Jo Hale / Redferns / Getty Images
Kultúra

Patti Smith: Már nem a társadalomból való kiszakadás izgat, hanem hogy képes-e az emberiség összefogni

Ne féljünk hibákat elkövetni, inkább tanuljunk belőlük – mondja Patti Smith költő, író, képzőművész és rock and roll ikon, aki évtizedek után lépett fel újra Budapesten a Liszt Ünnep keretében. De vajon miért nem unatkozik soha, mikor félt legjobban életében, optimistán látja-e az emberiség jövőjét, és hol érzi a legszabadabbnak magát? Interjú.

Patti Smith azon kevés előadók egyike, akinél teljesen mindegy, hogy a Sziget Nagyszínpadán vagy elegáns hangversenyteremben lép fel, hiszen bármilyen térben és felállásban képes átadni azt a fundamentális szabadságélményt, ami árad a személyiségéből és dalaiból. Ezt a Müpában is bizonyította október 13-án, ahol dob nélkül, csendes felállásban adtak koncertet gyerekeivel és basszusgitárosával, ám így is lázba hozta a közönséget: az emberek az utolsó dalokra a székeikből felpattanva táncoltak a Gloriára és a People Have The Powerre. Hatalmas fesztávot fogott át, angol fordításban felolvasott Pilinszky-versektől a punk himnuszokig, egy családi zenélés meghittségétől – és olykor esetlenségétől – a világmegváltásig és az operai monumentalitásig. Patti Smith-t a koncert előtti este értük el telefonon hotelszobájában, az álmairól, tengerparti sétákról, a szabadságvágyról és a hibák poétikájáról is beszélgettünk, valamint arról, mit tudott meg a Nobel-díjas tudósokról, miután belesült előttük egy Bob Dylan-dalba.

Emlékszik, mit álmodott az éjszaka?

Vicces, hogy épp ezt kérdezi, mert általában rengeteget álmodom, de most annyira kimerült voltam, hogy mélyen elaludtam, és arra ébredtem öt órával később, hogy nem álmodtam semmit. Viszont az elmém teljes lendületben volt, így egyből lementem a szálloda reggelizőjébe, töltöttem magamnak egy kis kávét, és írni kezdtem. Tehát sajnálom, hogy nem tudok konkrét álmot mesélni, de így jött ki a lépés, ez tényleg ritkaság nálam. Talán az írásról álmodhattam, mert amikor felébredtem, az elmém tele volt szavakkal, azonnal tollat is ragadtam, hogy lejegyezzem.

Valuska Gábor / MÜPA Patti Smith Müpában tartott koncertje 2021. október 13-án.

Azért kíváncsiskodtam, mert az a könyveiből, dalaiból, verseiből is kiderül, hogy nagyon odafigyel az álmokra, és nem választja el őket szigorúan az ébren tapasztalt valóságtól.

Különféle álmaim vannak. Egyrészt az éjszakaiak, amikre hol jobban, hol kevésbé emlékszem, de utólag próbálom megragadni a bennük rejlő mesét, hogy ne illanjanak el nyomtalanul. Némelyik zavaros, szürreális, metafizikus, mint az Alice Csodaországban, más álmok pedig érthetőek és világosak, mint egy jól szerkesztett film. De nemcsak alvás közben, ébren is gyakran álmodom. Lehet, hogy épp olvasok egy kávé mellett, vagy csak egyszerűen elkalandoznak a gondolataim, és nagyon messzire repítenek. Ilyenkor gyakran rám talál egy történet, amit aztán lejegyzek. Mindez a tudatunk működéséről árulkodik.

Nagyon fontosnak tartom az álmokat, de nem akarok a szolgájukká válni.

Ha például valakit szörnyű rémálom gyötör, és aggódik emiatt, azt szoktam mondani, hogy egy rossz álom gyakran nem több, mint kaotikus energia, aminek ilyen vagy olyan formában ki kell jönnie. Egyszerűen engedjük el, és ne legyünk a rossz álmaink rabszolgái.

És mikor érzi magát szabadabbnak: amikor egy csendes kávézóban ülve olvas egy jó könyvet, álmodozik, esetleg ír, vagy amikor a színpadon állva ereszti szabadjára a vad energiákat?

Mindegyikben ott rejlik a szabadság. De fellépés közben sosem a személyes szabadságomat keresem, mert a színpadon tisztában vagyok a rám ruházott felelősséggel. Rögtönözhetek, elkalandozhatok vagy becsatornázhatom a legkülönfélébb energiákat, de végig kapcsolatban kell maradnom a közönséggel. Olykor ehhez elég néhány szó, vagy egy egyszerű „sziasztok” az este közepén, de a szabadság ebben a helyzetben nem jelentheti a kötelmek teljes lerázását. Az önkifejezés szabadsága ugyanis párban jár a felelősséggel. Amúgy az igazi szabadság érzése sokszor nem is alkotás, vagy szereplés közben köszönt rám, hanem olyankor, amikor egyszerűen csak érzem, hogy élek. Nem is feltétlenül tudatosítom ilyenkor azokat a dolgokat, amikhez kötődöm a mindennapokban. Például ha egyedül sétálok a tengerparton, nagyon szabadnak érzem magam. Mert a tenger olyan hatalmas, összehasonlíthatatlanul nagyobb mindannyiunknál, a hangját is imádom. A tenger morajlása jelenti számomra a szabadságot.

Sokszor kimegy a tengerpartra, hogy ebbe beleborzongjon?

Igen, mert New Yorkban élek, ahol annyira közel van a tenger, hogy még metróval is ki lehet jutni. 40 perc alatt ott vagyok, tehát több időbe telt ma a budapesti reptérről beérnünk a szállodába, mint a New York-i lakásomtól kijutni a tengerhez. Csak felpattanok egy Coney Island vagy Rockaway Beach felé tartó szerelvényre, és már a tengernél is találom magam, így nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért nagyvárosban élhetek, közben mégis karnyújtásnyira van a tenger.

A dalai, könyvei, színpadi jelenléte erejét sokak számára mégiscsak az adja, hogy elképesztő erővel tudja közvetíteni ezt a fundamentális szabadságélményt. Ezt adottságként éli meg vagy valamiféle törékenyebb lelkiállapotként, amiért minden egyes nap meg kell küzdenie a világgal és/vagy önmagával?

Szerintem ez természetes része a létezésemnek. Persze voltak szakaszok az életemben – például mikor a gyerekeim kicsik voltak –, amikor minden napomból ki kellett szakítanom magamnak egy kis időt, hogy írhassak. Ez tudatosságot igényelt, mert írás közben nagyon önazonosnak érzem magam. De az életem jelenlegi szakaszában sok időm van alkotni. Régóta özvegy vagyok, a gyerekeim felnőttek, így bőven megvan a lehetőségem a nyugodt egyedüllétre és az írásra. Szerintem amúgy az egész a képzelőerőben gyökerezik. Gyerekként megkaptam a képzelőerő ajándékát, ami azóta is társaságot biztosít a számomra. Néha megkérdezik, szoktam-e unatkozni. Soha nem unatkozom, mert bármikor kitalálok magamnak ezer és egy történetet, mint Seherezádé az Ezeregyéjszaka meséiben. Nyugtalan tudok lenni, de unatkozni képtelen vagyok, mert régi barátom, a képzelőerőm mindenhová elkísér.

Alain JOCARD / AFP Patti Smith Párizsban rendezett koncertjén 2021. október 7-én.

Még mindig úgy érzi, hogy a társadalmon kívül szeretne élni, ahogy híres dalában, a Rock N Roll Niggerben énekelte? Lehetséges-e egyáltalán ilyen kivonulás, és hogy jön össze a társadalmi aktivizmussal?

Azt a dalt a húszas éveimben írtam, most meg csaknem 75 vagyok. Akkoriban volt bennem egy jó adag hübrisz, amiből persze máig megmaradt valami, de már nem e köré szerveződik az életem. Még mindig úgy gondolom, hogy készen kell állnunk arra, hogy a társadalmon kívül éljünk. Hogy az emberek nem értik, figyelmen kívül hagyják vagy elutasítják, amit alkottunk, és mi mégse érezzük kirekesztettnek, jelentéktelennek magunkat emiatt. Büszkének kell lenni arra, hogy követjük a meggyőződésünket, függetlenül attól, hogy azt értékeli-e a világ vagy sem. De egyúttal azt is gondolom, hogy olyan időket élünk, amikor ez a hozzáállás nem elegendő. Nem pusztán a világjárványra gondolok, a globális klímaválság, a környezetünk pusztulása, a kihaló fajok mind ebbe az irányba terelik a figyelmem. Ahogy tehát öregszem, egyre kevésbé érdekel a kívülállás.

Egész életemben művész voltam, tudok vigyázni magamra, és nem térít le az utamról sem a közöny, sem a rajongás. Inkább az izgat, hogy találhatnánk meg a módját emberiségként a globális együttműködésnek. Mert ha ez nem sikerül, az eddigieknél is sokkal több katasztrófát kell még végignéznünk.

Pedig, ha valaki összeköti a környezeti pusztítások egymástól távol eső pontjait az elmúlt évekből, sokkoló kép rajzolódik ki. Érthető, hogy mindenki a saját kis szegletével foglalkozik, de fontos észrevenni, hogy most az egész világunk van válságban. Tehát nem az mozgat jelenleg, hogyan tudnék művészként kiszakadni a társadalomból, inkább az, hogy emberi társadalomként tudunk-e együtt dolgozni azért, hogy megmentsük a bolygót.

És optimista ezen a téren?

Muszáj optimistának lennem, mert csak az szülhet változást. Aki pesszimista, hajlamos tétlenségbe süppedni. Minek próbálkozni, ha úgysincs mit tenni? De ha elhiszed, hogy a dolgok mehetnek jobban is, állandóan azt keresed, hogyan tudnád ezt elősegíteni. Szóval igen, azt mondanám, hogy alapvetően optimista alkat vagyok.

„Nem félek semmitől, csak magától a félelemtől” – nyilatkozta egy 1976-os tévéinterjúban. Volt olyan időszak az elmúlt 45 évben, amikor úgy érezte, hogy legyűri a félelem, és megfojtja a kreativitását vagy az életigenlését?

Nem. Pár alkalommal éreztem csak igazán bénító félelmet egész életemben. Egyszer, amikor a hároméves fiam elveszett egy játéküzletben, és a férjemmel fél órán át eszünket vesztve kerestük őt. Rettegtem, hogy elrabolták, életünk legrosszabb fél órája volt, de végül megtaláltuk Jacksont. Kiderült, hogy elbújt egy kis sátor alá és elaludt. Arra viszont emlékszem, hogy a félelem egészen elsöprő volt. A másik ilyen alkalom 2001. szeptember 11. volt. New York belvárosában, a World Trade Center közelében laktunk, a kislányom tízéves lehetett, és aznap is épp iskolában volt. Az első percekben nem tudtuk, mi történik, azt hittük, bombáznak minket. Rettegés tört rám, hogy Jesse iskoláját is támadás érte, és azonnal rohantam is hozzá, hogy megbizonyosodjak róla, jól van. Ez a két alkalom volt életemben, amikor úgy éreztem, megbénít a félelem. Alkotás közben egész más a helyzet. Az persze mindig nehéz, ha épp elakadok, vagy elvesztem a múzsámat egy időre, de ilyenkor nyugodt maradok, mert tudom, hogy előbb-utóbb vissza fog térni hozzám.

Ebet Roberts / Redferns / Getty Images Patti Smith és lánya Jesse.

A gyerekei közben felnőttek és zenész szüleik nyomdokába léptek. A Patti Smith-koncertek pedig egyfajta családi szeánsszá változtak az utóbbi években, Budapesten is így lépnek fel. Milyen érzés, amikor a család és a színpad világa összekeveredik?

Csodálatos érzés, hogy bármelyik irányba nézek, ott látom az oldalamon a lányom vagy a fiam. Nagyon büszke vagyok rájuk. A fiam az egyik legjobb gitáros, akit valaha hallottam, az apjára ütött. Hatalmas öröm velük közösen színpadra állni. A Művészetek Palotájában is velük lépek fel és a basszusgitárosommal, Tony Shanahannel, aki zongorán is játszik. Nem hagyományos rock and roll felállás, ezek másfajta koncertek, amik jobban passzolnak egy efféle hangversenyteremhez. Ám hiába nincs dob, így is tudjuk közvetíteni a nyers energiát, mert ez egyszerűen mindenben ott van, amit csinálok.

„Ha valami fontos dolgot akarsz mondani, sose tedd hibák nélkül” – mondta nekem egyszer egy magyar költő, Jónás Tamás. Ez a mondat gyakran eszembe jutott, amikor vissza-visszanéztem a 2016-os Nobel-díj átadóját, amire Bob Dylan helyett ment el énekelni…

Igen, ott valóban sok hibát ejtettem.

Belesült ugyan a Dylan-balladába, de aztán újrakezdte, és szerintem ettől a hibától lett igazán csodálatos és magával ragadó a végeredmény. Hogy emlékszik erre az estére, és mit gondol a hiba poétikájáról?

Teljesen egyetértek ezzel a magyar költővel, ez az én előadói filozófiámnak is szerves része. Egyfelől azt gondolom, hogy művészként olyan magasságokba kell nyújtózkodnunk, ameddig csak elérünk, mert ez része a spirituális útkeresésünknek is. Emellett viszont emberinek is kell maradnunk, jelen lennünk a pillanatban és kommunikálnunk azokkal, akik épp körbevesznek minket. Márpedig emberként mind esendők vagyunk, ha pedig kockázatokat vállalunk, végképp ott a kudarc lehetősége. Vagy a botlásé, ami velem is sokszor megtörtént pályám során. Szerintem nagyon fontos, hogy felvállaljuk ezeket a botlásainkat, akár költőként, akár énekesként, akár anyaként. Ne féljünk hibákat elkövetni, inkább tanuljunk belőlük. Így ellenállóbbá válhatunk, és képesek leszünk folytatni utunkat a megaláztatások vagy kisebb katasztrófák után is. A Nobel-fellépés tényleg nehéz pillanat volt számomra, szörnyű szégyenérzet tört rám, hogy ilyen szétesést okoztam a globális közönség előtt, a király, a királynő, a Nobel-díjasok és a teljes zenekar jelenlétében. De nem tehettem mást, minthogy őszintén elmondom az embereknek, mi történt, megbízok bennük, és megkérdezem, hogy újrakezdhetnénk-e. Az utána következő napok pedig nagyon tanulságosak voltak.

A legkülönfélébb tudományterületek Nobel-díjasai jöttek oda hozzám, hogy elmondják, mennyire megindította őket a fellépésem, mert nekik is megvannak a hasonló botlásaik és nehéz pillanataik, amiből újra és újra fel kell állniuk.

És az este csak azt bizonyította nekik, hogy nincsenek egyedül, mert ez egy általános emberi tapasztalat. Ennek elfogadására bátorítom a gyerekeimet is, mikor együtt játszunk. A fiam tökéletességre törekszik, és ha elvét egy akkordot, vagy épp olyan hangot választ, amivel nem teljesen elégedett, azonnal elbátortalanodik. Ma már ő is megérti, hogy előadóként ugyan mind a lehető legjobbak akarunk lenni, de a közönség azért jön, hogy bátorítson minket. Ez egy kétirányú folyamat. Előadóként adsz valamit az embereknek, de közben te is kapsz valamit az emberektől, például megbocsátást. Márpedig nem tudok gyönyörűbbet elképzelni egy igazán kölcsönös emberi élménynél. Úgy gondolom tehát, hogy az említett költőjének teljesen igaza van. Nem csodálkoznék, ha a budapesti koncerten is ejtenénk egy-két hibát. Ha eljön, a saját szemével is meggyőződhet róla.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.