értéke az új építészetnek. Mégis ezzel a palotával gonosz játékot űz a sors. Földszinti helyiségeit eddig egy kereskedő bérelte, aki azonban nem nyugodott meg , […] kiabáló kirakat kellett neki, így derékban törhette ketté Lajta művészi szándékait: egyszerűen eltüntette, bedeszkázta az oszlopokat. Időközben a kereskedő összébb húzódni kényszerült, lemondott bolthelyiségének feléről, hogy átadja helyét a Fővárosi Gázműveknek. [… ami] a bolthelyiséggel együtt, sajnos, a kereskedő torz gondolkozását is átvette és újból bedeszkázta Lajta hosszú oszlopait. A legutóbbi hetekben végül a kereskedő egészen kihurcolkodott boltja megmaradt másik feléből is. Az új bérlő pedig — egy előkelő varrógépgyár — átalakító építkezése során kiszabadította ugyan a palota oszlopait a palota sarokrészletén, de félő, — minden jel erre mutat, — hogy újból be is fogja azokat deszkázni. […] Fővárosunkban aránylag kevés az építészeti remekmű. A meglévők érvényre jutását pedig utcáink silány hirdetési versenyének zűrzavara teszi lehetetlenné. De ez állapotokat végre meg kell szüntetni. Tegyenek egyszer már csodát az illetékes körök, a közmunkák tanácsa, a főváros tanácsa és a képzőművészeti tanács. Amíg nem késő, intézkedjenek a Rákóczi úti Lajta-palotánál. Intézkedjenek, hogy eredeti homlokzata nebántsvirág legyen és maradjon. El kell távolítani a Fővárosi Gázművek kirakatszekrényét, a beköltöző új bérlőnek pedig már eleve meg kell tiltani hasonló ízléseltévelyedést.
A helyzetet még tovább nehezítette, hogy a jelenlegi Vasedény bolt, valamint a BVK Rákóczi úti bejáratai mellett a Dohány utcában is jól látható légtechnikai zsaluk mind megszüntethetlenek, egyúttal pedig a tűzterjedési gátakra is figyelni kell.
Az elmúlt több mint száztíz év átépítéseinek egy része mindezeknek köszönhetően szerencsére eltűnik, a BVK-nak azonban nyilvánvalóan nincs ráhatása az épület több mint felét jelentő bérházi szintekre. A számos fővárosi társasházhoz hasonlóan erős forráshiánnyal küzdő lakóközösség ennek ellenére jól láthatóan mindent megtesz azért, hogy a lehetőségeikhez mérten a legtöbb érték továbbra is megmaradjon: jól mutatja ezt a felső szintek néhány évvel ezelőtt véget ért homlokzatfelújítása, amivel az épületet máris kiemelték a városi autópálya szürke tömegéből.
A lakóház kapuján belépve persze egymást érik a szocializmus évtizedeinek hanyagságát mutató részletek – ezek közül az első máris a külső kapu kinyitása után látszik, hiszen ha a látogató a feje fölé néz, akkor a mennyezeten egy még véletlenül sem középre illesztett lámpatesttel, valamint az 1912 ősze óta kevés szeretetet látott, kalotaszegi mintájú rézlemezes fedéssel találkozik:
Az utólagosan beépített belső kapun átlépve aztán kicsit megnyugszik a szem, hiszen a gipszdíszek kopottan és szennyezetten ugyan, de a helyükön vannak:
Ez a helyzet természetesen könnyen rendezhető, a liftszekrény már említett hiánya azonban fájó pont, hiszen a lépcsőfordulókban megtörik az egységes kép, amit a belső udvarban is jelenlévő, egykor folytonos fehér, illetve világoskék csempeburkolat, valamint a lépcsőházban ezekhez csatlakozó színes, részben hiányos díszítőcsíkok is erősítenek:
Kedves, illetve érdekes apró részletből a függőfolyosókon sincs hiány – az első emeleti mellvédrácson szintén megjelenik a bank nevének szépen formált kezdőbetűi, a falba egy szívvel csatlakozó korlátkitámasztókat pedig apró madarak őrzik:
Ezek megújítására még nyilvánvalóan hosszan kell majd várni – egy kerületi, állami, vagy akár uniós szinten kiírt műemlékfelújítási pályázaton aratott siker ebben sokat segíthetne. A BVK terei azonban rövidesen remélhetőleg valóban újjászületnek majd, ezzel pedig az épület egy jókora lépéssel kerül majd közelebb az eredeti arcához, és vetkőzi le magáról a Kádár-kor derekán még teljesen korrektnek gondolt, de a ház távlati képére az első pillanattól kezdve negatív hatással lévő részeit.
