Mohos Márton / 24.hu
Kultúra

Vida Kamilla: Azt kutatom, ki lehet-e lépni a lázadás, kiégés, belenyugvás keretrendszeréből

Nem gondolom, hogy a mienk egy speciális generáció volna, amelynek külön felhatalmazása lenne számon kérni bárkit is – mondja Vida Kamilla, akinek nemrég jelent meg a Magvetőnél első verseskötete, a Konstruktív bizalmatlansági indítvány. A kötetnek nemcsak a címe különleges, de a hangütése is. Már a mottók között is jól megfér Esterházy Péter Gyurcsány Ferenccel és Majkával, az egyik versben Berki Krisztián, Ambrus Attila és Noé együtt indulnak el újra benépesíteni a Földet egy vietnámi görbe éjszaka után, a Harry Potter pedig ugyanolyan fontos referencia, mint a 2006-os őszi tüntetések. De vajon hogyan kapcsolódik össze egy gyerek fejében a mesék és a politika világa? Tényleg hiányzik a szolidaritás a magyar kultúrából? Elkerülhető-e a kiégés? És hogyan lehetne az irodalmat közelebb hozni az emberekhez?

A kötetet olvasva azon gondolkodtam, hogy a gyerekkori eszmélésedre vajon ki gyakorolt nagyobb hatást: Harry Potter vagy Gyurcsány Ferenc?

Ha komolyan veszem a kérdést, akkor a győztes nem lehet más, mint a Harry Potter, ami az első nagy olvasmányélményem volt. Így párba állítva nyilván komikusan hangzik ez a mezőny, pedig szerintem ezeknek a dimenzióknak van köze egymáshoz, különösen egy gyerek szemszögéből. Harry Potter kalandjain ugyanis nemcsak izgultunk, de a könyvek segítették a gondolati beilleszkedésünket is a világba. Olyan fontos dilemmák merültek fel, hogy hogyan működünk közösségként, hogyan érvényesítjük az értékeinket, hogyan találjuk meg a kortársainkkal a közös hangot. Ezért szerintem a Harry Potter és a közélet egyáltalán nem választható le egymásról olyan hermetikusan, mint azt sokszor gondoljuk.

A közélet és a mese világa olykor konfliktusba is kerülhet. Az én korosztályom egyik generációs traumája például az volt, amikor a Disney-féle Kacsameséket félbeszakították a tévében, hogy beolvassák Antall József halálhírét. Erre szinte mindenki emlékszik, aki gyerekként akkor ott ült a tévé előtt. Kilenc évesen te mit szűrtél le a 2006 őszi felfordulásból?

Ugyan nem Budapesten, hanem Bólyban telt a gyerekkorom, de így is meghatározó élmény volt számomra. Talán épp azért, mert ami az utcán, illetve a tévében történt, teljesen összefolyt azzal, amit az iskolában átéltem. 2006-ban épp az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulóját ünnepeltük, és a tanárok elég sok energiát fektettek abba, hogy a megemlékezés napjára nekünk, negyedikeseknek is legyen némi fogalmunk a történtekről. Volt versmondó verseny és rajzvetélkedő, ahol a forradalom témáját dolgoztuk fel pedagógusokkal közösen. Eleve izgalmas volt a helyzet, hogy úgy beszélünk történelemről, hogy a suliban még nem is tanultunk ilyesmit. Ebbe az izgatottságba robbant bele az, amit este láttunk a tévében. Délután még egy 56-os verset szavalsz, tök ünnepi hangulat, aztán hazamész, és látod, hogy a felnőttek mind azzal foglalkoznak, ami a pesti utcákon zajlik. Gyerekként nem értettük, mi miért történik, de az nyilvánvaló volt, hogy az iskolai és az utcai eseményeknek valami köze van egymáshoz, már csak azért is, mert hasonló fogalmakat használtak, mint például a „szabadság”, „haza”, „forradalom”. Nagyon érdekes volt, ahogy ez a kettő egybefolyt.

A verseidben mintha lenne számonkérés is a korábbi generációkkal szemben: az elmulasztott intellektuális munka, a be nem váltott ígéretek és elszalasztott társadalmi lehetőségek miatt. Ez szerinted is kiolvasható belőlük?

Szerintem kiolvasható, de az biztos, hogy nem a számonkérés volt a személyes motivációm. A versek több idősíkban játszódnak, és azt vizsgálják, hogy ezekben a különböző életszakaszokban, egzisztenciális és politikai helyzetekben hogyan viszonyul egy fejlődésben lévő egyén a közösségeihez. Tehát nem gondolom, hogy a mienk egy speciális generáció volna, amelynek külön felhatalmazása lenne számon kérni bárkit is. Inkább arról van szó, hogy minden nemzedék felnövekvésében egy természetes szakasz: 16 és 20 éves kor között a számonkérés válik alaphozzáállásunkká. Amikor a közéleti állapotokkal már sokkal intenzívebben szembesülünk, felmerül az emberben, hogy valakik itt nem végeztek el valami fontos munkát, de legalábbis nem elég jól. Emiatt kérdőre vonja a szülőket, és úgy általában az idősebb generációt. De ez tényleg nem egyedi eset, valószínűleg minden nemzedék átmegy ezen, annak a szellemi folyamatnak a része, ahogy kinyílunk a világra.

Mohos Márton / 24.hu

A Magvető által indított facebookos játékban Markó Béla egyik versét adtad meg kedvencedként, amelyben letargikusan bocsánatot kér Ginsbergtől, amiért a nemzedéke legjobbjaiból államtitkárok, vezérigazgatók lettek, vagy főzőműsorokban bohóckodnak ahelyett, hogy üvöltenének, és dühös verseket írnának. Ennek a kiábrándultságnak a csírája a te kötetedben is megjelenik. A számonkérés életszakasza után szükségszerűen jön a kiégés?

Ugyan az előbb ciklikusságról és szükségszerűségekről beszéltem, a könyvem mégis épp erre akar rácáfolni. Hogy ezeket a szükségszerűségek valahogy megtörhetők. A versek tulajdonképpen gondolatkísérletek, amikben azt kutatom, hogy ki lehet-e lépni a lázadás, kiégés, belenyugvás keretrendszeréből. Mert szerintem ezek azok a mechanizmusok az életben, amik ellen érdemes aktívan tenni. Ha pedig nem megy, legalább igyekezzünk valami konstruktívat kihozni belőle.

Például egy bizalmatlansági indítványt. Ez a kifejezés miért tetszett meg annyira, hogy a kötet címévé is megtetted?

A Konstruktív bizalmatlansági indítvány cím két dologra utal: egyrészt magára a parlamenti eljárásra, ami a magyar politikában is közismerten szerepet kapott a kétezres években. De van egy átvitt értelme is: a könyv az utolsó verssel tulajdonképpen önmaga ellen nyújt be egy bizalmatlansági indítványt.

Miért?

Mert fontosnak tartom ugyan a versekben feszegetett témákat, de véletlenül sem akarok olyan téves szerepben tetszelegni, hogy valami tévedhetetlen próféta, vagy a generációm megmondó embere lennék. Ezeket a pózokat könnyű felvenni művészként, ezért fontos újra és újra tudatosítani: attól, hogy létrehoztam egy alkotást, nem feltétlenül látom át jobban a dolgokat vagy a korunkat, mint az, aki ugyanúgy benne él, de nem ír róla verseket.

A verseidhez hasonlóan karcos, bevállalós vagy az életben is? Vagy az írás lehetőséget ad számodra a vitriolosabb fogalmazásra?

Versírás közben mindig megvan az a kis kibúvó, hogy ez nem is rólam szól, így talán ott bátrabban szembesítem önmagam a kényes kérdésekkel, mint ha meg kell szólalnom Vida Kamillaként, ahogy mondjuk ebben az interjúban is. Tehát igen, ad némi bátorságot az írás. Ráadásul ez egy kreatív folyamat, ahol szabadon játszhatok azzal, miként bomlik ki menet közben mindaz, amivel magamat vagy másokat szeretném szembesíteni. Ezt a játékosságát nagyon szeretem.

Mohos Márton / 24.hu

Említetted, hogy a közösség milyen fontos, és te magad is szervezel alkotótábort és beszélgetéssorozatot a magyar irodalom intézményrendszeréről. Te könnyen találtad meg a helyed ebben a kulturális közegben, és van-e, amiben szerinted alapvető változtatásra szorul?

Az általunk létrehozott közösségek épp a legfiatalabb generációnak nyújtanak platformot, illetve azoknak, akik a meglévő intézményrendszerbe még nem tudtak, esetleg nem akartak integrálódni. Mi is a szakma része vagyunk, létre akarjuk hozni benne a saját tereinket. Ez nem feltétlenül kritika a közeg irányába, inkább a közeg alakítása, és az aktív részvétel megnyilvánulása. Az én közösségszervező tevékenységem mögött tehát ez a motiváció.

És ez sikeres, vagy van, hogy ellenállásba ütközik?

Szerintem jó irányba halad, de a legnagyobb kihívást épp az jelenti, hogy a nemzedéki logikát meghaladjuk. Fontos, hogy azt érezzük, egy szakma tagjai vagyunk, akik szolidaritást tudunk vállalni egymással, nem pedig a másik ellenében kell meghatározni magunkat. Mert a generációs narratíva folyamatosan felmerül az elsőkötetesek kapcsán, de talán pont nem az a fő kérdés, hogy meg tudjuk-e szervezni a saját nemzedékünket. Inkább, hogy mit tehetünk azért, hogy már ne csak generációkról, hanem azokon átívelő szakmáról beszélhessünk.

Mohos Márton / 24.hu

A szolidaritás meglétét vagy épp hiányát mennyire tapasztalod a kulturális közegben? Mert visszatérő toposz, hogy a magyar társadalom mennyire szolidaritáshiányos.

Vannak pozitív és kevésbé pozitív példák, de ne felejtsük el, hogy az irodalmi közeg egy meglehetősen forráshiányos szcéna. Folytathatunk persze vég nélküli morális vitákat arról, hogy ki milyen díjakat fogadjon el, vagy ne fogadjon el, de közben látni kell, hogy bizonyos döntéseket azért is kell meghozni, mert a művészlét Magyarországon elég komoly egzisztenciális kérdéseket vet fel – különösen manapság. Amikor tehát szolidaritásról beszélünk, ezeket a szempontokat is érdemes szem előtt tartani, amik ugyan fel-felmerülnek a vitákban, de nincsenek eléggé hangsúlyozva.

Verseidben nem kíméled a szarkazmustól az egyetemed, a kiadód, vagy az alkotói ösztöndíjat osztó szervezeteket. Ezekre a beszólásokra kaptál valami reakciót, a sértődéstől a szmájliig terjedően?

Sértődéssel nem találkoztam, volt, aki viccesnek találta. De ezeknek a gesztusoknak igazából nem a beszólás volt a céljuk, inkább annak bemutatása, hogy a könyv nem egy légüres térben jelenik meg, hanem egy olyan közegben, aminek számos társadalmi, gazdasági feltétele van. Tehát egy kötet nem úgy születik, hogy gondolok valamit, levonulok írogatni a vidéki házamba, és nemsokára jön is ki a nyomdából a könyvem. Ezt megelőzi rengeteg tényező, amire sokszor nem gondolunk. Egyrészt egy hosszú és sokszor gyötrelmes munkafolyamat, de azon túl is vannak egyéb meghatározottságok, és szerintem, hasznos, ha mindebbe az olvasónak is bepillantást engedünk a transzparencia jegyében.

Irodalmi körökben emlegették, hogy a tied egy kései első kötetnek számít. Tényleg kései volna a bemutatkozás 24 évesen?

Szerintem önmagában nem számít késeinek. Az esetemben az történt, hogy nagyjából 17 éves korom óta publikálok rendszeresen, és ez a könyv is megjelent volna két évvel ezelőtt a József Attila Kör gondozásában, csak az a kiadó megszűnt a kötet alól. Újratervezésre volt szükség, és így lett egy pár éves csúszás a debütálásban.

„Szakmabeli lettem, most már prédikálhatok” – írod az egyik versben. Ez nyilván (ön)ironikus, de azért hozott az életedbe érdemi változást az első kötet megjelenése? Vagy ez nem is akkora mérföldkő?

A fő változás, hogy több figyelem irányul az emberre, de a szakmába való integrálódás inkább egy lassú folyamat. A versírás amúgy is csak egy szelete annak, amit csinálok. Sokan vannak, akik nem is írnak, de az általuk elvégzett háttérmunka létfontosságú. Rájuk alig irányul figyelem, pedig rengeteget tesznek a szakmáért, és azért, hogy mások látszódhassanak. Ez a közeg szélsőségesen úgy működik, hogy az alkotók kapják a legtöbb figyelmet, miközben a folyóiratokban, kiadókban, kulturális intézményekben sok ember dolgozik azon, hogy működjön a rendszer. Szerkesztenek, eseményeket szerveznek, és ez a munka ugyanolyan fontos, mint maga az írás.

Mohos Márton / 24.hu

Lehet, hogy igazságtalanul, de a kortárs költészetre sokan úgy gondolnak, hogy elefántcsonttoronyba zárta magát: költők írnak a költészetről más költőknek, ami már az elitista kulturális utalásaikban is megjelenik. A te verseid utalásrendszere finoman szólva sem ilyen: Berki Krisztián, Ambrus Attila, belpolitika, fifázás, és a már említett Harry Potter-Gyurcsány Ferenc tandem is megjelenik. Tudatos célkitűzés volt, hogy belerángasd ezt a sokkal hétköznapibb motívumhálót a költészetbe?

Szerintem ez alapvetően technikai kérdés. A kötet munkafolyamata úgy kezdődött, hogy a témához jól illeszthetőnek láttam ezt a motívumrendszert. Izgalmas volt vele játszani, és közben nyilván ott volt mögötte az a belátás is, hogy azok a témák, amiket a könyvben feldolgozok mégiscsak a közös beszéd lehetőségét firtatják. Ehhez tehát jó lenne találni valami közös nyelvet is.

És az nem merült fel, hogy talán szélesebb közönséget tudsz megszólítani, ha olyan referenciákat használsz, ami ismerősen cseng annak is, aki amúgy megriad a kortárs irodalom belterjesnek tartott világától?

Nem így fogalmazódott meg bennem a kérdés. Nem azért lett ilyen a kötet, mert azt gondoltam, hogy az esti valóságshow helyett majd ezt nézik, ami jól mutat majd az eladási számokban. Általánosságban nagy dilemmának tartom, hogyan lehet az irodalmat nemcsak az irodalmároknak írni, de erre szerintem nem az a megoldás, hogy bizonyos tartalmi eszközöket használunk, másokat meg nem. Hogy a kultúra kinek és hogyan hozzáférhető, sokkal inkább rendszer szintű, politikai kérdés, nem pedig a művészek egyéni felelőssége. Inkább múlik a közoktatás színvonalán, mint azon, hogy a költők Berki Krisztiánról kezdenek-e el balladát írni, vagy klasszikusokra utalnak vissza.

Azért örülnél, ha Berki vagy Ambrus Attila kérne egy dedikált példányt? Érdekelne a véleményük a kötetről?

Ugyanannyira érdekelne, mint bármelyik másik olvasó gondolatai.

Zárásként egy fontos téma: költesz-e még cigire az irodalmi ösztöndíjakból, vagy már megjavultál?

Azt hiszem, hogy megjavulni teljesen soha nem lehet. Ez egy életen át tartó folyamat.

Tehát sem megerősíteni, sem cáfolni nem akarod az állítást?

Pontosan.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.