A mozinézők által leginkább rendezőként (főként a többi művéhez viszonyítva „közönségfilmesebb” Martfűi rémről vagy idősebbeknek a Céllövöldéről) ismert Sopsits Árpád a Mellékszereplőkben kilép a kamera mögül. Bár a színpadon többször is láthatták már – például az Álomlakóban –, de a vásznon, egy szélesebb közönségnek címzett nagyjátékfilmben először osztott magára ilyen fajsúlyos kulcsszerepet. Ez a film viszont nem csak az alakítása miatt szól hangsúlyosabban a rendezőről. S nem is csak azért, mert Sopsits Árpád barátja, a 41 évesen elhunyt Telek Balázs fotóművész munkássága inspirálta a képi világát. Hanem amiatt is, hogy az Urániában a premier előtti vetítést megelőző felvételen vallott róla, hogy korábban agydaganatot diagnosztizáltak nála, beszélve róla, hogyan vitték a Szent Imre Kórház sürgősségi osztályára, s miként kezelték utána. A fentiekből lehetett sejteni, hogy a Mellékszereplők is közvetlenebbül fog árulkodni a rendezőjéről, mélyebb lenyomatot hagyva róla.
A Sopsits által játszott Árpád, a vállalatvezető üzletember már az elején mindent elkövet, hogy taszítónak lássuk. Gátlásokat nemigen ismerő vállalkozó, aki habozás nélkül rúgja ki az embereket, ha úgy véli, keresztezik az útját. Azt a beosztottját is rögtön elbocsátja, aki szóvá teszi: ennyi dolgozóval nem lehet teljesíteni a célokat, nincs elég emberük. Mire ő cinikusan annyit felel: nem én tehetek róla, hogy mindenki elmegy ebből az országból. Pedig a filmből éppenséggel az derül ki, Árpád nagyon is sáros lehet benne, hogy így van. Ő a tipikus, az állammal üzletelő, a politikusokkal jóban lévő helyi oligarcha. Akinek az egyik cége a helyi börtön rabjainak munkáján alapul. S amikor az ottani potentátokkal a gazdasági nehézségekről beszélget, azok biztosítják róla: majd hoznak egy rá szabott törvényt, ami kisegíti. Mire Árpád azt feleli: el is várja, hisz ő támogatta a kampányukat. A politikai újságíróként is dolgozó filmkritikus szemében ezek a jelenetek, amelyet még dekódolni sem kell, azonnal rögzülnek.
Sopsits Árpád a legjobb példa rá, hogy a hatalommal szemben kritikus, de legalábbis attól független rendezők javának sikerült elkerülni, hogy beleessen ebbe a csapdába. Mert az üzletember Árpád, aki már a film elején leszögezi: ő bizony autokratikus, vajon milyen gondolatsort indít el bennünk? Kényelmes, a mozi székében hátradőlő megnyugvást, hogy „ezek ilyenek”, s milyen jó, hogy mi nem vagyunk olyanok?
Sopsits kettős, színészi és rendezői játékának zsenialitása, hogy a kritikust nem ebbe az irányba vitte. Hanem oda, hogy elkezdte magában keresni a mélyen ott lévő autokratát. Mert nem hasonló tekintélyelv dolgozik bennünk, amikor elitista véleményformálóként már nemcsak a hatalmon lévőkre, de a rájuk szavazókra, meg úgy általában a kisemberre is azt mondjuk, fensőbbségesen rájuk legyintve: ezek ilyenek? Mert mi jobbak vagyunk (és jobban is tudjuk) náluk. Sopsits azonban biztos kézzel kihoz bennünket az aktuálpolitikából, mozgásteret biztosítva a többi szereplőnek. Produkálva az eddigi filmjeiből ismert mélységet és árnyaltságot. Adott a másik szálon kulcsszereplő, a Telek Zoltán Tibor által életre keltett börtönlelkész figurája, mely a dráma összes szereplőjének életét feldúlja. A fotósként dolgozó Gábor (Jászberényi Gábor) kiállítást szentel mestere életművének, amikor barátnője, Edina (Dömök Edina) az egyik fényképen meglátja Tibor atyát, ahogy épp egy lányt ölel félreérthetetlen módon. Bosszút akar állni a papon, ezért megzsarolja, hogy kitálal a kamaszlánnyal, Lilivel (Vokó Lili) történt viszonyáról. A revans oka, hogy abortuszával kapcsolatban Tibor olyan bűntudatot ébresztett Edinában, hogy azóta is rémálmai vannak.
De mint kiderült, az atya sem bűntelen: Lili egy erőszakba áthajló vágykitörésből fakadó aktus során teherbe esett tőle, s itt az Edinánál csak utólag működő, az abortuszt gyilkosságnak tekintő lelki nyomás miatt ő nem meri elvetetni a gyereket, viszont öngyilkos lesz. A megszületett Babitát (Telek Babita) a vállalkozó Árpád felesége, Lili testvére, Franciska (Farkas Franciska) neveli fel. Az Edina által fenyegetett pap viszont hiába tejel, zsarolója további összegeket követel tőle. Tibor ekkor úgy dönt: kilép az egyházból, felvállalja az apaságot, s magához veszi a már iskoláskorú gyereket. Amivel az összes szereplő olyan lélektani hálóba kerül, melyből úgy tűnik, nincs szabadulás. Itt is könnyű volna sematikus erkölcsi tanmesét filmre írva elverni a port a zaklatási, molesztálási botrányokkal terhelt egyházon, illetve főgonosznak megtenni Tibor atyát. Ami már csak azért is bátor cselekedet, mert itt nem csak az ilyen ügyeket, a tűrhetetlen visszaéléseket gyakran tényleg eltussoló, mentegető, áldozathibáztató egyház vagy bármilyen hasonló intézmény jogos bírálata létezik. Hanem az a fajta szadisztikus kéjjel lincselő mentalitás is, hogy az egyszer valóban bűnt elkövető, a tanítványával szexuális kapcsolatot létesítő (s ezért jogosan bűnhődő) embert örökre tiltsuk el mindentől, tegyük tönkre, dobjuk oda a népharagnak. Ha a legtöbb embert megkérdeznénk, kapjon-e esélyt az illető, hogy bűnét megbánva magához vehesse az így született gyereket, és a papi hivatást otthagyva tanár legyen, nem valószínű, hogy úgy felelnének, ahogy a Mellékszereplők forgatókönyve. Hogy még a legbűnösebbeknek is kell esélyt adni a javulásra.
De Árpád, a hatalomközeli vállalkozó sem lesz úgy démonizálva, ahogy pont a hatalom szokta karaktergyilkolni az ügyeletes ellenséget. A nemzőképtelenséggel, szexuális diszfunkcióval küzdő idősödő férfi gondjai már inkább rokonszenvet keltenek. Árpádot épp a gyerek, Babita iránti ragaszkodása vonja be a lélektani hálóba. Hogy az elhagyott gyerek által képviselt múlt milyen brutálisan tud a jelenre rátörni, azt Sopsits Árpád ennél jóval sokkolóbb módon demonstrálta a Hetedik kör című, 2008-as filmjében. Ahol a gyerekek bűzlő állattetemeket találnak egy dögkútban, és egyikük horrormesét tálal fel a nőről, aki ide szülte, majd otthagyta a gyermekét. Ám a halott állatok a gyerekkel együtt feltámadnak, és az emberekre rontanak. Bár jóval szelídebben, mégis hasonlóképp támad rá a múlt a filmben lévőkre. Amelynek rendezője nem öncélúan játszik az idősíkokkal, mert ennek köszönhetően lesz az is váratlan, ami sejthető lenne. (Az időátcsúszások a témája a Forgás című, 2005-ös Sopsits-alkotásnak is, melynek képeit Szatmári Péter operatőr teremtette.)
A Mellékszereplők univerzumában az összeütköző bűnök szelídítik egymást, aminek köszönhetően a bűnösök is szelídülnek. Nyilván nem helyes megzsarolni egy papot, de a tettes indítékán azért érdemes elgondolkodni. Hisz maga az egyház olyan bűnökkel (így az abortusszal) is zsarolja híveit, amelyek legfeljebb az általa hitt túlvilágon büntetendők. Mondjuk konkrétan egy olyan felekezet, amelynek a cölibátusa okoz akár erőszakban, molesztálásban kitörő, vágytorzító elfojtást. S erre a kétoldalú – bűntudatgerjesztő és ösztönbéklyózó – presszióra rámehet nem is egy ember élete. Gábor, a fotós kifakadása a mű címadó gondolata. Amikor az önmagát a mesteréhez viszonyító fényképész úgy érzi: csupán mellékszereplő a saját életében. A rendezőnek a film által generált kérdései akkor jók, ha a nézőben újabb kérdéseket szülnek. Nem válaszokat, főleg nem „a” Választ. Hanem kérdéseket. Vagy akár kétségeket, kételyt a saját hitében, meggyőződésében, döntéseiben. Ha ez a mérce egy film jóságára, akkor a Mellékszereplők telitalálat.
Ugyanis továbbgurul a kérdések hólabdája, amely remélhetőleg lavinaként dönti romba a bennünk lévő gátakat. Mi van akkor, ha már nemhogy mellékszereplők, de statiszták sem lehetünk az életünk valakivel közös filmjében? Hogyan lehet ezt feldolgozni? Miként lehet úgy kivezetni magunkból az emiatti rosszat és hiányt, hogy ne menjünk vele azok agyára, akik a jót és a teljességet képviselik az életünkben? Miként fér meg bennünk békésen a hiány és a teljesség, a fájdalom és az öröm egyszerre? Ha a múltunk üldözőbe vesz bennünket és szeretteinket, (közöttük azt, akivel ezt a filmet nézzük) hogyan lehet elérni, hogy amikor utolér, abból ne karambol, hanem katarzis legyen? Hogy a múlt ne fenyegesse a jövőt, és a jelen ne törölje el a múltat?
S ez a múlt nem kell, hogy egy elhagyott vagy meg sem született gyerek legyen. Bármi és bárki lehet. Például olyasvalaki múltbéli árnyéka, aki valaha a fényt képviselte az életünkben. Egy film akkor sikeres, ha a néző és a kritikus akkor is talál közös pontot a rendezővel, ha soha nem találkoztak. Azt kell mondanom, Sopsits Árpádnak e tekintetben nem volt velem nehéz dolga.
