A Larry mint projekt története egész régen indult, az Inkubátor Programban is versenyzett, végül azon kívül készülhetett el. Beszéljünk kicsit a kezdetekről, a fejlesztés-gyártáson túl is! Mi volt ennek a történetnek a magva?
2015-ben volt egy online tehetségkutató, amit a 444.hu csinált, a Ki Mit Tube. Akkoriban volt épp a második Inkubátor Program, én meg jó ideje gondolkodtam, hogy mi lenne az, amivel indulhatnék. Pontosabban az érzet, az idea már régóta megvolt, hogy milyen típusú filmet akarok csinálni, de a konkrétumok hiányoztak. És akkor ebben a tehetségkutatóban feltűnt egy Serrano nevű fiú, akiről csináltak az Ács Daniék egy kétrészes portréfilmet, ami nagyon megérintett, mert én tinikorom óta mindig ezeket a nagyon tiszta, lázadó energiákat kerestem. A gyűlölet, a Mechanikus narancs, a Taxisofőr, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője – ezek voltak azok a filmek, amelyek tiniként nagyon elkaptak, és valószínűleg nem tudatosan, de valahogy ezt kerestem.
Ezt a tudatipar és politika például elég tudatosan használja saját céljaik elérésére világszerte. Ennek a Serrano nevű fiúnak voltak olyan energiái, meg olyan tiszta, belső filter nélküli személyisége, ami nagyon elkezdett érdekelni. Ő a többségi társadalomra, a mostohaapjára, a hatalom képviselőire volt mérges. Úgy éreztem, hogy na, igen, ez az irány az, ami egészséges. Illetve volt bennem kíváncsiság az egész magyar hiphop-világ kapcsán is, mert az olyan furcsán alakult, ahogy itthon nagyjából minden: elindult egy Amerikából importált öngyarmatosító irányzat. Ganxsta Zolee-ék, amikor a ’90-es években elkezdtek itthon rappelni, akkor nagyjából szó szerinti tükörfordításban vették át az akkori amerikai rapperek szövegeit, és bár akkoriban még nem tudtam megfogalmazni, hogy mi ezzel a bajom, de azért ez mindig olyan büdös volt nekem. Serranónál viszont azt éreztem, hogy neki sikerül jól adaptálni a hiphopot: hogy arra használja, amire való. De legfőképpen nem is igazán a zene érdekelt, mert amúgy a hiphoppal nincs organikus kapcsolatom, hanem inkább ez a geng, amiben volt, meg az a sok tiszta indulat a többségi társadalommal szemben, amit ő megfogalmazott. Szóval felvettem vele a kapcsolatot, aztán nagyon sokat utazgattunk Borsodban, bemutatott barátainak, egészen hajmeresztő helyzetekbe is kerültünk, és ez kezdte el lassan írni a könyvet. Ez tavasz környékén volt.
2016-ot írunk ekkor, ha jól számolok.
Így van. Aztán nyáron megírtam a treatmentet, amivel bejutottunk a második Inkubátor Programban a legjobb tíz közé, viszont a top ötbe már nem. Ezen a ponton indult el az az idegőrlő folyamat, hogy bejutottunk egyenes ágra, két év fejlesztés után zöld lámpát kaptunk, meg egy szándéknyilatkozatot nagyjából ugyanannyi pénzről, mint amennyi az Inkubátorral járt volna akkoriban. Viszont ez után nagyjából két-három hónappal meghalt Andy Vajna, minden szétcsúszott, és az egészet újra kellett indítani. De aztán végül nagyon nagy szerencsénk volt, mert az NFI új döntőbizottsága is támogatta a film gyártását, ráadásul már egy sokkal reálisabb költségvetéssel. Most már így utólag látszik, hogy abból az inkubátoros költségvetésből szinte biztos, hogy nem lehetett volna így, Borsodban leforgatni, merthogy az volt a legdrágább, másfél hónapig az egész stábot lent lakatni.
Pedig azt gondolná az ember, hogy arrafelé pont hogy olcsóbb lesz a gyártás.
Bizonyos szempontból egyébként az is, helyszíneket szerezni, meg statisztákat, kellékeket igen. De a hotel, az utazás, a catering, általában a vidékre költözés, amennyit láttam a költségvetésből, az egy nagyon nagy tétel volt.
Mire megjött a zöld lámpa, hogy mehet a gyártás, addigra azért gondolom, sokat változott a történet a kiindulóponthoz képest.
Teljesen kicserélődött. Az első draft, amit megírtam, az még nagyon közel volt Serrano történetéhez. Annak még nem volt tiszta drámai íve, sokkal szilánkosabb, epikusabb történet volt, sok mellékszereplővel, sok mellékzöngével.
Felmerült, hogy ténylegesen Serrano legyen a főhős?
Igen-igen. Sőt, amikor az első pilot-filmet csináltam az Inkubátorhoz, akkor ő is játszotta a főszerepet, az egy háromperces kisfilm volt. Csak aztán ő eltűnt Magyarországról. Illetve egy ponton annyira bonyolult lett ez a szerep, nagy ívet kell játszani, meg bekerült a beszédzavar motívuma, hogy tök egyértelmű lett, hogy ezt rutinos színésznek kell játszania. Azt tudtam, hogy ezeket a lázadó energiákat meg a hiphopot nem akartam, nem tudtam elengedni a fejlesztés során. És azt kerestem, hogy oké, hogy itt van a hiphop, de mik azok a zsánerjegyek, amire fel lehet fűzni ezt a motívumot. És akkor egyrészt elkezdtem ilyen filmeket nézni, hogy a hiphopot mások hogy használják. És azt találtam, hogy vagy az van, hogy a hiphop motívumként van jelen, vagy pedig zenei karriertörténetben jelenik meg. Nekem viszont az volt a kérdésem, hogy hogyan lehet a rapből drámai felhajtóerőt csinálni. És akkor egyszer csak beugrott – egyébként nagyon bagatell helyzetben, véletlenül találkoztam egy Hofi-standuppal, ahol egy dadogós katonáról mesélt egy viccet –, hogy mi van akkor, hogyha a zene nem az eszköz, hanem a cél. Így lesz a hiphopból létkérdés, ha ez neki kvázi a szuperereje, vagy egy olyan egészen különleges skill, ami ki tudja őt hozni a kommunikációképtelenségből.
Mint ahogy ismerjük azokat a történeteket, amelyek szerint egy csomó dadogó ember éneklés közben nem dadog.
Sőt, nagyon sok színész is van, aki mondjuk dadog: Őze Lajos, meg a fia, Őze Áron. Áronnal is beszéltem erről, és azt mondta, hogy szerinte azért szűnik meg a dadogás, amikor fölmegy a színpadra, mert abban a pillanatban már nem önmaga. Ha egy szerepet kezd el játszani, az kihúzza a beszédzavarból. Sőt, azt is mondta, hogy azzal tudja lemérni, hogy jó-e, hogy elveszti-e a dadogását. Mert hogyha dadog a színpadon, az azt jelenti, hogy akkor nem élte bele magát eléggé a szerepbe. Ezt azért merem elmondani, mert nyilvánosan is elmesélte már. Emellett pedig a dadogás azért is szerencsés motívum, mert sokszor nagyon tiszta indexe a traumának. Fizikai indexe ráadásul. A filmnyelv pedig nagyon buta abban az értelemben, hogy elengedhetetlenül igényli ezeket a konkrét fizikai motívumokat, a dadogás pedig ezen a fronton is jó eszköz volt. Kovács Benedek volt a logopédus trénerünk-szakértőnk a Démoszthenész Intézetből, aki el is mondta, hogy ő sem tudja, hogy fogja megoldani a szöges ellentétét a munkájának, hogy ne kihozzon valakit a dadogásból, hanem pont, hogy megtanítsa dadogni. Ami nyilván Benettnek is érdekes kihívás volt az után, hogy öt évig járt az SZFE-re, ahol más típusú beszédtechnikát tanult. Most pont ezt kellett visszafordítani-roncsolni, vagy más típusú beszédaktust találni.
A hiphophoz tehát nem – de a film további társadalmi-szubkulturális elemeihez volt személyes köze? Gondolok itt Borsodra, vagy például erre az újkeresztény közösségre.
Budapesten nőttem fel, tehát tiszta kötődésem Borsodhoz nincs. Viszont nagyon vonz Kelet-Magyarország mint motívum, meg civilként is nagyon bírom ezt a vidéket. Úgy érzem, hogy a magyar néplélekkel kapcsolatos kérdésekre inkább ott kell keresni a válaszokat – merthogy ott tisztábbak a válaszok és a tétek. Ha a magyar nyelvű olvasmányaimra gondolok, akkor is általában azokat szeretem a legjobban, amelyek valahogy erről beszélnek: Tar Sándor, Krasznahorkai, Borbély Szilárd, Dragománnak egy-két szövege, Grecsónak az első regénye, ami szintén valami személyes történeten keresztül, fonákból megpróbál valamit állítani arról is, hogy mi a magyar. Ezek nagyon érdekeltek. És emiatt is azt gondoltam, hogy inkább oda kell utazni. Másrészt pedig a borsodi táj metaforaként is nagyon érdekes nekem. A magára hagyott régió, ami ’90-ig virágzott a bányák, meg a gyárak miatt, és egyik pillanatról a másikra vége lett annak az egésznek, és elárvult a vidék, elszegényedtek az emberek. Nagyon sok cigány meg fehér emberrel beszéltem a film előkészítése közben, és szinte mindenki arról számolt be, hogy, bár most már nem lehet elképzelni, de Borsodban annak idején pezsgő kulturális és közösségi élet volt. És persze nyilván nem kell romantizálni a ’80-as évek kohóit, meg a ’70-es évek bányáit, de mégis létezett valamilyen identitás. Ez a ’90-es években megszűnt, rengeteg ember veszítette el a munkáját, meg kezdett segélyt kapni, és az azt követő generációk már ebben szocializálódtak.
Ez a magányérzés sokakban rezonálhat…
Nagyon furcsa dolog ez, és egyáltalán nem szándékolt, sőt, egészen a forgatókönyvírás vége felé jöttem rá, hogy azért ez egy eléggé személyes sztori nekem is. Mert megvoltak, persze, az irodalmi, zenei, meg filmes előképek, amelyekre nagyon vágytam, hogy valami olyasmit csináljak, mint a nagy szociorealisták, Ulrich Seidl, a Dardenne testvérek meg a román új hullám, de nem tudok olyat csinálni, mert nem vagyok ők, máshonnan jöttem, meg valószínűleg nem is vagyok olyan ügyes. Viszont ezt a hiányosságot valahogy a tudatalattimnak a tartalmai egészítették ki. Az apa-fiú trauma, az ödipális irány, az alkotás mint élet-halál kérdés – miközben azért a képtelenségét is tapasztalom, hiszen az én életemben rohadt nehezen indult be a filmezés –, meg a bántalmazás lélektana, ezek mind-mind olyan dolgok, amik fonák módon belőlem jönnek. Miközben egyáltalán nem akartam „ígyjöttem”-filmet csinálni, nem vagyok ilyen magabiztos. De valahogy metaforizálva mégis kibuktak ezek a motívumok és történetszálak. Az elmúlt pár évben a pszichoanalízisemben erről sokat beszéltünk, hogy nemcsak az van, ahogy Freud fogalmaz, hogy az álom a királyi út a tudattalanhoz, de valószínűleg a film, az alkotással is ilyen: akarva-akaratlanul olyan dolgok maradtak bent a forgatókönyvben, amikhez nem is én, hanem a tudattalanom ragaszkodott.
Nem is biztos, hogy nagyon zsigerileg idegen témához, területhez hozzá lehet nyúlni igazi érdeklődéssel.
Igen, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy egy budapesti történethez nincs bátorságom hozzányúlni. Mert annyira közel van, hogy nem látok rá, nem tudok róla állítani semmit. Ráadásul itt Budapesten mi ebben az agyoncinizált, posztmodern térben élünk, ahol minden idézőjelben van és mindenki ironizál, és széttrollkodjuk a másik minden megnyilvánulását, létét, és hogy senkinek sincs egy filter nélküli mondata, hanem a folyamatos diszlájk-fóbia és a nárcizmus működteti a mindennapjainkat, és úgy éreztem, hogy ebben baromi nehéz tájékozódni. Most már egyébként azt érzem, hogy talán már erről is tudnék beszélni eggyel magabiztosabban, de akkor ez nem tűnt járható útnak. Borsodban talán tisztábbak a tétek.
Gyakorlatilag egy komolyabb szocio-kutatásba fordult a film előkészítése, miközben helyszíneket meg amatőr szereplőket keresgéltek. Erről a folyamatról mesél még egy picit?
Én nagyon szorongtam amiatt, hogy kamuzni fogunk, vagy olyan dolgokat fogunk állítani, amik csak az én fejemben léteznek – mert innen a körúton belülről beszélni erről a témáról nyilván nagyon veszélyes. Ezért tényleg, mint egy mániás egér, úgy próbáltam felszedni az információkat meg a motívumokat, amelyek segítenek ezt elkerülni. Így például aki a hitelügyintézőt játssza a filmben, ő tényleg egy hitelügyintéző. A gyülekezet tényleg egy miskolci újkeresztény gyülekezet, amelynek szerte Borsod megyében vannak közösségi terei, és nagyon nagy kultuszuk van, sokan csatlakoznak hozzájuk. Egyébként ez is olyan, amit innen Pestről nagyon könnyű ironikusan megítélni, hogy hahaha, angyali nyelven beszél a pásztor, milyen vicces – de ahogy elkezdtem őket megismerni, azzal is szembesültem, hogy ők tényleg végeznek valami olyan segítő munkát is, ami adott esetben az állam dolga lenne.
Visszatérve, a birkamotívum is ilyen valóságból vett példa: nagyon jellemző a régióban, hogy a birkatartás a mellékes kereset – találkoztam egy ózdi rendőrrel, akinek semmit nem mondtam el a Thuróczy Szabi karakteréről (aki egy rendőr, és épp birkatelepet tervez venni a filmben kereset-kiegészítésképpen – a szerk.), hanem ő magától mondta, hogy most vesz egy birkatelepet, mert ezzel tudja kiegészíteni a keresetét. És a birkatelepen tényleg azok a pásztorok dolgoznak, és a Csala Do tényleg egy kazincbarcikai rapper, azok a srácok a filmben tényleg az ő haverjai. Minden dialóg próbákon született improvizációból, és egy-két kivételtől eltekintve nem az én soraimat mondják. Azok az ő mondataik. Ez volt a taktika, hogy minél több ilyen igazi karaktert meg motívumot engedjünk be a filmbe, és azt reméltem, hogy ettől majd lesz némi realizmusa.
Értem a szándékot, meg a megértést, de a nézőnek azért lejön a gyülekezeti élet komikuma, és röhög a mozi. Nem tart attól, hogy mégis az jön le, hogy lejött ide a pesti úri fiú, és hülyét csinál belőlünk?
Azért nem, mert szerintem nem ironikus, ahogy bemutatjuk őket, nincs velük kapcsolatban ítélet a filmben – ez a néző fejében születik. Sokat beszéltem Tamás pásztorral arról, hogy mi ez a történet, elmondtam, hogy honnan jutunk el hova, ez teljesült is a filmben. Szerintem a kereszténység is ott van valahol a mélyrétegekben, nem csak a tárgyalt jelenetben. Jó szívvel gondolok rájuk, és biztos vagyok benne, hogy nem hazudtam neki, nem vertük át őket. Hogy innen a Semmelweis utcából ez hogy néz ki, az más kérdés, és ugye azokon a videókon, amik fölkerültek róluk a netre, önmaguktól is mémmé tudnak válni, mert tényleg furcsa, amit csinálnak. De a film nem teszi őket nevetségessé.
Miközben azért nézőként mégis felszabadító élmény nevetni ennek a helyzetnek a komikumán.
Lehet. Egyébként az például nekem nagyon jó élmény volt, meg kicsit meglepő is, hogy azokon a vetítéseken, amiken bent ültem, tök sokat nevettek az emberek a film közben.
Nem tudta, hogy vicces a film?
Amikor kész volt, akkor már tudtam, hogy vicces. Sőt, igazából forgatás közben is többször tudtam, de nem volt szándék. Nem érdekelt, hogy viccesek legyünk, az viszont igen, hogy a realizmust eltoljunk a falig, és ez fal bizony sokszor az abszurditásnál húzódott. Ott meg már nem lehet mást, csak röhögni. Az egyik legfőbb humorforrás persze maga Csala Do karaktere, neki egyszerűen ilyen a személyisége, nagyon jó vele együtt lenni, mert egy baromi vicces csávó. De emellett persze, vannak olyan helyzetek, amelyek annyira sok feszültséget okoznak – akár ez a szertartás, vagy a zsűrizés –, hogy ellenállhatatlanul jön a nevetés, nem tudom, hogy ennek mi a lélektana, de tényleg így van. Nyilván ennek egy része csak nekünk, magyaroknak, vicces – például amikor Puzsér megjelenik a vásznon, azon külföldön nem nevetnek.
Kicsit beszéljünk még az előzetes kutatásról. Az átlagember itt Pesten jellemzően a sztereotípiák mentén gondol valamit Borsodról: ott szegénység van, meg legfeljebb pár felzárkóztató program. Ezeken a sztereotípiákon túl milyennek látta ezt a régiót? Niylatkozott olyat is, hogy teljesen beleszeretett Borsodba.
Azon túl, amit az előbb mondtam, egy nagyon furcsa időzavar van ott: erősen jelen van a posztszocializmus. Szinte süt a földből, hogy ez a térség még nem igazán tette túl magát a szocializmuson, meg a szocializmus éles megszűnésének a traumáin. Budapesten vagy Szegeden ez már alig látszik, de ott, főleg az ózdi meg a miskolci bányák meg vasüzemek vidékén ez nagyon tisztán érződik. A másik meg, hogy tényleg egyre nagyobbra nyílik a társadalmi olló, már ahhoz képest is durvább a helyzet, mint amikor forgattunk. Most megint fölvettük a kapcsolatot egy-két ottani ismerősünkkel, és olyan dolgokról számoltak be, hogy például annak a pasinak, aki a cateringről gondoskodott, befuccsolt egy étterme Kazincbarcikán, mert már nincsenek emberek, akik bemennek a Covid, az infláció és a többi miatt. Úgy érzem, hogy ez a vidék sokkal kiszolgáltatottabb, sokkal nehezebben élik túl ezeket a nagy össztársadalmi válságokat. Emellett persze, vannak ilyen-olyan programok – muszáj, hogy Bódis Krisztát meg a Van Helyed Alapítványt kiemeljem, mert amit ők csinálnak, az egészen lenyűgöző és példaértékű –, de ezeket a programokat leszámítva nagyon kevés a társadalmi szolidaritás ezzel a régióval kapcsolatban. De van pozitív élményem is, éspedig az, hogy annak ellenére, hogy amikor valaki Borsodról meg Szabolcsról gondolkodik, akkor mindig az az első, hogy bűnözés meg szegénység, meg hogy onnan el kell jönni, mégis erős identitása van a régiónak. Mert például az, hogy Pest megyei vagyok, nem tudom, hogy jelent-e valamit, de az, hogy valaki szabolcsi vagy borsodi, az egészen biztosan. És ez szerintem baromi jó még akkor is, ha ebben az esetben a trauma adja az identitást. Ez nekem bámulatosan vonzó. Azt hiszem, hogy ott létezik közösség. Budapesten sosem érzem ezt, itt tömeg van, elidegenedett emberek tömege. Ott meg még léteznek közösségi energiák. Lehet persze, hogy ez általánosítás, meg hogy mindez csak innen nézve tűnik úgy, de mégis, emiatt én mindig nagyon szeretek odamenni.
A film fő rapdalát többen hozták össze, erről a munkafolyamatról beszéljünk még egy kicsit.
Hát, nagyon nehéz volt. Sokszor érzem úgy, hogy amikor egy film nem egy valós zenésznek a történetéről, az ő valós dalairól szól, hanem a filmhez írnak egy számot, akkor az ritkán sikerül jól, nagyon sokszor lesz hamis. Másrészt az is elég tiszta lett egy ponton túl, hogy ennek a zenének nemcsak motívumként kell működnie, hanem dramaturgiai szerepe is van, hiszen a zene flashback funkciót tölt be, abból sejlik fel a múlt. És Serranónak voltak olyan szövegrészletei, amik tök jól működtek, ilyen apahibáztató, meg családhibáztató szövegrészei, de ezek csak sorok voltak, én pedig nem akartam belenyúlni az ő szövegvilágába és kiszedni onnan dolgokat, és nem tisztán, eredeti szövegként használni valamit. Ezért azt mondtam, hogy oké, akkor írjunk szöveget. Először megpróbáltam én, borzasztó lett. Aztán megkértem embereket, borsodi rappereket is, hogy írjanak ők szöveget, de ez az alkalmazott művészet, ez a szerepversszerű játék hihetetlenül nehéz, érződik benne, hogy mímel valamit. Ekkor már megvolt a zenei alap, amit a zeneszerzőnk, Sperling Andor csinált, az pedig már elmozdult abból az oldschool hiphop irányból, amit Serrano képvisel, a tört ütemű power trap felé, mert azt éreztem, hogy ez jobban illik a dadogáshoz, meg a haraghoz is. És erre az alapra írtak szöveget, nem sikerült, és egy ponton nagyon kétségbeesett állapotba kerültem, mert azt éreztem, hogy ez nem lesz meg. Ekkor, több napos halogatás után összeszedtem minden bátorságomat, és megkerestem Závada Pétert, mert azt gondoltam, hogy ha ő nem tudja megírni, akkor senki. Ő, ugye, szerepversben is nagyon jó. Az ő szövegének több versszakát is használjuk. De közben a Benettet is megkértem, hogy írjon valamit, ott is születtek jó irányok, jó sorok, illetve magát a rapdallamot, annak a szerkezetét egy az egyben Benett csinálta, a refrén is kész volt egyből. És akkor így, szép lassan, mint Frankenstein szörnye, kezdett összeállni, aminek a vége az volt, hogy megkérdeztem Serranót is, hogy benne lenne-e abban, hogy csinálnék egy ilyen új kollázst a szövegeiből, és ő is igent mondott, így állt végül össze a szám.
Ami elég nagyot is üt, még ha nem is feltétlen úgy, ahogy az ilyen történetekben szokott.
Nagy V. Gergővel, akivel a forgatókönyvön dolgoztunk, időnként felmerült közöttünk, hogy elindulhattunk volna a műfaji filmek felé is, valami durvább irányba, olyanba, amiben nagyobb csavarok vannak, de mindig azt éreztem, hogy az nagyon amerikai lenne. Hogy ez nem így történik meg a valóságban. És amikor ezt kellett mérlegelni, akkor én mindig a hitelesség felé billentem. Ezért is van, hogy valószínűleg nem könnyű nézni a filmet, sok esetben meg kell vele küzdeni.
Nem is ad meg a film minden választ a nézőnek. Csak játékként: hogy képzeli, mi történik a főszereplővel a film vége után? Mi lehet a jövője egy ilyen embernek?
Hát, remélem, hogy nem megy vissza az apjához. Remélem, kimegy Csala Dóval Berlinbe. Volt is egyébként egy ilyen terv, hogy ott fejezzük be a filmet, már ki is néztük a helyszínt. De azt éreztem, hogy egy ilyen, időben meg térben eltávolított epilógus nem illik a filmhez. Illetve azt is gondolom, hogy Ádám vagy Larry útja véget ér abban a pillanatban, amikor lejön a színpadról. Mert a film azokat a kérdéseket teszi fel, hogy mi az ő vágya, és hogy mi az ő szükséglete – és a vágyai talán nem teljesülnek, de a szükséglete mindenképp. Hiszen szerez végre egy embert, akivel tudnak együtt röhögni a saját nyomorán.
