A világirodalom egyik leghíresebb, önmagában is sűrűn idézett kezdőmondata szerint „meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt”. Szabó Mátyás első nagyjátékfilmje csavar egyet A 22-es csapdája nyitányán, az ő története ugyanis azzal kezdődik, hogy a főhős egy ismeretlen nő szemével lát, emiatt szeret bele villámcsapásszerűen. Nem számít, a lány hogy néz ki, csak az, hogyan néz.
Ennyiből is látszik, hogy a Látom, amit látsz sokat bíz találékony és eredeti alaphelyzetére. Azt is mondhatnánk, vérbeli high-concept film. Az angol kifejezést magyar filmekkel kapcsolatban ritkán emlegetjük, és a hollywoodi produkciók esetében sem az intelligensebb darabokra szokták rásütni. Mi lenne, ha egy csomó kígyó szabadulna el egy repülőgép fedélzetén? Na és akkor, ha bankrablók egy mentőautóban menekülnének a rendőrök elől, és nem állhatnának meg?
A Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2014-ben végzett Szabó viszont nem akciófilmben gondolkodik, hanem csendes, helyenként akár meditatívnak is nevezhető, kamarajellegű sci-fiben. Olyan kevert műfajú filmben, amelyben a tudományos-fantasztikus alaphelyzet alapozza meg a romantikus konfliktus lehetőségét, a lényeg ugyanis az, együtt maradhat-e a fiú, aki mások szemével lát, a lánnyal, akinek a tekintetét kölcsönveszi. Persze Szabó filmjében sem képes mindenki arra, amire a főhős, Ábel. A fiú különleges tehetséget mutat a szubjektálásban, vagyis abban az alkalmanként legfeljebb néhány másodpercesre nyújtható folyamatban, amelynek során egy másik ember szemével láthatunk. Ehhez kell egy fogorvosi székre hasonlító gépezet is – igazi sci-fibe illő neve van: szubjektátor –, meg néhány segítő, akik beazonosítják, ki helyett lát éppen Ábel, és megtalálják a tekintet tulajdonosát.
A fiú és csapata ugyanis a jó ügy érdekében használják a szubjektátort: elveszett gyerekeket találnak meg. Ábel is ilyen elkallódott, intézetis gyerek volt. Bármilyen ügyesen talál meg másokat, a történet azt sugallja, fiatal férfiként is keresi magát. Ez magyarázhatja, hogy amint kivételesen nem egy eltűnt gyerek, hanem egy felnőtt látására csatlakozik rá, azonnal beleszeret Verába. Máskülönben a Látom, amit látsz írói, Barcsai Bálint és Mikó Csaba nem szeretnek magyarázkodni. Csak sejtéseink lehetnek róla, hogy Ábel főnöke, a Professzor – az ilyen úttörő tudósokat mindig csak Professzornak hívják – állami keretek között, és nem saját ápolatlan szakállára kutatja az elveszett gyerekeket. Ábel múltjáról sem tudunk meg semmit, ahogy arra sem jövünk rá, miért él a napjainkban játszódó történet minden szereplője a késő hetvenes évek bútorai között. Bár lehet, ez utóbbi körülmény maga a hétköznapi rögvalóság.
A Látom, amit látsz zárt világot épít, amelyben a szubjektálás fantasztikus lehetőségéről mintha csak az a néhány ember tudna, aki használja is a gépet. Ezt csak részben indokolhatja az Inkubátor program keretein belül forgatott film 67 millió forintos, gyakorlatilag uzsonnapénznek számító költségvetése. Inkább arról van szó, hogy Szabó és a forgatókönyvírók metaforát látnak a szubjektátorban: jelképét a másik emberrel, különösen a szeretett féllel való maradéktalan összekapcsolódásnak. Ábel nem a Különvélemény prekogjainak – a jövőt kikémlelő, így a rendőrségi munkát hathatósan segítő látnokoknak – a rokona, hanem az Egy makulátlan elme örök ragyogása Joeljére hasonlít, aki a saját emlékei között kóborolva éli át újra nagy szerelmének történetét.
Utoljára akkor találkoztunk ennyire markáns és izgalmasan továbbgondolható sci-fi megoldással magyar filmben, amikor MZ/X először csomagot küldött a Mézga családnak a jövőből. Szinte sajnáljuk, hogy a rendezőt csak a szerelem érdekli: nincsen krimiszál az egyik elveszett gyerekről, utalásszerű marad Ábel rivalizálása a szubjektátor használatában nála jóval tehetségtelenebb kollégájával, és fogalmunk sincs, a szubjektálás hogyan illeszkedik a film tágasabb világába.
A Látom, amit látsz így inkább az impressziók filmje marad. Milyen érzés lehet mások szemével látni? Hogyan dolgozzuk fel idegenként az apró látványelemeket, amelyeknek a jelentését eleinte nem ismerhetjük? M. Deák Kristóf operatőr romantikus, álmodozó hangulatképeket rögzít növényekről és rovarokról – Vera díszállat-kereskedésben dolgozik –, panelsori hajnalokról és felüljárók rácsmintáiról. A szépelgő révedezés Ábel állapotának várható romlása miatt nem válik teljesen tét nélkülivé: minél többet néz Vera szemével, annál nagyobb az esélye, hogy a külvilágban amúgy is nehezen funkcionáló fiú megvakul.
Ezzel Szabó filmje nemcsak az erős alaphelyzetükben bízó, alacsony költségvetésű európai sci-fik táborát erősíti (mint amilyen az angol Ex Machina vagy a litván Aurora), hanem közel kerül a hiperérzékenységük miatt fenyegetett hősök történeteihez is – az újabb magyar filmek közül Kocsis Ágnes Édenjéhez hasonlítható leginkább.
Ez aligha lepheti meg két korábbi kisfilmje, a Bodor Ádám-i fantáziavidéket teremtő Határ és az ufóvadászok egymásra találásáról szóló Jövetel nézőit. A tapasztalt filmszínésszé érett Vilmányi Benett és az első főszerepében helytálló Hartai Petra pedig rokonszenvesen zavart hősökké formálják Ábel és Vera figuráit.
Miért marad akkor olyan érzésünk, hogy a Látom, amit látsz mindössze vázlata egy gazdagabb, árnyaltabb filmnek, amely végül nem készült el? Talán a szubjektálás ragyogó ötlete miatt lettek vérmes reményeink: szívesen feltérképeztük volna Szabóval együtt, mire képes ez a különleges technológia. De sosem érdemes olyasmit számon kérni egy film alkotóin, amivel nem állt szándékukban foglalkozni. A Látom, amit látsz rendezőjének fontosabb volt a románc, mint a sci-fi, és ezért nem is tudunk neheztelni rá.
Látom, amit látsz (2023), 103 perc. 24.hu: 7/10.
