Szabad embernek érzi magát?
Igen.
Azért kérdezem ezt, mert a Kitelepítésben visszatérő téma, hogy a fogságra ébredt öntudatra, és hogy foglyok tanították meg járni, nézni, beszélni, a jelekből olvasni és a némaságba menekülni. Hogy válik szabaddá az, aki már az anyatejjel is a fogságot szívta magába?
A szabadság nem egy érzés vagy egy érzület, hanem egy érzékelési mód. Az a felismerés, hogy a fogság határoz meg bennünket társadalmilag, sőt kulturálisan, és ez egyben feltétele is annak, hogy az ember szabadnak érezze magát. A szabadság ilyen értelemben is identitásképző elem számomra. A szüleink sokféle fogságot adnak át nekünk – olykor megtörténhet, hogy csak azt adnak – szociális, intellektuális vagy vallási értelemben. A felismerése fontos fordulópont, mert megfoganhat bennünk az az igény és törekvés, hogy dolgozzunk azon a szabadságon, ami csak a mienk és nem vehető el tőlünk.
Önnél mikor és hogyan ment végbe a felismerés: már gyerekként, ott a lágerben? A szabadulás után, mikor egyesült a család? Vagy ez egy elhúzódóbb folyamat volt, és csak később, felnőtt fejjel?
Sokszor történik meg. A gyermekkorban is, de akkor nyilván nem elbeszélhető még, nem válik nyelvvé. A gyermekkorban talán ez a felismerés a létezés iránti bizalom elvesztését vagy megtalálását jelenti. Van egy családi fotó az első karácsonyunkról, amit apámmal tölthettem.
Ez a fogság előtti vagy utáni első karácsony?
A fogság utáni. A fogság előttről nincsenek tudatos emlékeim apámról, hiszen az első közös karácsonyunkon én alighogy világra jött, öntudatlan Kisjézusként karácsonyoztam. A következőn pedig már nem együtt ünnepelt a család, hiszen apámat pünkösdkor letartóztatták. Amúgy a bánáti svábokat is pünkösd éjszakáján telepítették ki. Román történeti kategória lett belőle, „Rusaliile 51”, ami az 1951-es pünkösdre utal, amikor a bánáti svábokat marhavagonokra kényszerítették és Bărăganba deportálták.
Szándékosan időzítette a kommunista rezsim az egyházi naptárhoz a letartóztatásokat, vagy ez véletlen egybeesés?
Amennyiben a Véletlen szót nagy V-vel ejtjük, jó irányba haladunk. A kérdés az, hogyan válnak a totalitárius rezsimek döntései egy-egy nagy történet részévé, és miként kapcsolódnak össze úgy események, hogy egyszer csak kiadnak egy mintázatot. Mindenesetre tény, hogy pünkösdkor tartóztatták le apámat is. A családi fényképen mindenki normálisan örül az első fogság utáni közös karácsonynak, csak rajtam mutatkoznak a megtébolyodás jelei. Nem tudom kontrollálni a nevetésemet. Megtelt a szám nevetéssel, ahogy a tüneményes szabadítás-zsoltár mondja.
És miből fakad ez a tébolyult boldogság?
Abból, hogy együtt vagyunk. Hogy soha nem láttam úgy az anyámat, mint akkor. Ott van anyám és apám is, én pedig részesülök mindenki örömében. A legkisebb gyermek ilyenkor kiváltságos helyzetben van, az az érzés uralkodik el rajta, hogy miatta, az évekig tartó erőfeszítései eredményeként teljesült be a végtelennek tűnő várakozás. Ennek a képnek különleges a jelentése számomra, kinézek belőle és triumfálok. Élénken emlékszem az első közös karácsonyi vacsorára, az éneklésre, arra, hogy apám megtanítja nekünk a Da Pacem Domine kánont, amit mi nagyon szépen el tudunk énekelni. Megszólal az ének, és betölti az egész teret.
Az idilli együttlét előtt viszont csaknem hét évig nem találkozhatott politikai fogolyként bebörtönzött apjával, ám ő hiányában is folyamatosan jelen volt az életükben. A könyvből az derül ki, hogy az apa és az anya is mitikus alakká nőtt a gyerekek szemében. Bizonyos mértékig persze minden gyerek mitizálja a szüleit, de ez fokozottan érvényesült a fogság és az elérhetetlenség hatására. A szabadulás után eggyé tudott olvadni a mitikus és a hétköznapi apa, vagy nem is fontos, hogy ez megtörténjen?
Nem tudom, hogy fontos-e vagy sem, én csak a befejezett múltról beszélhetek. Az én esetemben biztosan nem tudott eggyé olvadni a kettő. Ezzel újra szembesültem akkor, amikor apámat el kellett engednem. Túl nagy hiány maradt utána, sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel a vákuummal. Nem csak hogy hiányzott, valami iszonyatos erő kiszívta belőlem a lelket, képtelen voltam harcolni ellene. Ismét elveszítettem, de most már véglegesen, és ez gyámoltalan gyermekké tett megint.
Manapság mindenki traumaszakértő. Én olykor kételkedem, hogy mindenre kielégítő magyarázatot adna az elszenvedett megrázkódtatás, mindenesetre bennem tapintható nyomokat hagyott az a tény, hogy apám hiányzott a világérzékelésemből, csaknem hét éven át. És, igen, nem lehet visszamenni az időben, hogy újraépítsük a bizonytalan alapokat.
Ő elég hamar felismerte, hogy ez nem fog menni. Nem lehet úgy tenni, mintha a kapcsolatunk olyan lenne, mint az elsőszülött testvéremmel, aki tízéves volt, amikor apámat a szeme előtt letartóztatták. Egy nagy családnak viszont épp az az esélye, hogy apámon és rajtam kívül van még közöttünk hat közvetítő interfész. A testvéreim segítettek felnőni, segítettek értelmezni számomra ezeket az erős és érdes hiányokat, amelyek az emberi lélekben megmaradnak.
A mai napig rábukkan ilyen visszamaradó nyomokra?
Sokszor. Akkor szembesültem ezzekkel a lyukakkal a lelkemben, amikor apává lettem én magam is. Fiaim és lányaim is vannak, és hát állandóan estem keresztül rajtuk. Hamar fölfedeztem az iskolázatlanságomból fakadó ügyetlenségeimet, rájöttem, hogy sok mindent fejből kell csinálnom, nem pedig önkéntelen mozdulatból. Rá kellett készülnöm feladatokra, el kellett határoznom magamat. Most viszont lenyűgözve látom, hogy az elsőszülött fiam vagy a lányom hogyan bánnak saját gyermekeikkel. Mondom is nekik, hogy ha én ilyen apa lettem volna, mint amilyen szülők ők, bizony sokkal jobban jártak volna. Finom, elfogadó mosollyal néznek rám.
Ez csak igazolja, hogy a szülői jelenlét mennyit számít, még ha olykor ügyetlen is.
Sokat számít, de a bevallott ügyetlenség sem értéktelen. Együtt lenni ügyetlennek a gyerekünkkel, nos, ebbe sok humor és nevetés vegyül. Élénken emlékszem arra, hogy a gyermekeim hamar felismerték, nekik is segíteniük kell, hogy apjukká legyek.
Említette, milyen nehezen dolgozta fel apja halálát. Ha jól láttam, ez nem sokkal azt követően történt, hogy édesanyjukat is elvesztették. Ez is a köztük lévő összhang és kötelék jele volt?
Két hónap leforgása alatt történt, úgy, hogy apám még nagyon is élhetett volna. Elképesztő intellektusa volt 87 éves korában. A hallása romlott meg valamelyest, de kiválóan tudott kommunikálni a környezetével. Csakhogy ő eldöntötte, hogy anyám után megy. Egyszer Péter testvéremmel, aki református lelkész, magához hívott bennünket, és azt mondta: tudnotok kell, hogy édesanyátok nem üdvözült, nincs a mennyben. Gyanakodva néztünk rá, arra számítottunk, hogy valami haszid történetet eszelt ki, mint annyiszor. De ő komoly maradt és így folytatta: édesanyátok a köztes egekben várakozik arra, hogy én is megérkezzem, mert csak velem együtt akar megjelenni az Örökkévaló színe előtt. Lenyűgöző volt szembesülni döntésének az erejével. Próbáltuk Péterrel rávenni, hogy maradjon még, hiszen rengetegen jártak hozzá, hogy a tanításaiban részesüljenek, de a döntését nem volt hajlandó visszavonni.
Mindenkitől elbúcsúzott, tőlem még megkérdezte, nem haragszom-e rá valamiért, és elment. Behúzta maga mögött az ég kapuját.
Ahogy írja, a láger kiszakítja a hétköznapokból az embert, elhalványul a különbség egy pillanat és egy évtized között. De mi történik, miután váratlanul visszakerül az ember a társadalomba? Milyen viszony fűzi önt a gyerekkorához, pontosabban ahhoz a fogságban öntudatra ébredő gyerekhez, akit az elbeszélés narrátoraként ismerünk meg? Változott-e ez a viszony a könyv megírása folyamán?
Rengeteget változott, nagyon későn írtam meg a könyvet. Sokféleképpen nekimentem, prózában, drámában, és persze lírában is. Talán drámában jutottam el legmesszebb az önfeltárásban. Legalább három szövegben vetettem rá magam a szabadsághiányra: a Pornó – Feleségem története című darabban, a Júliában, és a Tanítványokban. Szertartásdrámák mind, azaz valamiféle örökkévaló jelenlét nézőpontjából mérlegelik az ember és a történelem viszonyát.
A fogságélmény valóságos változásokon ment keresztül az évek folyamán, végig kellett járnom a számomra kijelölt utat ehhez a regényhez, és hát regényírás közben nem tudhattam, hogy megérkeztem és meg fog születni a könyv. De megtalált a hang, a gyermeké és a felnőtté egyszerre, váratlanul kibontakozott egy mély dialógus az akkori és a mostani önmagam között, és ez termékenynek bizonyult.
Írás közben boldoggá tett a gyerekek közti dinamika vizsgálata, annyi rejtett tapasztalat felszakadt bennem, hogy hirtelen hatalmas írói anyag tornyosult előttem. Közben megszülettek az unokáim, ez is nagy segítségemre volt, és hát szinte naponta hívtam telefonon a testvéreimet. Gyakran teljesen máshogy emlékeztek dolgokra, mint én, egymásnak is gyakran ellentmondtak, mintha párhuzamos valóságokban éltük volna meg a láger éveit. Van testvérem, aki az emlékezete perifériájára szorította a lágeréveket, és van, aki mitikus magasságokba emelte apámat és anyámat, mindentől megtisztított, átlátszó lelkekként lebegnek előtte, és rossz néven veszi, ha apám depresszióval való küzdelmeit hozom szóba. Akkor kezdtem félni, amikor a regény két hősének, Anyánknak és Apánknak a szerelmi életét írtam le, meg is kérdezték, hogy ezt nem tartom-e problematikusnak, és nemcsak a testvéreim, hanem újságírók is.
Valóban bátor írói vállalásnak tűnik saját szüleink legintimebb pillanatait, vagy épp teljes kiszolgáltatottságát nyilvánosan „kiteregetni”.
És megkerülhetetlennek. Ha nem érzékeljük ezeket a hús-vér karaktereket az elbeszélésben, akkor a regény összeomlik. Folyamatosan küzdöttem magammal, hogy magáról a dologról írjak, és ne engedjek a mindegyre kínálkozó esszéisztikus okoskodás kísértésének. Persze, hogy nem ismerem szüleim szerelmi életét, a sajátomat is csak mérsékelten. De a szereplőim életéről sokat megtudtam, ők viszont regényfigurák, a fikció törvényei szerint építik fel a saját valóságukat, amibe minket is beengednek, olvasókat.
Tehát ezek a jelenetek nem a szülei elmesélésén alapulnak, hanem a képzelet szülöttei.
A szüleim puritán emberek voltak, szerelmi történeteket bizonyosan nem meséltek nekünk, amit persze egy életen át sajnáltunk, de ezt a diót nem sikerült feltörnünk. A kamaszodó lánytestvéreimnek sem, pedig ők sokat dolgoztak azon, hogy bepillanthassanak a titkok kertjébe. A karakterek persze belőlük épülnek, anyám szépségéből és szerénységéből, apám humorából és finomságából. Előttem vannak az ujjai, az ahogyan megnyit egy könyvet, a tárgyak, amelyek körülveszik, ahogyan eszik, ahogyan a gyümölcsfáit metszi. Feleségem és közelebbi barátaim szokták mondani, hogy nincs magyarázat arra, hogy én ínyenc lettem. Pedig szerintem nem lettem ínyenc, csak mindennek jelentést próbálok tulajdonítani. Nem azért eszem, mert éhes vagyok, hiszen kiválóan tudok éhezni. Az asztalhoz ülni azonban szertartás: felolvassuk a napi szakaszt, elgondolkozunk rajta, áldást mondunk. Mindig többet kell magunkhoz venni, mint az ételt. A zsidó-keresztény hagyomány több ezer éves szertartásai ezek, és én semmi okát nem látom, hogy elhagyjam őket. A letisztult szépségük is elég ok, hogy gyakoroljuk. Ezek a szertartások segítenek megélni a közösséget a bennünket meglátogató idegenekkel. A szertartásokba felhalmozódott idő áttetszővé teszi a falakat, és valódi otthonná teszik a házat.
Gyerekként, a lágerben ígéretet tett az anyjának, hogy megjegyzi és megírja mindazt az igazságtalanságot, ami a családdal történt. Hangsúlyozza, hogy a megírást a megbosszulás szinonimájaként használta. A könyvben viszont én nem éreztem leszámolást, sőt, a szenvedés és borzalmas helyzetek ellenére sokszor inkább egyfajta derű és gyengéd humor hatja át. Hová tűnt menet közben a gyerekkori bosszúszomj?
Ebben a könyvben ott van a bosszú, de a bosszúnak az a formája, ami megengedett. Sőt, ami elő is van írva, amit gyakorolnunk erkölcsi kötelesség: ez pedig a történet igazságtevő elmondása. Nagyon is kifinomult, főként ószövetségi tanítások vannak erre.
Saját történetünk gyűlölettől megtisztított elmondása olyan bosszú, amely áldást oszt és kisimítja a világ arcán a szenvedés redőit.
Ezt műveli az irodalom vagy persze a művészetek általában. Az áldást hozó bosszú radikálisabb, mint az erőszakos. Semmiképpen sem keni el az igazságtevő elszámoltatás feladatát, sőt, megalapozza azt. Mégpedig azzal, hogy gyermekek nézőpontjából mondjuk el, hogy is néz ki valójában a világ, meg hát az ember szörnyűséges történelme. Ennél mélyrehatóbb bosszút el sem tudok képzelni.
Most, hogy erről beszélünk, eszembe jut édesanyám egyik visszatérő mondata, ami regényírás közben nem merült fel bennem, így a könyvbe sem került bele: Ha akarod látni, hogy a világ milyen állapotban van, akkor mindig a gyermekek nézőpontjából tekints rá.
Innen nézve most milyen arcát mutatja a világ?
Azért lett Kitelepítés a regény címe, mert szembe mentem az utcán lelőtt ukrajnai fiatalok fotóival. Egyetemista korúak, egymás mellett feküsznek, egy fiú és egy lány, mellettük feldőlt gurulós bőröndök… A háború kitörése óta sokszor utaztam együtt menekült ukrán anyákkal és gyermekeikkel. Fiatalok voltak, mint az anyám, amikor kitelepítettek bennünket. A múlt itt van velünk. Budapest felé tartva a kocsiban a román közszolgálati rádió egyik adóját hallgattam, arról beszéltek, hogy több ezer egykori Securitate-tiszt kap havi sok ezer eurót kitevő kiemelt nyugdíjat. Forradalmároknak nyilvánították azokat, akik forradalmárokat lőttek agyon. A könyv ezt a szétszakadt közéletet is mintha a saját szelíd eszközeivel meg akarná bosszulni. Mintha evidenciaként mutatná be, hogy ne fogadjuk el az elfogadhatatlant, és nézzünk egymás szemébe.
Erre lát esélyt?
Meglepett, hogy Görföl Balázs is zavarba ejtőnek nevezi a könyvet a Magyar Narancsban megjelent kritikájában, és fölveti, hogy vajon milyen lesz a fogadtatása a mai magyar kultúrában, „ahol a kereszténység hajlamos elnyugodni a polgári konszolidáltság szürkeségében, ugyanakkor többnyire a nem keresztények sem mutatnak különösebb érdeklődést a kereszténység hiteles formái iránt. Valami talán elkezdődik.” Nem vagyok napi szinten tájékozott a magyarországi közügyekben, hiszen nem itt élek, de úgy látom, hogy a könyvet mindkét oldal a magáénak tudja tekinteni, azt bizonyítva, hogy az ún. két oldal mesterségesen fenntartott képződmények. Az előbb, amikor idefelé jöttem, a Nyugati téri átjárón megállított egy idős, fekete maszkos hölgy, szemembe nézett és megkérdezte, hogy én vagyok-e Visky András? Miután bevallottam neki, hogy bizony én vagyok az, lehúzta a maszkot, és azt mondta: „Köszönjük a könyvét. Isten áldja meg érte.” Majd visszahúzta a maszkot és eltűnt a forgatagban. Számomra ez a többesszám, a „köszönjük”, mondja el, milyen felületeket érintett meg, számomra mindenestől váratlanul, a könyv. Nem tudom persze, hogyan kezdődhetne el az, aminek el kellene kezdődnie, ehhez egy könyv a kevésnél is kevesebb. Nem tudhatjuk, mikor válik visszhangossá a tér, milyen módon szabadul el az emberséges beszéd igénye és nyitja meg a lelkünket egymás felé. Abban viszont bízhatunk, hogy a nagyvonalúság, az elfogadás, az emberi méltóság feltétel nélküli tisztelete egyszercsak úgy szabadul el közöttünk, hogy senki nem fogja tudni kontrollálni.
A család és a lágerlakók gyülekezete mellett, egy egész más közösségélmény is megjelenik a könyvben: a hadseregé. Ez nem önmagunkhoz vezet el, hanem uniformizál és felold minket a rend, a menetelés és pusztítás közös mámorában. Hogyan válik egy gyilkolásra szánt gépezet fogaskerekévé valaki, akinek meggyőződése, hogy vele ez nem történhet meg?
A regény végén még egyszer föl kell ismernie az elbeszélő énnek, hogy arra senki nem tud felkészülni, hogy a saját személyiségét megóvja. A legváratlanabb pillanatban el tudják rabolni tőle, vagy akár ő maga felajánlja a saját szabadságát valami magasztosnak hitt őrületnek az oltárán. Nekem a katonaság nagyon fontos élmény volt, fiatalemberként ugyanis bebiztosítva láttam, hogy velem már nem történhet meg, hogy másoknak fájdalmat okozzak vagy embert öljek, vagy saját meggyőződéseim árulójává váljak. A katonaság világossá tette, hogy nemcsak árulóvá lehetek, de gyilkológéppé is válhatok. Az evangéliumban Péter az, aki tökéletesen meg van győződve arról, hogy ha valaki, ő biztosan nem tagadja meg a Megváltót – tehát ő az, akinek tagadóvá kell válnia. Még mélyebben megérthettem ezt, amikor a Metropolitanben láttam Caravaggio festményét Péter tagadásáról. Akkor írtam a Caravaggio-darabomat, és éppen New Yorkban dolgoztam rajta Robert Woodruff rendezővel. Hosszasan álltam a kép előtt, amiről mindent tudni véltem már, de eredetiben akkor láttam először. Nagyon nagy élmény volt a közelében lenni. De váratlanul arra lettem figyelmes, hogy Caravaggio kihagyta Jézust a képből. A legabszurdabb tagadás ábrázolása ez a festmény, Péternek nincs kit, vagy nincs mit megtagadnia. Mélyen átéreztem Caravaggio hitetlen zuhanását, vele együtt zuhantam én is, valóságosan megszédültem, le kellett ülnöm. Megint föl kellett ismernem, hogy nem szabad és veszélyes is túl sok alanyi mondatot használni, a „Mi” mondatait is mondanunk kell. Mert nem igaz az, hogy az egyén megőrizheti önmagát. Ha nincsen benne egy „Mi”-ben, biztos bukás vár rá.
Ez ugyanakkor a demagógok kedvelt szava is, akik állandóan „Mi”-re és „Ők”-re osztják a világot, de a felemelő közösségélmény helyett épp az ellentéteket szítják ezzel.
A közösségélményből fakadó mondat az „Ő is én vagyok”. És amennyiben ezt a mondatot sikerül kimondanom olyan helyzetekben is, amikor látva látszik, hogy az a másik nagyon is, sőt viszolyogtatóan különbözik tőlem, maga a kimondás kiűzi belőlem a gyűlöletet. A gyűlölködés, látjuk, sokszor az öngyűlölet kivetítése a másikra.
Ön képes kimondani ezt a mondatot olyan emelt nyugdíjú szekusok esetében is, akik nagyban hozzájárultak ön és a családja szenvedéseihez?
Igen, igen, nem bírnám elkerülni. Közben meg rettegek ezektől az üres elköteleződésektől, ráadásul a társadalom gondosan elzárja a valódi, mély, megtisztító beszélgetések előtt az utat. ’90-ben azonnal kicserélték, áthelyezték más megyékbe az én szekusaimat, sok esetben a nevüket is megváltoztatták. Egy véletlen folytán az engem kihallgató egyik szekusról még a 80-as években kiderült, hogy nem Braşoveanu az igazi neve. Megismertem az egyik osztálytársát, tőle tudom. Nyilván a titkosszolgálatok tudják a legjobban átmenteni önmagukat egyik rendszerből a másikba, azonnal kiszolgálják az új hatalmi elitet, és ez nyilván a pártok számára létkérdés, a hatékony zsaroláshoz szükség van az ellenfél szenzitív adataira. Olykor nem is tűnik másnak a politizálás, mint az emberek megvásárolása és megzsarolása, ennyi. Amire egyszerűen képtelen vagyok azt mondani, ez a dolgok rendje, mióta világ a világ. Gyáva vélekedés, ami megkönnyíti nekünk az egyéni felelősség elhárítását. Meg hogy a politikusi etika lényegileg más, mint a köznapi emberekre vonatkozó etika – elképesztő hazugságok, amelyek rajtunk nyugszanak. Ne legyen más, mert ez így nevetségessé teszi a morális, azaz a közösségünket mindig szem előtt tartó döntéseket.
Ne tessék annyit titkolózni előttem és ellenem, mert a dúló-fúló kiskamaszok társadalmává válunk, ha ugyan nem lettünk máris azzá.
Tegnap nagyot sétáltam Budapesten, csak úgy, céltalanul. Lenyűgöz ennek a városnak a szépsége. Olyan finom és megfontolt érintéseket lehet fölfedezni az épületeken, hogy nem tudok betelni vele. Lehetne boldogan is élni itt, de ehhez talán föl kellene adni azt a dühöt, hogy feltétlenül ismernem kell a másik ember politikai hovatartozását és származását. De már ez is kezd egyszerűsödni, úgy tapasztalom: a boldogság elégséges és szükséges feltétele a másik származásának ismerete. Kolozsváron nem szükséges ebben a felfokozott tájékozódási indulatban élni.
Kevesebb az acsarkodás?
Nehezen összemérhető, inkább azt mondanám, biztosan nem olyan szenvedélyes, és sokkal több humor és elfogadás van benne. Csak mezítlábas magyarázataim vannak erre, például, hogy két és félszer akkora az ország, nem lehet mindenkiről mindent tudni. Itt Magyarországon mintha közvetlen közelről ismerne mindenki mindenkit. A baráti beszélgetésekben is valóban az az érzésem sokszor, hogy itt már mindenkinek megvolt mindenki, ahogy Térey írja, sőt én is megvoltam mindenkinek, és ez rettegéssel tölt el. Csak egy szál szögesdrót választja el az embereket egymástól, minden világos és megközelíthetetlen és megváltoztathatatlan. Románia nem régen ünnepelte a Nagy Románia megszületését, és ismét föl kellett figyelnem arra, hogy a románok tudnak együtt ünnepelni. A román ünnepi zászlók nemcsak a jobboldaliak, hanem baloldaliak kocsiján is lobognak, nemcsak az úgynevezett nacionalisták arckönyvének a profilján kívánnak boldog születésnapot az országnak, hanem bizony gyakorlatilag mindenkién. Nekünk magyaroknak nem nagyon van mit ünnepelni december 1-jén, legalábbis ez az érzés fog el sokunkat, erre viszont egy ismert román médiaszemélyiség nyílt levelet ír a romániai magyaroknak, zsidóknak, németeknek, és minden nem-románnak, amelyben megköszöni erőfeszítésünket a közös ország felépítésében… Közösen ünnepelni – nos, igen, szép feladat.
Ezt egyetlen könyv egész biztosan nem fogja elérni, de már az is nagy eredmény, ha sikeresen átkószál a bemerevedett határokon.
Őszintén remélem, hogy átkószál, és ennek már egyértelmű jelei is látszanak. Aminek biztosan nem fognak örülni azok, akik a megosztottságból élnek és egymás konszenzuson alapuló kirekesztésének a nyelvét beszélik. De hátha mégsem. Mindenesetre egyáltalán nem voltam felkészülve erre a fogadtatásra. Sőt, egyre inkább úgy érzem, hogy nem is szerzője, hanem megajándékozottja vagyok én is a könyvnek, hiszen csaknem húsz éve folyik ez a Jákob és az angyal küzdelem, húsz éven át borult rám az éjszaka, amikor elővettem a szöveget, hogy dolgozzam rajta.
Ennyire viaskodott vele?
Mindig ezt és csakis ezt a történetet akartam megírni. Egy könyvbemutatón még az is megesett velem, hogy a Tóth Sára beszélgetőtársam felolvasott a Kitelepítésből a közönség előtt, én meg hitetlenkedve hallgattam, olyannyira másként szólaltak meg a mondatok az ő hangján. Önkéntelenül meg is kérdeztem, hogy tényleg benne van a könyvben, amit felolvasott? Amint az ő hangján szólalt meg a könyv, áthelyeződtem valami egészen más térbe, és olyan jelentések érintettek meg, amikről sejtelmem sem volt.
Arról beszéltünk, hogy a személyes kapcsolatokban milyen fontos a szembenézés, és a hibák kimondása. Ugyanez igaz társadalmi szinten is…
A kimondás is lehet bosszú, amint már említettem.
De ez egy elég megengedő felfogása a bosszúnak. Legtöbbször azt az indulatot értjük alatta, amikor rosszat akarunk a másiknak, és azt kívánjuk, hogy ugyanúgy szenvedjen, mint mi. Hogy a Bibliából idézzek: Szemet szemért, fogat fogért.
Én azt látom, hogy a megbocsátás kultúrájának a hiánya teszi botrányossá a könyvben a bosszú szót. A „szemet szemért, fogat fogért” törvénye nem arra szólít fel, hogy „Bosszuld meg”, hanem, ellenkezőleg, arra, hogy „Ne az indulataid alapján bosszuld meg”. A bibliai bosszú jogi kérdés, nem pedig az indulatok elszabadulásának és felszabadításának megengedő elfogadása. Mert olyan még nem volt, hogy ha valaki kiveri a fél szememet, én ne öljem meg. Világos, hogy megölöm, de előtte még a szeme láttára megerőszakolom a feleségét és megkínozom a gyerekét is. Majd kimért mozdulatokkal levágom a fejét, a saját igazságom teljes tudatában. Ráadásul az Örökkévaló azt is kinyilatkoztatja, hogy „enyém a bosszúállás”, mire mi azt a következtetést vonjuk le, hogy az Ószövetség istene bosszúálló isten. Nagy félreértés, de legalább jellemző félreértés. Inkább Freudnak, még inkább Jungnak való feladat a bosszúvágyból fakadó írásértelmezés diagnosztizálása, magához a kinyilatkoztatáshoz biztosan nincs köze. Vannak egyébként írásmagyarázó tudósok, akik János evangéliumát a Bakkhánsnők újraírásának tekintik: mindkét írásmű arról beszél, hogy jön valaki, hozzánk nagyon is közelálló, a létezés hercege, de nem ismerjük fel, megöljük, ő viszont nagy elképedésünkre feltámad. Dionüszosz kegyetlenül megbosszulja a gyilkosságot, a feltámadott názáreti pedig megbocsátja – ennyi a különbség. Megbocsátja, de nem azt mondja, hogy nem történt semmi, borítsunk fátylat a múltra. A gyilkosságot gyilkosságnak, a gyilkost gyilkosnak nevezi: amennyiben tehát a gyilkos is mint gyilkos tekint önmagára, bocsánatban részesül.
Aki társadalmi kérdésekben a bosszúvágytól liheg, az erőszak papjává, de legalábbis ministránsává lép elő. Ahogy például a titkosszolgálati örökséggel bántunk, szöges ellentéte a Tórának és az evangéliumi tanításnak.
Szőnyeg alá söprés, felsőfokon.
A saját múltunk letagadása nem tesz jót senkinek. Nekem az a vélekedés is disszonásnak tűnik, hogy ne a mezei besúgókról beszéljünk, hanem a tartótisztekről és a rendszer felépítését világítsuk át. Mintha a kettő elválasztható volna egymástól…! Sztárbesúgói is voltak a rendszernek, nálunk még szép járadékokban is részesültek, külföldre jártak vígan, egyházi személyekről is tudok. Ha olykor mégis lelepleződnek, az a domináns érv, hogy a rendszer kiszolgálásával az intézményeket védték, sőt az ellenzékieket. Apámnak is mondták ezt sokszor. Apám azért feltette a kérdést, emlékszem, hogy amikor az ő besúgó elöljárói a Champs-Élysées-n sétálgattak eltökélten, vajon akkor is a mi védelmünkkel voltak elfoglalva? Nyelvi bábelbe jutunk, amint a közelmúltról beszélünk, a jelentés nélküli mondatainkkal kellene leszámolni elsőként. Ebben a könyvben egyvalakit akartam elszámoltatni, mégpedig önmagamat. Meg akartam érteni, hogy ki vagyok, hogy mi történt velünk, mi történt velem, és hogy ki vagyok most. „Mert egyedül így van értelme mindannak, ami történt, amit tettem, és amit tettek velem, egyedül így van értelme értelmetlen életemnek…” Kertész, igen. „Nekünk magunknak muszáj végül is a présbe kényszerülnünk. Befejeznünk a mondatot.” Ez meg Pilinszky. Én nem fejeztem be egyetlen mondatot sem a regényben…
A „Ki vagyok én?” kérdését nyilván egy életen át válaszolja meg magának az ember. De a társadalmi szembenézés eljátszott lehetőségét pótolhatják-e vajon az ilyen irodalmi feldolgozások? Mikor már sorra halnak meg a szereplői ezeknek a történeteknek, a fiatalok számára pedig sokszor az egész nem több egy letűnt kor szövevényes és unalmas lábjegyzeténél. Miközben a kimondatlanság a mai napig mérgezi a közéletet, akadályozva a bizalmat és a kiengesztelődést.
Nem lehet pótolni a mulasztásokat, már csak azért sem, mert mások munkája nem végezhető el. A regény mégis átélhetővé tesz sokaktól, főként a fiataloktól nagyon is távol levő dolgokat, amik viszont mégis lényegesen befolyásolják az életüket. A társadalmi lényemből fakadó kötelességemnek fogom fel, hogy a nyilvánosság előtt gondolkozzam a saját múltamról, mert nem csak az enyém. Az egyik kolozsvári szakkollégium diákjainak készítettem a minap egy színes prezentációt a titkosszolgálati irataim alapján. 1400 oldallal bírok, vannak benne fényképek, elfogott levelek, amiket lemásoltak, majd persze kikézbesítettek. Megmutattam, hogyan néztünk ki a feleségemmel 27 évesen a titkosszolgálat fotóin. Megmutattam nekik a történelmet, sőt a titkosszolgálatokat egy szerelmespár nézőpontjából. Látták azt a fekete-fehér fotót, ahol elköszöntünk egymástól, arra gyanakodva, hogy soha többé nem látjuk egymást. Megmutattam azt a szigorúan titkos írásos parancsot, amely rendelkezik a lehallgatásunkról. Amire persze mi is hamar rájöttünk. Akkor megkérdeztük egymástól, mostantól kinek szeretkezünk: nekik vagy nekünk? És elmondtam, hogyan hoztuk meg a döntést, az apám tanításai és Cs. Gyimesi Éva gyönyörű bátorításainak köszönhetően, hogy ti. ezentúl is ugyanúgy élünk, mint korábban. Szabadon beszélünk a rendszerről, és a barátainkat is erre bátorítjuk. Még ezeknek az ügyetlen bátorításoknak is vannak nyomai az iratokban…
Elmondtam a diákoknak, hogyan telepítettek ki bennünket a saját életünkből, hogyan hal erőszakos halált a gyermekünk, hat hónapos magzat korában ’89-ben, és hogyan vigasztalt apám bennünket, hogy nekünk nincs, ne legyen más út, ezen kell végigmennünk.
És fölkészített arra, hogy ha éjszakára hívnak be, azért teszik, hogy véresre verjenek. Az egyik fényképen esteledik éppen, és én arra készülök, hogy belépjek a hatósági épületbe. Megéreztem akkor apám lelkén is a vérnyomokat.
Van bármi vigasztaló ebben?
Az az éberségre ösztönző tudás, hogy most is választás előtt állunk, és a tétek most is nagyok, mert az életünkről van szó mindig. A lelkünk megőrzéséről. Hogy érdemes nagy tétekkel játszanunk. És nekem személyesen vigasztaló volt még, és nagy-nagy öröm is, belenézni a diákok megnyílt arcába. Mintha egy, egyetlen egy, üres és szegényes mítosz alapozná meg az életünket, ez pedig a fausti paktum: azaz a pénz, a hatalom, az eszeveszett, egymást tárgyiasító szerelemhiány. Pedig a Faust is azzal végződik, hogy a lélek nem eladó.
A Kitelepítés című könyv a Jelenkor gondozásában jelent meg.
