Induljunk a kályhától, a Kályha Katitól, amiben főszerepet, címszerepet játszik. Ez a Radnóti Színház ősbemutatója, s mint ilyen, kicsit állásfoglalás. Miért tartotta fontosnak erről a korról, ezekről az emberekről mesélni?
Kályha Kati valóban címszerep, mégis azt gondolom, hogy nem az a típusú főszerep, mint mondjuk Blanche A vágy villamosában, akinek az egész előadást a hátán kell vinnie. Kályha Kati olyan címszereplő, aki sok jelenetben nem szerepel, viszont sokat beszélnek róla, mert a többi szereplő számára valamiféle viszonyulási pont. Az idei évadban az volt a szándékunk, hogy minél több kortárs darabot játsszunk. Az pedig mindig feladatunk, hogy számunkra is megfelelő kortárs magyar drámát találjunk. A Kályha Katit Szálinger Balázs küldte el , és nekem azonnal megtetszett: jó egy ilyen, a magyar történelembe beágyazott darabot olvasni, ami ma is releváns, morális kérdéseket feszeget. Márciusi bemutatónk, A vége is ősbemutató, ami teljesen más vállalkozás, hiszen itt Bartis Attila nagyregényéből készült színpadi adaptáció, ami Mikó Csaba, Sándor Júlia és Nagy Péter István érdeme. Végül a negyedik produkciónk, a Legközelebbi ember is kortárs ősbemutató lesz: Hajdu Szabolcs a társulattal együtt, belőlük kiindulva hoz létre egy izgalmas darabot. Ilyen évada még nem volt a Radnóti Színháznak, minden idei premierünk kortárs, még az Álom luxuskivitelben című kisregény színpadi adaptációja is.
A Kályha Kati egyszerre mélyen személyes történet minden érintett részéről, közben viszont megrajzol egy nagyon erős hátteret is egy viharos időszakról, amelyben épp átalakul, és identitását keresi egy ország és a lakói. Mi volt az, ami ebből a színház érdeklődését felkeltette?
A mű közvetlenül a Trianont megelőző időszakban, Nagybányán játszódik. Ami számomra a legizgalmasabb volt ebben a darabban az az, hogy a kisembernek mennyire lehet ráhatása a történelemre, hogy egyáltalán tudja-e befolyásolni a mindennapi tetteivel és döntéseivel, hogy a nagyobb erőviszonyok hogyan térítenek le utakról embereket, hogyan befolyásolják az emberek döntéseit, akik próbálnak élni, túlélni ezekben a helyzetekben. Valamint mennyire van vagy lehet rálátásunk az adott pillanatban a saját helyzetünkre. Az is érdekelt, hogy ebből a távlatból, ahogy például mi most visszanézünk a XX. század elejére, mi milyen következtetéseket vonunk le, milyen analógiákat találunk a mostani életünkkel. Engem ezért érintett meg Kályha Kati története – amire mondhatnánk, hogy egy Kurázsi mama-parafrázis, még ha más tétjei is vannak.
Nem tudom nem látni azt a párhuzamot, hogy ez a nő éppen úgy próbálja víz felett tartani a szeretteit, mint ahogy ön igazgatóként a színházat ezekben a rettenetesen nehéz elmúlt években Coviddal, rezsirobbanással meg inflációval.
Abszolút így van, a Kályha Kati története hétköznapi valóság, ez az életünk. Igazgatóként az a feladatom, hogy egyéni szinten saját magamat is, illetve intézményesen az egész társulatot motiválni tudjam arra, hogy
a hétköznapjaink ne csak a túlélésről szóljanak, hanem legyen ebben élet, vitalitás, motiváció, jókedv és minden, amiért mindezt csinálni érdemes. Miközben abszolút nem vidám az élet körülöttünk – ezt nem lehet nem látni, ha az ember felelősségteljesen gondolkodik.
Gazdasági válság van, körülöttünk háború… a Futótűzben hangzik el: „ide nem ér el a háború – de, elér”. Én is ezt mondom, látom, hogy itt van velünk, és napról napra növekvően van itt és hat ránk. Biztos, hogy vannak közegek, ahol ez nem ennyire kézzelfogható, de én gyakran utazom a 6-os villamoson, ahol nem tudom nem valóságként megélni ezt a változást. Látom magam körül a menekült családokat, férfiakat, a rosszkedvű utasokat, az egyre több lecsúszott egzisztenciájú embert. Ugyanakkor dühítő, hogy ott is a háborúra hivatkoznak, ahol ennek nincs alapja.
Navigálni ezen a viharos tengeren mindenképpen nehéz feladat. Az, hogy ön női vezető, befolyásolja a vezetői stílust?
Szerintem nem az határozza meg a vezetői stílust, hogy az illető férfi vagy nő. Az ember elsősorban egy személyiség, és ez határozza meg azt, hogy miként létezik a világban, egy közösségben vagy annak vezetőjeként. Az, hogy az érzékenység ingerküszöbe hol van nálam, vagy hogy bizonyos helyzetekben mennyire vagyok empatikus vagy nem empatikus, az nem attól függ, hogy nő vagyok, hanem a személyiségemtől. Aki rendező is, annak könnyebben megy az irányítás. Én színészként vagyok igazgató, ez nőként nagyobb kihívás a kollégáknak és nekem magamnak is. Egyszerre vagyok egyenrangú játszótárs, és egyszerre állok a hierarchia csúcsán is, mint színházigazgató. Ezek a státuszok határozzák meg irányomban az elvárásokat, és én igyekszem a legemberibb módon és a legtermészetesebben működni minden helyzetben. De ezeket a státuszokat magamban mindig, minden helyzetben pontosan szétszálaznom igenis nehéz. Ha nem sikerül, akkor nem könnyítem meg a kollégáknak azt, hogy miként viszonyuljanak hozzám.
Valahányszor megkerestem a Radnótit olyan témában, hogy valamilyen nehézséggel, például a Coviddal vagy a rezsiárakkal hogyan boldogul a színház, mind az volt az alapálláspont, hogy igen, a helyzet nehéz, oldjuk meg – és mintha az adott helyzetben „elvárható”, „kötelező” sopánkodásból kategorikusan nem kérne. Honnan jön ez a szemléletmód?
Én nem szeretek sopánkodni. Világéletemben proaktív ember voltam, jég hátán is megélő alkat, abból gazdálkodom, ami van, abból próbálom a legjobbat kihozni, ami megadatik. Elég nagy igazságérzettel vagy kurázsival áldott meg a sors, és a szüleim, bár kisemberek voltak, ők is ilyenek voltak. Engem úgy neveltek, hogy az a tied, amit megtanulsz, az van elvégezve, amit te megcsinálsz. Anyukám egyik utolsó nagy mondása, hogy sem túl elkeseredni, sem nagyon elbizakodni nem szabad. Persze a mostani világ ennek a középen levésnek egyáltalán nem kedvez. Ma mindent átsző a politika, és agyonnyomja az életet. Pedig az életnek nem a politikáról kellene szólnia, az emberek egyszerűen csak élni akarnak, tenni a dolgukat: a tanár tanítani, az orvos gyógyítani, a színész játszani, vagy, ahogy a Kályha Katiban elhangzik: „Festő vagyok, festeni akarok”.
A politikának azt kellene segítenie, hogy mindenki a maga helyén ezt hogyan tudja a legjobban megtenni. De jelenleg a döntések nem szakirányúan, hanem más érdekek mentén történnek. Innentől kezdve, akik a szakmákban vannak, azok is belesodródnak ezekbe az érdekkörökbe, amikhez viszonyulni kell: vagy élvezői lesznek egy helyzetnek, vagy megalkusznak, vagy partvonalra kerülnek.
Amikor színházvezetésre vállalkoztam, nem gondoltam, hogy ennyi energiát kell nem szakmai kérdésekre fordítani.
Sokat beszélgetek színészekkel interjúkban, és ez gyakran visszaköszön, hogy de jó lenne többet szakmázni, és de jó lenne, ha kevésbé lenne kényszer közéletről, politikáról beszélgetni állandóan. És azzal együtt, hogy most azt mondja, váratlanul érte, hogy ennyit kell nem a szakmával foglalkozni, a színháza mégis azt mondta: foglalkozzunk a közügyekkel többet – a 14 ügyre gondolok, ami a Radnóti idei kampánya. Mi volt emögött a gondolat?
Az előadásainkkal eddig is tettünk fel kérdéseket, és már azzal is állást foglaltunk, hogy egy-egy témára, tabura rávilágítottunk. A 14 ügy kampányának a gondolata is azért fogalmazódott meg bennünk, mert hiszünk abban, hogy van ráhatásunk a körülöttünk lévő közegre. Ezért beszélünk a fontos dolgokról – és mert felelős állampolgárként hitelesen akarunk megmaradni a valóságunkban. Ráadásul, ha a színésznek megadatott, hogy reflektorfényben álljon, akkor ki tud hangosítani fontos társadalmi problémákat, kérdéseket. Persze ettől nem lettünk aktivistái ezeknek az ügyeknek, ugyanakkor megmutatjuk, mi az, amire érzékenyek vagyunk, ami fontos nekünk. Így a közönség ezek révén közelebbről is megismerhet minket. Ez az igény nagyon erős a közönség részéről, hogy egy kicsit mást is kapjon a társulatból, a színészekből. És az is jó, ha intézményesen lehet ilyen példákat mutatni.
És közben, ahogy ki is emelte, a repertoár is üzen. Milyen megfontolások mentén alakulnak az évadtervek így, ahogy? Tehát például a kortárs vonal mellett mi alapján lettek épp ezek az idei évad bemutatói?
Ahogy az élet nehezebb, nehezebb a színházcsinálás is. Az emberek másra éheznek, mint tizenöt évvel vagy akár hét évvel ezelőtt, amikor én belevágtam az igazgatásba. Ma már nem elsősorban azt akarják, hogy felrázzák őket, hanem kell valami fény is. Mondjuk a Kályha Katiban ebből a fényből kevesebb van, de például a Bartis-darabban ott van, az utolsó mondat így hangzik: „boldog vagyok, ennél több nem történhetett”.
Az élet felé kell mennünk bármi áron. Ha vannak ilyen pillanatok, a boldogság pillanatai, azokat érdemes megragadni, szerintem most ez a legfőbb dolga a színháznak, hogy ezt megmutassa.
Én egy életpárti ember vagyok, és ebben a mostani rettentő nehéz helyzetben abban érdemes segítenünk az embereknek, hogy ne megalkuvásokat kössenek, hanem kompromisszumokat, hogy ne megtagadják önmagukat, hanem tükörbe tudjanak nézni. Különösen azért fontos ezt megmutatnunk, mert az életben ilyen egyezségre már alig látunk esélyt.
Ha már elkezdtünk a Bartis-darabról, A végéről beszélni: nagyon érdekes színészi feladatnak tűnik, amit ebben az előadásban kapott, három különböző karakterű, életkorú, jellegű nő megjelenítését, akik mindhárman érvényesek. Az, hogy színésznőként, szerepekben megtapasztalja a nőiség különböző arcait, életkorait, minőségeit, az tud segíteni abban, hogy rendben legyen a saját öregedésével?
Azt nyilván a néző látja lentről, hogy érvényesek-e ezek a nők, én mindenesetre nagyon szeretem egy este így játszani őket, roppant módon kiegészítik egymást. A végében a Szabad Andrásokat többen játsszák, a legfiatalabbal, Katona Petivel szerelmi jeleneteim is vannak, akivel azért van közöttünk több mint harminc év korkülönbség, és igen, feltettem a kérdést, hogy én ebben hiteles leszek-e. A színészeknél persze más az életkor és a színpadi kor, ez azért nagyon erősen alkati kérdés is. Mindig szinte kegyetlenül teszem fel magamnak is és a rendezőnek is a kérdést e tekintetben, hogy oké-e a szereposztásbeli felállás, és a kor előrehaladtával erre még inkább oda kell figyelni.
Nem akar visszakapaszkodni, gondolom.
Se vissza, se előre. Ezt fontos pontosan látni, és a helyén kezelni. Hiszen nem tudok másból játszani, csak abból a könyvtárból, ami bennem van, nem tudok erősebb, nagyobb személyiség sem lenni a színpadon, ha belefeszülök, akkor sem. Nem véletlenül vannak a színészeknek nagy találkozásaik szerepekkel, amikor összecsattan egy szereppel az, ahol a színész épp tart az életében vagy a színészi minőségében. Abból mindig valami csodálatos jön ki. Nekem színházigazgatóként felelősség is, hogy a színészeket megtalálják az ilyen lehetőségek.
A Futótűz főszerepe például ilyen volt?
Igen, az ilyen találkozás volt. Az ember életében nincs nagyon sok ilyen. Nekem volt egy pár, és ezért nagyon hálás vagyok azoknak, akik rám osztották.
Feltételezem, ez nem tud szándékolt lenni, mert nem feltétlenül látja, mondjuk, a rendező sem, hogy színész és szerep között lehet egy ilyen összecsattanás.
Azért vannak, akik látják. De a csoda nem tud szándékolt lenni. A szándékosság annyi benne, hogy megfeszíted magadat, dolgozol, kinyitod magadat valaminek. Szerelmes sem lehetsz készakarva. Az ember vagy szerelmes vagy nem szerelmes. Ez ilyen, pont ilyen.
Annak ellenére, amit mondott a fény szükségességéről, nem ad sok okot a viccelődésre a szakma helyzete. Hogyan tud egy olyan kőszínház, mint a Radnóti, ilyenkor valahogy szolidaritást vállalni a szakma bajba jutott képviselőivel?
Valóban nem vidám a helyzet. Nagyon nagy gond van, és még nagyobb gond lesz a működési támogatások csökkenésével, meg a befogadói támogatások csökkenésével nagyon sokan fognak ellehetetlenülni. Mi is gondolkodunk, hogyan tudunk segíteni például a független társulatoknak azokon a kereteken belül, amelyekben mozoghatunk – hiszen nem befogadó színház vagyunk. Amikor a Szkéné két hónapra bezárásra kényszerült, két előadását befogadtuk. Illetve tartósan játsszuk a KV Társulat Körtükör előadását és Marosvásárhelyről a Lázadni veletek akartam című előadást, amit Sebestyén Aba rendezett Bódi Attila könyvéből. Nagyon örülök, hogy ez nálunk van műsoron – és majd meglátjuk, hogyan tudunk még esetleg kinyúlni egy picit.
Ha a stabil közönségű Radnótinak ilyen nehézségei vannak, mire számíthat a független szféra, amely évről évre egyre rosszabb helyzetbe kerül?
Nehéz ezt megjósolni. De az valóban nagy kérdés, hogyan lehet észszerűen és igazságosan fenntarthatóvá tenni azt a nagyon innovatív és sokszínű kulturális életet ebben a kis országban, aminek kikerülhetetlenül fontos része a független szféra, hiszen sok fiatalnak ott van lehetősége a pályáját elkezdeni.
Meg hát egy kicsi ország kicsi piacán sem lesz kisebb az emberek igénye arra, hogy művészetet csináljanak.
Az biztos, hogy aki művészetet akar csinálni, az művészetet fog csinálni lenn az utcán, a kanyarban, a Deák téren, kislakásban, mindenhol. Nem hiszek az elveszett tehetségben. De a színészet, a színházcsinálás nagyon kemény, nagyon fegyelmezett, dolgos szakma. Azt hiszem, hogy most még inkább igaz lesz az, hogy harapni kell a szakmát. Aki pedig erre nem képes, az nyilván pályaelhagyó lesz, mert minden sokkal nehezebb.
És nem arról van szó, hogy nincs pénz a kultúrában. Hiszen az a pénz, ami a tao volt, az ugyanúgy befolyik valahova, csak ugye nem szuverén módon kerül elosztásra, hanem irányítottan találnak gazdát a pénzek; van, amire központilag többet szánnak, van, amire kevesebbet, és van, amire egyáltalán nem adnak. De ez nyilván nem csak a kultúrában van így: az élet minden területén egyre inkább azt éljük meg, hogy minden az autonómia ellen működik. Ebben kell valahogy megmaradni.
Viszont az is látszik, hogy ezek a kényszerek új utak keresésére sarkallják, mondjuk, a filmeseket, de általában a művészettel foglalkozókat is. A Radnóti ezen a fronton merre lát kiutat?
Nekünk nincs olyan tevékenységünk, ami a meglévő támogatásunk mellé hozhat be új forrásokat. Hiszünk az ifjúsági programunkban, ami fontos közösségnevelő szerepet tölt be. Ha csak azt nézem, hány értelmiségi fiatal hagyja el az országot, akkor egyre nyomasztóbbá válik a kérdés, hogy kinek fogunk játszani öt év múlva? Ezt a közönségbázist most kell megteremteni, és bár utálom ezt a szót, de kultúrafogyasztókat formálni, azaz megtanítani őket, hogy szeressenek és akarjanak olyan helyekre járni, ahol gondolkodnak, ahol gazdagítják az érzelmi bázisukat, az intelligenciájukat.
Egyébként elképesztő az a láz, az a szeretet, ahogy a közönség jön a színházba. Minden előadásunk tele van, és öröm megtapasztalni, hogy miközben ekkora az infláció, az embereknek nehézségeik vannak, mégis hűségesek.
Biztos azzal is összefügg mindez, hogy a Covid után sokan fordulnak vissza a családba és egymás felé, a közösségekbe és talán a színház felé is. Felértékelődött az, hogy tegyek a jó érzésemért, magamért valamit. Úgy érzem, hogy fontosak vagyunk, hogy az emberek számára a színház érték, ami építi őket és jobbá teszi az életüket. Remélem, hogy ez így tud maradni.
