A legkülönfélébb sorozatgyilkosokkal túlterhelt nézői agyat egyre nehezebb meglepni, főleg úgy, hogy a gyilkosnővér-kártyát már tavaly kijátszotta a Netflix, sőt, egyenesen megsorozta az ilyen jellegű tartalmakkal az eziránt fogékonyakat. Charles Cullenről, a nyugati part hírhedt ápolójáról gyors egymásutánjában került fel a szolgáltató kínálatába tavaly novemberben egy dokumentumfilm (Capturing the Killer Nurse) és egy dráma is, nyilván az utóbbi szólt nagyobbat. A Jessica Chastain és Eddie Redmayne főszereplésével készített A másik nővér Cullen több mint egy évtizedes gyilokmaratonját és lebuktatását mutatta be, ahol a valódi gonosztevő nem is annyira a súlyos betegeket halálba segítő Cullen, hanem az amerikai egészségügyi rendszer, annak igazságtalan és embertelen mechanizmusai voltak. Az ápolós sztori felemás sikert aratott, mindenesetre ismét ráirányította az emberek figyelmét a sajnos a való életben is kényelmetlenül gyakran felbukkanó sorozatgyilkos-típusra: a gyilkos ápolókra.
A már említett A másik nővért az a dán Tobias Lindholm rendezte, akinek többek közt A vadászat, a Még egy kört mindenkinek és a Borgen egyes epizódjainak forgatókönyvét is köszönhetjük, hazájában kifejezetten nagy névnek számít a szakmában. És bár nyilván egy nemzetközi hírű, sztárokkal megpakolt produkciót nem utasít csak úgy vissza az ember, éppenséggel akár hazai alapanyagból is dolgozhatott volna, hisz, sajnos, a dánoknak is megvan a saját halálangyaluk. Christina Aistrup Hansen története néhány év alatt megjárta a hírhedt sorozatgyilkosok lassan tipikusnak számító, könyveken és képernyőkön át vezető útját: a 2017-ben elítélt ápolónő ügyéről két évvel később egy fiatal újságíró, Kristian Corfixen írt könyvet (The Nurse: The True Story Behind One Of Scandinavia’s Most Notorious Criminal Trials), a Netflix pedig Dániában készítette el a sztori sorozatváltozatát a Gesztenyeembert is jegyző Kasper Barfoed rendezésében.
Megtörtént esemény lévén a sztori nem tartogat a cselekmény szempontjából túl sok meglepetést: adott egy nővér, aki életmentés helyett inkább embereket öl a lehető legsunyibb módon, injekcióval, és adott egy másik, aki összerakja a feltűnően sok halálesetből a teljes képet, majd lebuktatja a kollégáját. A másik nővér is pontosan erre a felállásra épít, és a dán minisorozat sem annyira a sorozatgyilkosra, mint a lebuktatójára koncentrál. Pernille Kurzmann zöldfülű nővérként érkezik egy álmos dán kisváros, Nykøbing Falster kórházának sürgősségi osztályára. Azonnal bekerül a részleg szupersztárjaként létező ápolózseni szárnyai alá, egy ideig övék az álomcsapat, de egyre többször lóg ki a lóláb: Hansenről először az bizonyosodik be, hogy notórius hazudozó, aki mindent megtesz a figyelemért, később pedig az is, hogy ez utóbbi eléréséért akár halálos adag diazepámot is hajlandó belepumpálni bárki infúziójába.
A négyrészes minisorozat jó tempóban, jól adagolva építi fel mindezt, amihez tökéletesen passzol a négyepizódos hossz: a kezdeti gondtalanság után jön a bizonytalanság, a rádöbbenés, majd maga a harc,
A sorozat nagyon hatásosan adja át Pernille idegőrlő vesszőfutását az idővel: hiába tudja, mi történik, amíg nem bizonyítja, a saját karrierje sírját ásná meg a vádaskodással, miközben az óra ketyeg, a betegek egyre hullanak. Idegtépően izgalmas például a páros utolsó műszakja, ahol a folyamatosan sípoló szívmonitorok és süvítő defibrillátorok zajában próbálja Pernille az egyik kezével újraéleszteni a Christine által megmérgezett betegeket, míg a másikkal végre lebuktatni munkatársát.
Az ápolónő a dán sorozatokra jellemző szikársággal tálalja a történetet, nincsenek fölösleges körök, töltelékszereplők és üresjáratok, csak a legszörnyűbb kórházi rémálmokat idéző folyosó és a két nő, akiket épp elegendő mértékben árnyalnak a mellékszereplők. Ennek néha az látja kárát, hogy helyenként akár túlzott kiszámíthatósággal is meg lehetne vádolni a sorozatot – egy idő után például egyértelművé válik, hogy amelyik betegről három mondatnál többet tudunk meg, az biztosan meghal –, ám az összképet tekintve egy korrekt sorozatról van szó, ahol hiába tudjuk, mi a sztori vége, bőséggel lehet izgulni.
Fanny Louise Bernth Pernilleként jól hozza a káoszba csöppent kezdő karakterét, aki üdítő módon nem a kőkemény hősnők archetípusa, mégis ő az egyetlen, aki ki mer állni egy jóval erősebb ellenfél ellen. A Christine-t alakító Josephine Park azonban egy leheletnyivel még nála is jobb: előbb a vagányság, majd a fenyegetés árad belőle, előbb a legjobb barátnője akarsz lenni, később alig várod, hogy lecsukathasd. Park tökéletesen jeleníti meg a karakter rejtélyességét és zavarba ejtő kettősségét, akitől Pernille joggal retteg, Christine láttán ugyanis nehéz eldönteni, hogy épp mosolyogni vagy gyilkolni fog, esetleg mindkettőt egyszerre.
Christine bukásához egy három halottal záruló éjszakai műszak és Pernille tökössége kellett: az ápolónőt 2015-ben tartóztatták le, 2017-ben született meg az ítélet, amely sokakat felháborított Dániában: az életfogytiglan helyett végül tizenkét évet kapott. Az eredeti vád szerint három gyilkossággal és egy gyilkossági kísérlettel gyanúsították, végül azonban a már említett okokból négy gyilkossági kísérletért kapta a tizenkét évet, 2028-ban szabadulhat. Ehhez képest a valós áldozatok száma a sokszorosa lehet: a sorozat szerint Christine évek óta gyilkolhatott injekcióstűvel, ugyanis mindenhol gyanús halálesetek történtek, ahol dolgozott. A bíróság által elrendelt pszichiátriai kiértékelés szerint többféle mentális problémát, köztük hisztrionikus személyiségzavart állapítottak meg nála. Ez utóbbiban szenvedők attól rettegnek, hogy nem kapnak elég figyelmet, amiért mindent megtesznek – a szakértők szerint Christine esetében ez a szívmegállást okozó dózisok befecskendezésében nyilvánult meg –, így az újraélesztések során megkaphatta a hőn áhított rivaldafényt. Nagyon úgy fest, hogy a gyilkos nővér nem tudatosította a tetteit, a sorozat alapjául szolgáló regény megírása előtt ugyanis Corfixen beszélt Christine-nel a börtönben, aki elmondta:
Itt bent sokan beszélnek arról, hogy egy nap mindenki számára eljön az a pont, amikor elfogadod az ítéletet. Velem ez még nem történt meg.
Míg Christine börtönben ül, Pernille azóta is ugyanazon az osztályon dolgozik. Visszavonultan él, nem turnézik a történettel, interjút is csak azért adott 2020-ban egy dán orvosi szaklapnak, hogy elmondhassa: a dán egészségügy nem tanult az esetből. Bár a sorozat nem húzza rá olyan egyértelműen a vizes lepedőt a rendszerre, mint A másik nővér, pontosan érzékelteti egy gyanakvó munkatárs tehetetlenségét nemcsak olyan szélsőséges esetben, mint amilyen egy gyilkosságsorozat, hanem egyéb morális dilemmák terén is. Az ápolónő szerint ugyan a nagy sajtófigyelemmel kísért per során előtérbe került a téma, az egészségügyi szereplőknek nem sikerült nyilvánosan megvitatniuk azt, ráadásul a gyógyszerek adminisztrációja, a munkahelyi panaszok, valamint a dolgozók átvilágítása terén sem történt átfogó előrelépés.
Közben egy másik érv is felmerül az emberben: ki a fene gyanakodna egy nővérre, aki arra esküdött fel, hogy életeket mentsen? Az ápolónő szerencsére nem éri el azt a hatást, hogy nézője ezentúl pánikban törjön ki minden, felé közelítő tű és infúziószacskó láttán. Csupán elmeséli az emberi deviancia újabb megnyilvánulását egy kellően izgalmas kórházas thrillersorozatban.
Az ápolónő (The Nurse), 2023, a 4 epizód elérhető a Netflix kínálatában. 24.hu: 7/10
