Az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet csapatok miatt vér ciki volt „ruszki” filmeket nézni a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években, a Csendesek a hajnalokat (A zori zgyesz tyihije) – emlékeim szerint – úgy negyedmagammal láttam a Május 1. moziban a Mártírok útján (korábban és ma: Margit körút). A hivatalos adatok szerint a kétrészes alkotást 42 százalékos kihasználtsággal játszották a magyar filmszínházak, a kisregény adaptációját már az első évben 365 ezren nézték meg idehaza.
Sas György kritikus azt írta: „Szép film a Csendesek a hajnalok, a legtöbb részletében megrázó és lélekbe markoló film.” Igaz, de nem csupán ezért vonzott, hanem azért is, mert előélete volt itthon ugyanúgy, mint a Szovjetunióban. Azután, hogy Borisz Vasziljev műve 1969-ben – elsőként a Junoszty című folyóiratban – megjelent, majd 1971-ben a híres moszkvai Taganka Színházban színre vitte a nem kevésbé neves Jurij Ljubimov, a darabot a Mikroszkóp Színpadon is bemutatták Dőry Virággal, Jobba Gabival, Káldy Nórával, Monori Lilivel, Ronyecz Máriával és a Kossuth-díjas Gera Zoltánnal.
Utóbb a Taganka Pesttel is megismertette a maga változatát – 1976-ban a Fővárosi Operettszínházban tartott vendégjátékot, pedig az előadás minden volt, csak operett nem –, előzőleg a Bolsoj bemutatta a Csendesek a hajnalok operaváltozatát a moszkvai Nagyszínházat igazgató Kirill Molcsanov zenéjével. Aztán a nyolcvanas évek Budapestjén a József Attila Színház tűzte műsorára – Borbás Gabival, Fehér Annával, Ivancsics Ilonával, Kocsis Judittal, Radó Denise-zel, Kránitz Lajossal – a könyvből lett darabot.
A hetvenes esztendők elején már a hazai kritikák egyikében is le merték írni (nem a szóban forgó alkotással kapcsolatban): „Fáradt háborús filmek érkeznek hozzánk.” Pedig Grigorij Csuhraj, a Ballada a katonáról rendezője azt hangoztatta:
Háborús film nincs, csak jó film és rossz film van.
A Csendesek a hajnalok nem bágyasztott, a jók közé tartozott. Pedig a bevezetője – nem is kicsit – hosszúra nyúlt, összesen csaknem háromórás terjedelmének tán a negyedét is ki lehetett volna vágni. De nem tűnt elvesztegetett időnek a 178 perc sem, mert az Oscar-díjra is jelölt film, amilyen érzelmes, olyan kevéssé hatásvadász, tapintatosan visszafogott volt.
A történet egyszerre különös és mindennapi. Valahol Karéliában, az Isten háta mögött meglett katona férfiak fejkendőben fejik a teheneket, mert a jószágok – mondják – „másként nem adnak tejet”. Hiába írunk 1942-t, csata arrafelé sehol. Fegya Vaszkov törzsőrmester azt kéri őrnagyától, miután az elöljáró közli vele, hogy hamarosan megerősítik a békebeli garnizon személyi állományát: „Olyanokat küldjenek, akik nem isznak, és nem koslatnak örökké a nők után!” Mikor aztán lányok érkeznek a háborítatlan objektum védelmére, nem győz morogni: „El kéne távolítani minden fehérnépet a harci övezetből!”
Aztán az érintetlen, csupa tó, csupa láp vidéken egyszer csak szembe jön a háború. A lányok egyike véletlenül megpillant két német katonát az északi erdőségben. Mire Vaszkov kiválaszt öt ifjú elvtársnőt, és felderítésre indul velük. A helyőrségben maradók azzal bocsátják őket útra: „Csak meg ne fázzanak a kislányok!” A naivitás nem nagyobb a törzsőrmester tévedésénél. Vaszkov azt hiszi, két „fasisztáról” van szó összesen. Majd a fás rejteken rémülten számolják: „Tizenkettő, tizenhárom, tizennégy…”
Vasziljev azért írt háborús könyvet nőalakokkal, mert így emlékezett: „Az első két halott, akit a fronton láttam, két lány volt. Aztán egy tüzérségi üteg parancsnokává neveztek ki, amelyben huszonöt lány szolgált. Igen, a háború a nőket is a frontra kényszerítette.”
A rendező Sztanyiszlav Rosztockij, aki Vasziljevvel közösen jegyezte a forgatókönyvet, hasonlóképpen fogalmazott:
A német invázió során Nyugat-Ukrajnában súlyosan megsebesültem. A tűzvonalból egy ápolónő vitt ki a hátán, neki köszönhetem az életemet. Azt hiszem, érthető, miért gyakorolt rám oly nagy hatást a regény.
Pedig az A zori zgyesz tyihije igazán nem vakmerő vitézekről szól. Szereplőinek egyike sem akart hős lenni. Mindegyikük élni vágyott csupán. Vaszkov öt „lánya” kivétel nélkül meghalt. A járőr kiküldése előtt valamelyikük még azt mondta: „Mintha nem is lenne háború.” Majd a törzsőrmester komor arccal intette-döbbentette őket a lehető legnagyobb óvatosságra: „A hajnalok itt csendesek. Még öt kilométerre is elhallatszik a hang.”
Már a táj sem látszik idillinek, a feszültség fojtogatóvá fokozódik. Manírokra nincs szükség, a színészek konzekvensen eszköztelenek. Ám egytől egyig kitűnőek, noha a film elkészültéig mindannyian ismeretlen arcok voltak. Talán Olga Osztroumova kivételével. Róla azt írták akkoriban: ő az orosz Marina Vlady. Tényleg nagyon hasonlított a több magyar filmben is szereplő francia sztárra. (Aki egyébként orosz emigránsok gyermekeként látta meg a napvilágot, Moszkvában született édesapja után Marina de Poliakoff-Baidaroffként anyakönyvezték Clichyben.) Osztroumova a Csendesek a hajnalok budapesti bemutatóján is részt vett, az 1973. november 5-én tartott premieren a Corvin Filmszínház díszvendége volt.
Hozzá hasonlóan szolid, ám annál hatásosabb alakítást nyújtott Irina Dolganova, Jelena Drapeko, Jekatyerina Markova, Irina Sevcsuk, és megejtően adta az intellektusban szegény, emberségben gazdag törzsőrmestert Andrej Martinov. Pedig színészóriási feladat volt megformálni az előőrs hat tagja közül egyedül életben maradó, nehéz fejű parancsnokot, aki óráról órára kényszerült mind bölcsebb és bölcsebb lenni.
Vaszkov messziről indult. Miként Vasziljev papírra vetette: „Először az ellenséget kell megértenie. Minden cselekedetének, minden mozdulatának a napnál is világosabbnak kell lennie. Az ember csak akkor gondolkodhat helyette, ha beleéli magát a gondolataiba.”
A háború nemcsak egyszerűen abból áll, hogy ki kit lő le. A háború attól is függ, ki jár túl a másik eszén. Azért is készült szabályzat, hogy az ember fejét szabaddá tegye, hogy messze előre tudjon gondolkozni, a másik oldal, az ellenség helyében is.
Ám a lányok megmentését senki mástól nem remélhető, irdatlan felelősségére mindinkább rádöbbenő törzsőrmester hiába töri a fejét, a túlerővel nem bírhat. Már akkor dermesztő a buzdításnak szánt számvetése, amikor a csapatnak a felét még életben tudhatja: „Viszont egy teljes napja táncoltatjuk az ellenséget.” A hangja Szabó Gyuláé. A többieké is jól cseng: Halász Judité, Káldy Nóráé, Kútvölgyi Erzsébeté, Schütz Iláé, Tordai Terié. E felvonulás nyomán a szinkron magától értetődően méltó a mozihoz, amelyben a hetvenes évek jelenetei és az álomképek színesben, a háborús felvételek fekete-fehérben jelennek meg.
Vjacseszlav Sumszkij operatőri munkája is mértéktartó, sőt tartózkodó, mint minden ebben a filmben. De hiszen nem is történt szinte semmi. Az éppen sziesztázó nácikra egy erdei faházban vakmerően rárontó, bosszúszomjas Vaszkov azt hallotta a moszkvai rádió adásában: „A szovjet tájékoztatási iroda jelentése szerint június harmadikán a fronton jelentős esemény nem adódott. Egyes szakaszokon helyi csatározások folytak.”
Öt lány odaveszett… Mi az a több tízmilliós emberáldozathoz képest?
