Első látásra az Eurovízió tinglitangli dalversenynek tűnhet, ahol az egy kaptafára készülő slágerek mellett mindig feltűnik egy-két csodabogár. Az sem véletlen, hogy Eurotrashnek csúfolják, ahogy a dalok által képviselt művészeti érték is erősen megkérdőjelezhető, ráadásul az sem állítható, hogy a döntő napján egész Európában kihaltak lennének az utcák, mert mindenki a tévé előtt ül. Ennek ellenére kár tagadni a közösségteremtő jellegét, valamint azt, hogy képes megőrizni a világban zajló társadalmi és politikai folyamatok lenyomatát, továbbá az állásfoglalások kinyilatkoztatásának platformjává vált az egész Európát érintő változások – mondjuk egy háború – kapcsán.
A világ egyik legrégebben futó televíziós műsorát egyébként közvetve épp a háború hívta életre: az ötvenes években született az ötlet, hogy egy közös dalversennyel lehetne a világháború által meggyötört európai lelket borogatni, ami összekovácsolhatná a romokban heverő Európát, kulturális közösséggé gyúrhatná össze a zenehallgatókat. Az első, mindössze másfél órás vetélkedő óta (1956) az Eurovízió túlnőtt a kontinens határain, ma már Azerbajdzsán, Örményország, Izrael és Ausztrália is versenyezhet például. A vetélkedőt rendező Európai Műsorsugárzók Uniójának (European Broadcasting Union, röviden EBU) irányelvei szerint a földrajzi határoknál sokkal fontosabb az, hogy az alapvető értékekben egyetértsenek. Ezek közé tartozik a demokrácia, a pluralizmus, a sokszínűség, az elfogadás és a véleménykifejezés szabadsága.
A lassan hét évtizede futó vetélkedő történetében bőven akadnak virágnyelven megénekelt állásfoglalások, burkolt vagy épp nem olyan burkolt marakodások, üzenetjellegű döntések. Az idei Eurovízió mottója A szépség hangja, ám szinte egyértelmű, hogy valódi témáját az Ukrajnában dúló háború adja majd, amelynek már most bőven megvannak az előjelei: Kezdésnek például az, hogy a nagy kultúrbojkott hevében a háború kitörését követően kizárták az oroszokat a versenyből.
Háborús induló folk-rapként előadva
Egy háborúmentes évben vélhetően csak a dalverseny furcsa csodabogarai lennének az idei ukrán versenyzők, a jelenlegi helyzet miatt azonban a viadal egyértelmű esélyeseivé léptek elő. A népzenét rappel, az ukrán népviseletet a rózsaszín halászsapkával vegyítő Kalush Orchestra idén több lesz egy nehezen értelmezhető stíluskavalkádnál, a háború miatt nem egy lesz a sok fellépő közül, hanem épp annak a kultúrának a képviselője, amelyet az oroszok nagy erőkkel próbálnak kiradírozni. Érdekes módon azonban nem ők voltak azok, akiket az ukránok első körben beszavaztak a versenybe, ám, hogy ez miért történt így, abban természetesen szintén közrejátszott a háború.
https://www.youtube.com/watch?v=jfm8hVNZt8g&ab_channel=EurovisionSongContest
A helyi válogatót ugyanis Alina Kas kárpátaljai énekesnő nyerte meg, aki az ukrán folklórt dalában és stílusában is megidézve szintén egy hazafias énekkel készült – ez is jól mutatja, hogy számukra most sokkal fontosabb a slágergyanús pophimnuszok gyártása helyett az ukrán kultúra megvillantása. Az énekesnő azonban hamar az ukrán nacionalisták kereszttüzébe került, miután kiderült, hogy 2015-ben az oroszok által elfoglalt Krímben lépett fel, az pedig kifejezetten gyanúsnak tűnt, hogy a határátlépős papírjai körüli mizéria szerint nem Ukrajnából, hanem Moszkvából repült a Krímbe. A szélsőségesek szemében ez nagyjából a hazaárulással ért fel, Kas fel is került arra a szélsőjobbos honlapra, amely „Ukrajna ellenségeit” listázza, és amelyre az idén többek közt Orbán Viktor nevét is felvésték.
Állításaikat, miszerint egy oroszbarát csalóról van szó, többek közt olyan screenshotokkal bizonyították, amelyen Kas Moszkvában látható. Az énekesnő nem bírta az ellene indított gyűlöletkampányt, és februárban bejelentette: szereti a hazáját, de belefáradt a nacionalisták haragjába. Az ő helyére ugrott be a hatfős Kalush Orchestra, akik különleges engedéllyel hagyhatták el az országot a verseny kedvéért, hiszen mindannyian hadkötelesek. A zenekar egyik tagja nem kis célokat tűzött ki az együttes elé:
Országunk nemcsak a háborút fogja megnyerni, hanem az Eurovíziót is.
Az, hogy az ukránok mennyire kiemelt státuszban vághatnak neki a dalversenynek, jól mutatja, hogy a Stefania jelenleg a legnézettebb a YouTube-on a 35 induló dal közül, az országban pedig Ukrajna új indulójaként tekintenek rá. Nem véletlen, hiszen a szövege erősen áthallásos annak ellenére, hogy a dalszerző saját édesanyjához írta, tágabb kontextusban viszont az anyaországhoz írt ódaként is értelmezhető. A háború fényében ráadásul egészen új jelentést kapnak az olyan sorok, mint a „mindig haza fogok találni, akkor is, ha már minden út romokban van.”
Nem véletlen tehát, hogy a Stefania az ukrán ellenállás himnuszává vált, és az sem, hogy az idei Eurovíziót hangsúlyosan átitatja majd a háború. Az ukrán–orosz konfliktus nem most kúszik be először az Eurovízióra: 2016-ban – a kelet-ukrajnai háborúval a háttérben – az ukrán induló, Jamala nyert, ráadásul egy olyan dallal, amely a dédnagyanyja krími kitelepítéséről szólt. Az 1944 esetében jogosan merült fel az áthallás, hogy a dal valójában akár 2016-ról, Putyinról és a krími politikáról is szólhatna, és mi más is bizonyíthatná ezt jobban, minthogy az oroszok fel is szólították az Eurovízió szervezőit: zárják ki a túlpolitizált dal miatt Jamalát a versenyből. Mindez természetesen nem történt meg, sőt, közvetve még győzelemhez is segítette az ukránokat az oroszok kardoskodása, a versenyt ugyanis Jamala nyerte. Az ukránok az oroszok tilalommániájára szintén tilalommal válaszoltak: egy évvel később az ukrán titkosszolgálat döntése értelmében a kijevi döntőn nem engedték versenyezni az oroszok jelöltjét, Julija Szamojlovát, ezen felül egy hároméves kitiltással sújtották a kerekesszékes énekesnőt. Az oroszok válaszul nem jelöltek senkit helyette, így kimaradtak a versenyből.
Bár tilos a politizálás, évtizedek óta az Eurovízió része a politika
Természetesen nem ez az első eset, hogy nem feltétlenül a dalokról, hanem azok üzenetéről szól a verseny. 2009-ben a grúzok a We Don’t Wanna Put In című számukkal akartak versenyezni Moszkvában dalban megénekelt középső ujjat mutatva ezzel az orosz elnöknek egy évvel az orosz–grúz háborút követően. A nyíltan politizáló dalt a szervezők nem engedték versenyezni. A finomabb utalásokkal dolgozó izraelit viszont igen: 2007-ben Izrael a Push The Button című, erősen áthallásos dalával szidta azokat a nagyhatalmú vezetőket, akik „démoni technológiák” segítségével ártanak a világnak. Bár Iránt egyetlen egyszer sem említik, mindenki számára egyértelmű volt, miről szólt a dal. Az örmény népirtás témája sem maradt ki az üzengetésből: 2015-ben a genocídium kezdetének századik évfordulóján az örmények eredetileg a Don’t Deny, azaz Ne tagadd című dalukkal indultak üzenve a népirtást nagy erőkkel tagadó Azerbajdzsánnak. A dal első körben nem ment át a politikamentes szűrőn, ám a címet Face the Shadow-ra változtatva végül igen.
Törökország határozott állásfoglalásként ki is szállt a versenyből 2012-ben tiltakozásul azért, mert az Eurovízió nyíltan támogatja az LMBTQ-mozgalmat. Ezen nem segített sokat, hogy 2014-ben Conchita Wurst személyében transzvesztita győztest avattak. 2018-ban azt nyilatkozták a törökök, hogy amint kitiltják az Eurovízióról a szakállas-szoknyás énekeseket, velük együtt azt az „elmezavart”, amit az LMBTQ-mozgalom képviselői keltenek a versenyen, akkor szívesen képviseltetik magukat újra, ám addig senki ne várjon török dalokat. Magyarország sem maradhat ki ebből a felsorolásból: 2020-ban nem volt magyar induló, ahogy hivatalos indoklás sem, ám sokatmondó, hogy a külföldi médiumok kivétel nélkül Bencsik András kormánypárti újságírót idézték, aki „gusztustalan homoszexuális flottatüntetésnek” nevezte az Eurovíziót, egyben üdvözölte a döntést, miszerint a magyarok kimaradnak belőle.
Azt, hogy az Eurovízióra miként nyomják rá a bélyegüket az adott kor társadalmi és politikai folyamatai, az is jól mutatja, hogy 1974-ben az olasz köztévé azért nem volt hajlandó közvetíteni a műsort, mert úgy vélték, hogy az egyébként az ABBA Waterlooja után második helyen végzett Gigliola Cinquetti Si, azaz Igen című dala valójában egy kampánydal. Az olaszok ugyanis 1974-ben épp egy olyan népszavazás kapujában álltak, amely a válás engedélyezéséről szólt, a közmédia pedig úgy ítélte, Cinquetti dala befolyásolhatja az olaszokat. Sokáig terjedt egy olyan legenda is, miszerint a verseny első izraeli indulója, Ilani 1973-ban golyóálló mellényben lépett színpadra, mert a müncheni túszdráma után egy évvel kiemelten szigorú biztonsági intézkedéseket vezettek be, ám ezt az énekesnő később maga cáfolta.
1968-ban maga Franco tábornok is kellően nagy jelentőséget tulajdonított az Eurovízió erejének ahhoz, hogy sok energiát fektessen a manipulálásába. Egyrészt az eredetileg katalán előadó által írt dalt egy spanyol ajkú művésszel, Massiellel énekeltette el nem kis felháborodást okozva ezzel a katalánok körében, másrészt szavazatvásárlással segítette hozzá Spanyolországot a győzelemhez, így akart ugyanis kicsit javítani az ország megítélésén. Ugyanebben az évben Ausztria a prágai tavasz eltiprása miatti állásfoglalásként a cseh Karel Gottot küldte saját versenyzőként a Tausend Fenster című alkotással, ami egyúttal azt is jelzi, hogy az Eurovízió egyfajta kulturális választóvonalként működött a szovjet blokk és a Nyugat között. Mindez még látványosabbá vált a rendszerváltást követően, amikor a posztszovjet államok is versenybe szállhattak abban a megmérettetésben, amelyben korábban a nyugati szabadság szimbólumát látták. Közülük Észtország győzött először 2001-ben, az akkori miniszterelnök, Mart Laar ekképp jelentette be a diadalt:
Többé nem kopogtatunk Európa ajtaján. Dalolva sétálunk át rajta.
Ukrajna most valami hasonlóra készül, igaz, ők jelenleg legszívesebben a háborúból sétálnának ki dalolva. Viszonylag kicsi a valószínűsége annak, hogy Putyin a Kalush Orchestra győzelme esetén megrendülve tenné le a fegyvert, ám az ukránok melletti állásfoglalás újabb látványos példája lehet az eurovíziós diadal. Erre minden esélyük megvan: a május 10-én rendezett első elődöntőből gond nélkül továbbjutottak kilenc másik országgal együtt a május 14-i döntőbe, ahol szinte mindenki a győzelmet borítékolja számukra.
