Háború idején a sajtót a propaganda szolgálatába állítják még a demokratikusabb országokban is. Ez régen is így volt, és ma is akceptálhatók például azok az érvek, miszerint nem feltétlenül szolgálja egy hadban álló ország érdekét, ha mondjuk az egész közvélemény túl hamar értesül egy-egy háborús lépésről. Az már egy fokkal szokatlanabb, ha nem hadviselő országok sajtója is ehhez a gyakorlathoz nyúl: Amerikában például a Fox News legnépszerűbb műsorvezetője, Tucker Carlson tudósítja nap mint nap a nézőit arról, hogy az oroszok nyerésben vannak Ukrajnában. Még a háború eddigi legnagyobb ukrán győzelmét hozó harkivi ellentámadás idején is arról beszélt az általa meghívott szakértő, hogy az ukránok „vesztésre állnak” Harkivnál, egyre kétségbeesettebbek, és rövidesen az egész háborúnak vége lesz, mert győznek az oroszok. Carlsonnak persze megvannak a maga motivációi, hiszen minden létező eszközzel Joe Biden elnököt próbálja támadni, de ekkor némiképp túllőtt a célon, és nem véletlenül tette fel a Washington Post a kérdést: mi van, ha a nézők elgondolkodnak, vajon Carlson többi vádja is hasonlóan alternatív valóságon alapul-e?
Láthatjuk ezt a gyakorlatot egyes magyar kormánypárti híroldalakon is, amelyek a tényleges hadi helyzet alakulásától függetlenül naponta öles szalagcímekkel hirdetik, hogy Putyin nagyon nyerésre áll, sőt, még a harkivi ellentámadás napján is azt tartották a legfontosabbnak kiemelni, hogy Ukrajna hamarosan összeomlik, és ezt visszhangozzák az ott megszólaltatott, állítólagos szakértők is.
Még nagyon sok meglepetésre és csodára kell felkészülnünk
A magyar sajtótörténetben komoly hagyományai vannak a valóság hasonló torzításának, és erre a legjobb példa a háborús magyar sajtó működése volt. Ha csak az 1943–44-es magyar híradásokat olvassuk, az lehet a benyomásunk, a német hadsereg és csatlósai, így a magyar honvédség is, minden létező csatában tönkreverte az ellenfeleit, ám valahogy mégsem áll össze a kép, hiszen a háborút nem mi nyertük. Sőt, pontosan tudjuk, hogy ezek az évek valójában már a szövetségesek hadi sikereit hozták.
Utólag viszont (az Arcanum Digitális Tudománytárnak köszönhetően) könnyedén tanulmányozható, milyen módszerekkel igyekezett fenntartani a háborús morált a sajtó. Ebben főszerepet játszott a sokszor emlegetett csodafegyver-effektus is: a második világháború idején ugyanis a soha el nem készülő német „csodafegyver” lett a jelképe a nácik végső győzelmébe vetett vakhitnek, és a közvélemény teljesen alaptalan hitegetéséből a korabeli magyar sajtó is kivette a részét. A 2. magyar hadsereg voronyezsi katasztrófájáról például egész biztosan nem az újságból értesülhettek a magyar olvasók, hiszen még 1943 februárjában is arról számoltak be, csapataink Voronyezstől délnyugatra ismét visszaverték az újabb és újabb szovjet támadásokat, miközben tudhatjuk, január végére a harcokban részt vevő magyar egységeket már teljesen szétverték, a frontvonal pedig jóval nyugatabbra húzódott.
A Don-kanyar még messze volt, másfél évvel később, 1944 nyarán viszont már egyre közeledtek a harcok a magyar határ felé. Addigra Magyarország német megszállás alá került, és az addig is rövid pórázon tartott sajtó kizárólag a magyar és a német kormány hivatalos álláspontját és ideológiáját közvetítette. Ahogy közeledett a szovjet hadsereg a Kárpátok felé, úgy erősödtek fel a németek csodafegyvereivel kapcsolatos hírek. Ezek persze már korábban megjelentek: a szélsőjobboldali Függetlenség napilap berlini tudósítója már 1943 nyarán hosszú cikket szentelt a titokban készülő német csodafegyvernek. Mikes Ferenc mindenekelőtt megnyugtatta a türelmetlen olvasókat: az, hogy nincsenek hírek a készülő csodafegyverről, nem azt jelenti, hogy nem is lesznek, hiszen „a háborút nem lehet szájalással és reklámmal eldönteni”.
Ezért majd a háború után fogjuk majd valóban megfejthetni és megismerni a rengeteg újtalálmányú német csodafegyver rejtélyét. De annyi bizonyos, hogy ez még akkor is igazi, vérbeli szenzációt fog jelenteni, mert azt már most is meg tudjuk állapítani, hogy a német gyárak tervezőirodáiban és műhelyeiben megreformálták és forradalmasították az egész háborús mesterséget és bizony még nagyon sok meglepetésre és csodára kell felkészülnünk
– írja Mikes Ferenc, aki megnyugtatólag kifejti, a német oldalon nagyobbak a munkaerő-tartalékok, és nyersanyagból sem szorul behozatalra, azaz a számok is a német fölényt mutatják minden téren.
„Nem csupán gyorsabban kezdett verni a szívem, hanem egy pillanatra meg is állott”
1944-től aztán egyre több hír érkezett egyre többféle német csodafegyverről: volt szó
- légelhárító csodafegyverről, az úgynevezett óriásszemről,
- egyszemélyes torpedóról,
- a Góliát mini-harckocsikról
és még egyebekről is, de júniusban aztán a normandiai partraszállásra válaszul a németek bevetették a V-1 robotrepülőgépeket. A magyar sajtó gyorsan megállapodott abban, hogy ez a csodafegyver. Az idehaza „dinamit meteorként” emlegetett megtorlófegyver megjelenését diadalmas hírek kísérték: „Szakértők véleménye szerint az új német fegyver a légiháborúnak olyan fejlődési irányt ad, amely minden valószínűség szerint annyira forradalmi lesz, mint annak idején a páncélkocsi feltalálása volt a földi hadviselés szolgálatában” – írta a Nemzeti Újság június 20-án, egy hónappal később pedig a Pesti Hírlap cikkezett arról, hogy
Angliában még mindig csak találgatják, mi is tulajdonképp a pusztító hatású német fegyver.
A Pesti Hírlap egy másik cikkében azt is tudni vélte, hogy „a tíznapos, dél-angliai pusztulás messze felülmúlja az 1940. évi, hónapokig tartó tervszerű német bombázások okozta károkat.”
Az már a lapok cikkeiből nem derülhetett ki, hogy a kizárólag a polgári lakosság terrorizálására használt V-1 semmilyen hatást nem gyakorolt a háború menetére, ráadásul igen alacsony hatásfokkal dolgozott, és a szövetségesek hamar megfelelő védelmet is kidolgoztak vele szemben. De közben már úton volt a következő csodafegyver: „A svéd lapok beszámolnak arról, hogy elkészült a V 2, az új német csodafegyver, egy 90 tonnás bomba, amely a kilövés után a sztratoszférában száguld célja felé. A 90 tonnás bomba útközben saját súlyától repül, mert a hajtóerejét magával viszi. A svéd közlemények szerint a németek az óriási súlyú bombával angol iparvidékeket fognak lőni” – számolt be július utolsó napján az MTI. Egy héttel később pedig a Joseph Goebbels gondolatait közvetítő Friss Újság fokozta a várakozásokat:
Nem csupán behoztuk azt az előnyt, amelyet az ellenség eddig a háborús technika egyik vagy másik szakaszán szerzett, hanem túl is szárnyaltuk azt. Ennek a fejlődésnek az eredményei kisebb részben még csak a kipróbálás szakaszában vannak, nagyobb részben azonban már folyamatban van előállításuk. Nemrég láttam azokat a korszerű német fegyvereket, amelyek megpillantásakor nem csupán gyorsabban kezdett verni a szívem, hanem egy pillanatra meg is állott.
Hasonlóan bizakodó hangnemben fogalmazott vitéz Zách Emil nyugalmazott altábornagy, aki a német csapatokról írta azt, hogy „kitűnő, új fegyverekkel — köztük ismeretlen, nagyhatású fegyverek tömegével is — várják azt az időpontot, amikor elkövetkezik az ő órájuk, az ellentámadás órája. Akkor mindegy lesz, hogy az angolszász, illetőleg a bolsevista haderők meddig tudtak előnyomulni. Nem lesz azonban mindegy, hogy milyen árakat kellett ezekért az előnyomulásokért megfizetniök”.
Tovább növelte az optimizmust az a – több helyi újságban is megjelent – cikk, mely arról számolt be, hogy Speer hadfelszerelési miniszter meghívására a napokban újságírók meglátogattak egy német fegyverkovács műhelyt, ahol többek között azt látták, ahogy mérnökök elektromágneses vizsgálattal ellenőrzik „egy újfajta puskagolyó teljesítőképességét”. Sajnos konkrétumokat az illetékesek nem árulhattak el, de az újságírót is meggyőzték: „Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy a német véderő kezébe rövidesen olyan megsemmisítő hatású fegyverek kerülnek, amelyek rövid időn belül biztosítják a végső győzelmet.” A német propagandagépezet is érezhette azonban, hogy túlzó várakozásokat támasztanak, illetve azt az illúziót keltik, hogy a csodafegyver majd gombnyomásra eldönti a háborút, legalábbis egy nappal később, augusztus 31-én Goebbels már így próbált időt kérni: „Ostobaság volna azt hinni, hogy a háború képének Németország javára való átalakulása egyik napról a másikra hirtelen állana be az új fegyverek első harcbavetésére. Ez a változás aránylag lassan következik majd be, és némi türelemmel kell lenni a döntő folyamat iránt” – ismertette a propagandaminiszter szavait a Pesti Hírlap.
„A Csoda önmagunkban van”
Ez a szemlélet – a csodavárás elutasítása, sőt, a csodafegyverekben reménykedők megbélyegzése – aztán a következő hetekben végigfutott a magyar sajtón is:
Beszéljünk arról, hogy a csodaváró most megint csodákat vár, most azt hiszi, hogy a német csodafegyverek elintéznek mindent helyette is és már — persze abszolút biztos forrásból — azt is tudja, hogy a legújabb csodafegyver valami titokzatos sugár, amely egy szempillantás alatt százezreket öl meg és ráadásul még tízezer foglyot is hoz magával
– gúnyolódott a Függetlenség főszerkesztője, a nyilasok egyik vezető politikusa, Hubay Kálmán, aki arra jutott, inkább dolgozni és harcolni kell: „Mert a Csoda önmagunkban van.” (Őt később háborús bűnösként kivégezték.) „Könnyű volt bízni és nemzeti szocialistáskodni akkor, mikor a nyugati fal zordul meredt Angliára, vagy akkor, amikor a német ütegek Moszkvát lőtték. Most kell hinni, mikor mélyet fordult a kerék, amikor vissza kell vonulni, mikor nem jönnek a csodafegyverek” – mennydörögte a Somogyi Újság. Náluk egy fokkal megengedőbb volt Dr. Stomfay-Stitz János dunántúli lapokban megjelent Bátor lélekkel előre című cikke:
Mindent a német csodafegyverekre feltenni nem szabad és nem lehet. De a technikai fölény bizonyára meg fogja sokszorozni fegyvereink erejét, az a technikai fölény, amelyet tökéletesített eszközök harcbevetésétől várunk.
Ekkor még a sajtó mindent megtesz, hogy a harci morált fenntartsa, és miközben a figyelmes olvasónak feltűnhetett ugyan, hogy hiába aratnak mindenhol fényes győzelmeket a hősiesen védekező német csapatok Európában, valahogy mégiscsak egyre közeledik a front Németország felé, erre megvolt a magyarázat, mely ismerős lehet azoknak is, akik manapság az orosz hadsereg hivatalos közleményeit olvassák az ukrajnai visszavonulásokról: „A jelenlegi franciaországi helyzet egyáltalában nem mutatja Németország gyengeségét” – írta a Vásárhelyi Reggeli Újság szeptember 3-án. „Miután a normandiai harcok anyagcsatává váltak át, Németország elhatározta hadászati tartalékainak visszavonását, hogy időt nyerjen a műszaki eszközökkel való kiegyenlítés eléréséhez. Ebből a szempontból kell megítélni a szövetségesek előrenyomulását, amely mindig csak ott volt lehetséges, ahonnan a németségek előzőleg elvonultak.”
„Csodafegyvereket vártok akkor, amikor a csodafegyverek itt vannak?”
Magyarországon aztán október közepén a nyilasok vették át a hatalmat, és a maradék sajtó hangvétele egyre keményebb háborús pszichózist mutatott. Ebben újra kiemelt szerep jutott a még be nem vetett csodafegyvereknek: „Göbbels nyilatkozata szerint nemsokára várható olyan vadász- és bombázó repülőgépek tömeges harcbavetése is, amelyek az angolszászok számbeli légi túlsúlyát a minőségi fölényükkel le fogják küzdeni. Ezek a fegyverkezési haladások is erősen növelik kilátásainkat a végső győzelemre. De itt is, nekünk is hangsúlyoznunk kell a magyar nemzet felé, amint azt Göbbels tette a német nép felé, hogy egyedül a csodafegyverekben, vagyis egyszerűbben mondva, az erősebb és hatásosabb fegyverekben egyetlen nemzet, tehát a mienk sem bizhatik. Nem várhatjuk azt, hogy a csodafegyverek helyettünk kivívják a végső győzelmet és mi csak ölhetett kézzel nézzük, hogy azok miként irtják ki ellenségeink millióit” – írta október 31-én a Magyarság.
Ugyanott novemberben a csodaváró magyar nők is a célkeresztbe kerültek, meg persze mindenki más, aki valamiért nem volt hajlandó lelkesedni azért, hogy belerángatták egy megnyerhetetlen háborúba:
Csoda az, hogy egy maroknyi nép fővárosának kapuja előtt megtorpant a túlerőben lévő ázsiai tömeg, csoda az, hogy a hősi magyar elszántság naponta új meg új rohamra készteti az ellenséget. Csodafegyvereket vártok akkor, amikor a csodafegyverek itt vannak? Hát nem csodafegyverek a páncélelhárítók? A páncélököl, a Tigris, a V. 1, a V. 2.? Nem csoda az, hogy kitartunk a végsőkig s mindnyájunk lelkében szilárd az elszántság, hogy inkább elpusztulunk, de soha meg nem adjuk magunkat. Mit akartok még? Abban reménykedtek, hogy jön majd egy fegyver, mely egyik napról a másikra dönti el a háború sorsát s miként Atlantisz süllyedt el a föld színéről, úgy töröl le a térképről földrészeket? Azt kívánnátok, hogy helyettünk más nyerje meg a háborút s mi meleg szobában ülve élvezzük a szövetségesnek kijáró jutalmat? Ti, elkényeztetett asszonyok talán ezt szeretnétek és hogy számotokra mielőbb vége legyen.
Novemberben aztán megérkeztek a hírek az új csodafegyverről, a V-2 ballisztikus rakétáról: „Egész pályaudvarokat és városnegyedeket söpör el a legborzalmasabb hatású lövedék, a »V. 2.« “ – lelkendezett a Magyarság, hozzátéve, hogy a rakéták „minden emberi elképzelést meghaladnak pusztító erejükkel”. Zách Emil azért már visszafogottabb volt: „Egyedül a II. számú német megtorló fegyver harcbavetésétől egyetlen komoly katonaember sem várja és nem is várhatja ennek a világháborúnak eldöntését. A V 2. ennek ellenére is csodafegyver, a német feltaláló ész és a német ipar csodája” – írta, és igaza lett, hiszen a V-2 minden újítása ellenére sem tudta megfordítani a háborút. És miközben a nyilas lapok egészen Budapest körbezárásáig folytatták az egyre elkeseredettebb háborús propagandát („Annyit mondhatok, hogy az új harci gépek megvannak, megvannak hozzá a harci erők, az új hadsereg is és hamarosan erős hadseregeket vonultatunk fel, felszerelve az új fegyverekkel, melyek borzalmasak lesznek és amelyeket akkor vetnek be, ha annak ideje elérkezik” – idézte Vajna Gábor belügyminisztert november 21-én a Magyarország), a front közben lassan keresztülvonult az egész országon.
A propaganda elbizonytalanodását pedig a Szigetvári Hírlap két cikke illusztrálja a leghívebben: október 21-én a lap szerkesztői bevallják, nem tudják a választ többek között arra a kérdésre sem, hogy miért nem vetik be még most sem az új német fegyvereket? Pedig sokan kérdezik tőlük, de nekik már csak ennyire futja:
Tudni, nem tudunk semmit. De hiszünk az igazunkban és a győzelmünkben. Akkor is, ha a vörös csorda nagyobb magyar területet dúl fel, mint eddig. Akkor is, ha úgy látszik, minden elveszett. Akkor is, ha már minden a feje tetején áll. Akkor is, ha mindnyájunknak el kell menni. Akkor is! Akkor is! Akkor is!
Egy héttel később pedig végső kétségbeesésükben egy állítólag híres svéd jóst, Sven Greent hívták segítségül, „aki megjósolta az első világháborút, az 1917-es orosz forradalmat, a spanyol polgárháborút. 1935-ben megjósolta a most dúló világháború időpontját. 1942-ben megjósolta Olaszország és Románia árulását.” És mint kiderül, Sven Green többek között megjósolta azt is, hogy az új német csodafegyvereknek köszönhetően a hadiszerencse 1944–45-ben megfordul, a kommunizmust megsemmisítik, a háború a tengelyhatalmak teljes győzelmével ér véget: „A háború befejezése után Európa Németország vezetése alatt egyesül és hihetetlen jólét korszaka kezdődik. Sven Green – maga mondja – soha nem volt »náci«, tisztán lát a jövőbe, kötelességének tartja, ebbeli képessége eredményét embertársaival közölje.”
A háború azonban a következő évben véget ért, Sven Green nevét elnyelte a feledés, a magyar sajtó nem sokkal később 180 fokos fordulatot hajtott végre, de van, ami nem változott. A csodavárás azóta is része a magyar közéletnek – gondoljunk csak Simicska Lajos soha meg nem érkező „atombombájára”, vagy éppen az oroszok állítólagos csodafegyvereire, melyekről az oroszbarát kormánysajtó rendre hűen beszámol –, a sajtó egy részében pedig sok évtizeddel ezelőtti gyakorlatot láthatunk újraéledni.
