Az INOTA Fesztivál hírére nem lehetett nem felkapni a fejet. Aki autózott valaha a 8-as főúton Várpalota felé, annak a retinájába égett a három óriási, tömzsi torony, az Inotai Hőerőmű hűtőtornyai, és mögöttük az erőmű romos, de még pusztulásában is lélegzetelállító, monumentális épületei, így amikor jött a hír, hogy fesztiválhelyszínt csinálnak az erőműből, dörzsölni kezdte a tenyerét a kulturális sajtó. Már csak azért is, mert a tizen-huszonéves fesztiválok már olyan bevált receptekből főznek, hogy arról médiumként nemigen van mit mesélni: idén is fellépett ugyanaz a tizenöt, egyébként kiváló zenekar, jó volt, köszönjük, íme pár tucat hangulatos fotó boldog, beindult, részeg fesztiválozókról, esetleg egy-egy kuriózumnak számító fellépő koncertjét meg lehet énekelni, de ennyi. Az INOTA Fesztiválnak viszont hírértéket adott már az újdonsága is, helyszíne felcsigázta az érdeklődést, a program pedig nyilvánvalóvá tette, hogy a rendezvény teljesen új színt kíván képviselni a hazai fesztiválpalettán: külön-külön, elszórtan elektronikus zene is, izgalmas vizuális élmények is akadnak ugyan minden fesztiválon, de ilyen töménységben, ennyire egy koncepcióra felfűzve ilyen nincsen másutt.
A nyári fesztiválok döntő többségével szemben ugyanis – amelyek jellemzően egy utolsó, nagy szombati buliőrülettel zárulnak – az INOTA Fesztivál azt ígérte, hogy nem ér véget a csúcsponton. Miután lement a csütörtöki, húzónévvel fémjelzett nyitónap Nils Frahmmal, valamint a péntek-szombati csúcsprogram, amikor a fesztivál megmutatta a legszebb arcát tele táncterekkel, vasárnapra felkínáltak egy békésebb, elcsendesültebb fesztiválélményt. Gyerekprogramokkal, irodalommal, színházzal és főként egy eséllyel arra, hogy a fesztivál nagyon izgalmas, kortárs képzőművészeti kínálatát azok is megtapasztalhassák, akik a kattogós technóra nem annyira nyitottak. Mindehhez olcsó sétálójegy is kapható volt, nyilvánvalóan a helyiekre szabva, akik nemigen fognak huszonezreket kiadni egy napijegyért, hogy megnézhessék, milyen a környéket uraló épületegyüttes, ha színes fényekkel van megfestve.
Remek koncepció: ha már a régióba érkezik egy sem áraiban, sem programjaiban nyilvánvalóan nem a helyi lakosságra, sokkal inkább a fővárosra, és még inkább a külföldiekre célzó rendezvény, akkor úgy illik, hogy valamit azért kapjanak azok is, akiknek a pusztuló erőmű nem csupán egzotikus látványosság, hanem a családtörténetük része. A megvalósítás ugyanakkor nem volt az igazi. A beléptetésnél félretájékoztattak a sétálójegy érvényességéről és a színházi előadások helyszínekről, az „elcsendesültebb fesztiválélmény” zavarba ejtően néma helyszínt jelentett, kihagyva a ziccert némi finom zenei szemléletformálásra, kihalt vendéglátóhelyekkel erősítve az érzést, hogy ez a nap már csak utógondolat, igazából már bontana, menne haza a stáb java – ami érthető, persze, de vendégként ezt nem kellene éreznünk.
Pedig a programok egyébként nagyon is működtek. A gyerekfoglalkozásokra volt igény is, és a kicsik láthatólag élvezték is a fesztiválprogramhoz illően fénnyel, hanggal és újrahasznosítással kapcsolatos műhelyeket. A skála túlvégén is erős volt az élmény: a Dollár Papa Gyermekei társulat Úriemberek című előadása épp olyan kizökkentő volt, amilyen a helyszínhez, az erőmű egyik raktárépületéhez illik, hogy mást ne mondjak, a kezdéstől számított ötödik percen belül már meztelen színészaltestek és géppuskatűzként repkedő trágárságok jelezték: nem ez a családbarát része a rendezvénynek. (Egyébként a darab többnyire kiváló, ám erősen hullámzó színvonalú, időnként pedig zavarba ejtően félkész: megdöbbentően erős szövegrészeket követnek teljesen életszerűtlen dialógusok, gyönyörű pillanatokat átgondolatlan, zavarba ejtő, nem a jó értelemben kényelmetlen akciók, és újra meg újra elidegenítő intermezzók rángatják ki a nézőt az élményből.) Az erőmű területén lévő művház színháztermében a Forte Társulat A helység kalapácsa című előadása eggyel kevésbé polgárpukkasztó, de még mindig erősen kizökkentő hangvételben folytatta a színházi programot, és a fesztiválzáró kortárstánc-performansz, a Titkos testek is megmaradt ezen a vonalon.
A színházi előadásokon elég sokan voltak, és a beltéri audiovizuális installációk is azonnal behúzták a közönséget – különösképp az óriási füstkarikákat eregető, egészen lenyűgöző „légszobor”, Guillaume Cousin Le silence des particules című munkája volt feledhetetlen, na meg a közel harmincezer álmot mesterséges intelligencia segítségével egy örökmozgó, áramló animációvá formáló, brutálisan hatásos zörejekkel kísérő Onirica () című installáció a fuse nevű művészeti stúdiótól. A falakon belül tehát a fesztivál tartotta magát a hangulathoz, amit még szimpatikusabbá tett az a kézműves jelleg, amivel a főszervezők jelen voltak: szükség esetén saját kezükkel hordozták a plusz székeket-padokat a nézők feneke alá. A fő fesztiválnapok sorállás-élménye – ami többórásra is rúgott – javult valamelyest a zárónapra, de azért még mindig igényelt némi elkötelezettséget, ha az ember a hűtőtorony kürtőjében vagy a kazántérben lévő zenés fényfestésekre is be akart jutni. Nem mondom, megérte – de kétlem, hogy tömegével állták volna ki a sort a környékbeli családosok, a szabadtéri fényfestéseket pedig jó eséllyel még kevesebben, főleg, hogy ilyenkor szeptember elején még viszonylag későn sötétedik. A szervezők ígérete szerint messziről is látható – így a környéken élőket is az élménybe beemelő – fényfestés egy, az égre vetített kék fénypiramist jelentett, valamint a három hűtőtoronyra vetített fényeket, többnyire a szponzorcégek színeiben és reklámjaival. Ez utóbbiakat egyébként a szervezők ígéretükhöz híven valóban a rendezvényhez és a speciális helyszínhez szabták, ezzel együtt mégis visszás hatást keltett az erős szponzori jelenlét.
Az INOTA Fesztivál tehát nem úszta meg az elsőbálozói gyerekbetegségeket. Az ígért speciális kordonozásban nem volt az égvilágon semmi speciális, egyszerűen lekerítették, amit veszélyesnek gondoltak, és szerencsére ennyi, úgy tűnik, elég volt. A beengedésnél akadt némi információhiány és félretájékoztatás jegyek, sajtókártyák és helyszínek ügyében. Emellett az árak még az inflációhoz képest is, mondjuk úgy, erősen nyugat-európaiak voltak, és a kemping helyszínét és méretét is érdemes lesz újragondolni: amit nyer az ember azzal, hogy a kemping messze van a fesztiváltól, így talán lehet aludni, azt elveszíti azzal, hogy nulla árnyék van, tehát az alvás a gyakorlatban mégis felejtős. Bár az indusztriális terekhez és a posztapokaliptikus hangulathoz nagyon passzol, a porhelyzettel is érdemes lesz kezdeni valamit, ha az INOTA nem akar a tavalyi Szigethez hasonló porfesztivállá válni, és hosszú távon ideális lenne jobban utat találni a helyiekhez is.
Nem beszélve arról, milyen örömteli fricska az a szocialista múlt orrára, hogy a szervilis, kollektivista pártállami ipar egyik kulcshelyszínén néhány évtizeddel a virágkor után már az individualista, kozmopolita alkotóművészet járja szabad, improvizatív táncát.
Az INOTA Fesztivál képei még erősebbek összevetve az elhagyatott hőerőmű mindennapjaival, ezekről készült képeink ebben a cikkben láthatók, további fesztiválfotók veretéssel és fényekkel pedig erre.
