Gerőcs könyvének a merész, nagyívű perspektíva a legnagyobb erőssége, és ezzel egy régóta meglévő hiányt pótol a hazai könyvespolcokon, úgy is mint a Helyzet Műhely könyvsorozatának első kötete. Ez a perspektíva időbeli és térbeli. A könyv első fejezeteiben rétegzettségükben és dinamizmusukban tárulnak fel a globális gazdaság Magyarország számára legfontosabb tényezői, a multinacionális nagyvállalatok működési logikájától kezdve az európai uniós szabályozáson át a Németország és Magyarország közti szoros gazdasági kapcsolatokig. A könyv második fele közelebbről foglalkozik a magyar helyzettel, a kádári konszolidáció világgazdasági feltételeitől kezdve a rendszerváltáson át az orbáni gazdaságpolitika értékeléséig.
A könyv kiindulópontja a kapitalizmus 70-es évekbeli válsága. Érdekes módon a folyamatok, amelyek a szovjet érdekszféra összeomlásához, a rendszerváltáshoz és Magyarország euroatlanti integrációjához vezettek, Gerőcs értelmezésében első körben a Nyugat válságával kezdődtek. A 70-es években gazdasági pangás, energiaválság, magas infláció és munkanélküliség, pénzügyi instabilitás és sztrájkhullámok szaggatták szét a második világháború után a tőke és a munka kompromisszumára és az állami szabályozásra épülő nyugati növekedési modellt.
Ezt a válságot Gerőcs a marxista értelmezésnek megfelelően a profitráta süllyedésére vezeti vissza. Bármi is legyen a háttérben, a 80-as évek elejére hatalomra került, újkonzervatív politikai vezetők (Margaret Thatcher és Ronald Reagan) és a nyugati nagyvállalatok menedzserei úgy látták, hogy a legjobb kiút a válságból az lesz, ha rálépnek a gázra. Így történt, hogy az addig az állami újraelosztást, a tőkekorlátozásokat és a szakszervezeteket szükséges rosszként elfogadó kapitalista vezetők frontális támadást indítottak mindhárom fronton. Ez a neokonzervatív (vagy neoliberális) offenzíva változó mértékben, de a nyugati blokk minden országát átalakította, és annak sikerét igazolta 1989-re a keleti blokk összeomlása is.
Mik voltak ezek a játékszabályok és mihez képest voltak újak? Röviden összefoglalva, az új bölcsesség az volt, hogy meg kell nyitni a nemzeti piacokat, de közben lehetőleg úgy, hogy többet exportáljon az ország, mint amennyit importál. Ez az exportorientált szemlélet szemben állt az 1970-es évekig – az amerikai érdekszférában is megengedett és elterjedt – importhelyettesítési modellel, amely a helyi tulajdonú és helyi piacra termelő iparfejlesztést helyezte előtérbe az exportlehetőségek kiaknázása helyett. A latin-amerikai országok is ezt a gazdaságpolitikát követték, amelynek Gerőcs szerint sok közös vonása volt a kelet-európai szocializmus világpiactól való függetlenedési törekvéseivel.
Ennek az importhelyettesítő modellnek vetett véget a latin-amerikai és kelet-európai adósságválság és a kelet-ázsiai exportorientált növekedési modell előretörése. Sok esetben a váltás hirtelen történt, máskor pedig egy jóval fokozatosabb folyamat volt, és természetesen még az importhelyettesítés fénykorában is lehetetlenség volt egy teljesen önellátó gazdaság. Gerőcs rámutat könyvében, hogy Magyarországot sem egy csapásra érte ez az átállás, hiszen legalább az új gazdasági mechanizmus óta Kádár reformközgazdászai is építették a nyugati gazdasági kapcsolatokkal, az úgynevezett hídmodell keretében.
A rendszerváltás a termelőeszközök tulajdonának kérdésében vált igazán vízválasztóvá.
Gerőcs élénk leírást ad a rendszerváltás hajnalán ugrásra készen álló szereplőkről, hiszen pont a kádári reformok miatt a piacgazdaság nem érte teljesen felkészületlenül egyikőjüket sem. A szereplők közül végeredményben a nemzetközi nagyvállalatok, a multik kerültek ki legerősebben. A hazai tulajdonú ipari nagyvállalatok egyre kevésbé voltak képesek hozzáférni nemzetközi piacokhoz, részben technológiai lemaradásuk miatt. Ezért vagy eltűntek, vagy nyugati tulajdonba kerültek, vagy a nemzetközi vállalatok alsóbb szintű beszállítóiként működtek tovább. A nemzetközi tőke emellett egyre inkább zöldmezős beruházásokkal jelent meg, nem pedig barnamezős beruházásokkal (már meglévő termelési egységek felvásárlásával). Erős kisebbségként bizonyos szolgáltató ágazatokban (bankrendszer, energiahordozók) a magyar menedzseri-kvázi tulajdonosi réteg is meg tudta őrizni pozícióit, sőt regionális tényezővé tudott válni.
Hogy sokszor mennyire csak egy hajszálon múlott a magyar vállalatvezetők túlélése, arra jó példa a könyvben is említett Bokros Lajos–Csányi Sándor párharc, ahol Bokros az OTP-t külföldi befektetőknek egyben szerette volna eladni, ami több bevételt hozott volna az államkasszába, viszont a Csányi által vezetett hazai menedzsment autonómiáját legalábbis csökkentette volna. Végül e párharcban Csányi kerekedett felül, de ő talán a kivétel, aki erősítette az 1990-es évek privatizációs hullámának szabályát.
Hol vannak ebben a történetben az egymást követő, 1990 után immár demokratikusan választott kormányok és az állam? „A modern államhatalom nem más, mint az egész burzsoáosztály közös ügyeit igazgató bizottság” – olvashatjuk a Kommunista Kiáltványban. Gerőcs könyvében kitüntetett szerep jut az államnak, és annyiban követi a fenti idézet szellemét, hogy az államot elsősorban elitképződménynek tekinti. Gerőcs leírásában a demokratikus politikának még 1989 után is kevés szerep jut az események alakításában, a kékgalléros munkásság passzív szereplőként jelenik meg, amit „rugalmasítani” kell a tőkevonzás érdekében, a társadalom egyéb, Magyarországon a választásokon igen fontos szereplői (nyugdíjas állampolgárok) pedig egyáltalán nem.
Gerőcs könyvének erőssége ezzel szemben annak bemutatása, hogy a „burzsoáosztály” nem egységes, nincsenek feltétlenül „közös ügyei”, és ezért az állam szerepe az, hogy közvetítsen a sokszor ellentétes érdekű tőkefrakciók között. Ez a közvetítő szerep válságok során éleződik ki, amikor a tőkefrakciók közti ellentétek fokozódhatnak. Ahhoz, hogy kialakuljon egy új egyensúly, az állam beavatkozása szükséges, amely akár az egyik tőkefrakció megerősítését is jelentheti a másikkal szemben.
Két időszak vizsgálata kifejezetten fontos e dinamika megértéséhez. Gerőcs szerint az állam a 90-es években, elsősorban az első MSZP–SZDSZ kormány alatt a nemzetközi tőke felé billentette a mérleg nyelvét, annak ellenére, hogy az MSZP szoros szálakkal kötődött a hazai posztszocialista vállalatvezetői elithez is. Aztán 2010 után az Orbán-kormány vitt végbe egy korrekciót a nemzeti tőke javára, anélkül, hogy az exportorientált és multibarát gazdaságpolitika alapelveit felülírta volna. Az új, politikailag támogatott hazai tőke igazán nagyot a külföldi verseny által kevésbé veszélyeztetett, belföldi piacra termelő szolgáltatóágazatokban és építőiparban tarolt Gerőcs szerint. Szintén e területeken jelentek meg az orosz és kínai befektetések is.
Gerőcs könyve Magyarország közelmúltbeli történetét fedezi fel újra, és része egy olyan friss szellemi irányzatnak, amely ezt a történelmet globális összefüggéseiben látja. Talán pont azért, mert ennyire tisztában van a magyar gazdaságpolitika nemzetközi meghatározottságával, a könyv nem állít fel morális vagy versenyképességi koordinátákat a múlt gazdaságpolitikai döntéseinek értékelésére. Nem az a célja, hogy megmondja, mi lett volna a jó vagy a rossz döntés az utólag konstruált szempontrendszer szerint, hanem feltárja azokat a külső körülményeket és belső érdekkonstellációkat, amelyek az adott döntést eredményezték.
Gerőcs segít a 2010 utáni folyamatokat is új fényben látni, az Orbán-rezsim külső meghatározottsága is kiviláglik a könyvet olvasva. A rezsim a nemzetközi mozgástér minimális bővülését 2008 után maximálisan kihasználta a saját bázisának felépítésére. Gerőcs szerint tehát a nemzetközi gazdasági rendszer újabb válsága nyomán a mozgástér szűkülése is komolyan befolyásolhatja a rezsim jövőjét.
