Benedetta Carlini tehetős családból származott, és kislánykorától kezdve közel érezte magához Jézus Krisztust. Szülei kilencévesen bízták rá a pesciai apácákra. Huszonhárom éves volt, amikor először jelent meg neki Jézus, és stigmákat hagyott rajta. Ugyanekkor fedezte fel a saját testét, és kezdett szexuális viszonyba egy másik fiatal novíciával, Bartolomeával. Kapcsolatuk nem sokáig maradt titokban.
Mindez valóban megtörtént a 17. századi Itáliában, de pont olyan, mintha Paul Verhoeven találta volna ki dolgozószobájában ücsörögve.
Az apácazárda hétköznapjainak ábrázolása realisztikus történelmi drámát ígér, Benedetta és Bartolomea titokban tartott, de éppen ettől rendkívül szenvedélyes románca erotikus thrillerbe fordítja a cselekményt, miközben a hősnő látomásai tudatfilmes irányba is elvisznek. A végeredmény lehetne ízléstelen zagyvaság – és a Benedettát hevesen gyűlölő cannes-i nézők szerint nyilván az is –, valójában viszont Verhoeven nagyon magabiztosan tartja kézben a filmet, és a legmeghökkentőbb fordulatoknak is helyet talál a hősnő felnőtté válásának történetében.
A nyolcvanhárom évesen is remek formában dolgozó rendező több korábbi filmjének egy-egy fontos motívumát ismerhette fel Judith C. Brown történész Benedettáról írt monográfiájában. A társadalmi olvasztótégelyként is működő, betegségek tizedelte középkori falu a rendező első amerikai filmje, a Hús+vér világát idézi. Az egymás testi-lelki közelségében élő, összetartó nők közösségét a Showgirlsben láthattuk. A szex, a manipuláció és a hatalmi játszmák összefonódására épült az Elemi ösztön, és a szadisztikus vonzalom lélektanát mutatta be Verhoeven előző filmje, az Elle. Mindemellett a Benedetta Verhoeven vallástörténészi munkásságához is kapcsolódik: csak a rendező legelszántabb rajongói olvasták el Názáreti Jézus című könyvét, amelyben a Megváltót kora bonyolult politikai játszmáinak aktív résztvevőjeként láttatja.
Ez az összetett valláskép teszi igazán izgalmassá a Benedettát is, nem pedig az, hogy Verhoeven rászabadította a művészmozik közönségére az apácákhoz kapcsolódó tabuk ledöntésére-kizsákmányolására építő sajátos alműfajt, a nunsploitationt.
A Benedetta erősen kritikus a katolikus egyházzal, amelyben, mint minden hivatalban, a közepesen tehetséges vagy elhivatott, de kellően szervilis figurák jutnak a legmagasabbra. Az apácazárda pragmatikus vezetőjétől a nővérek között a társadalmi felemelkedést megélő Bartolomeán át az uralkodáshoz szokott pápai nunciusig Verhoeven olyan karaktereket mozgat, akik a maguk módján igyekeznek használni az Úristent, és finoman szólva többre vágynak annál, hogy felajánlják neki a lelküket.
Az egyetlen rejtélyes figura maga Benedetta, akit egyszerre látunk vallási megszállottnak és ügyes politikusnak; szenvedélyes szeretőnek és felelősségteljes vezetőnek. Komplex karakter az övé, de az Elle-ben is kisebb szerepet játszó Virginie Efira hitelesen mutatja meg Benedetta mindegyik arcát. Ájtatosságának határairól, küldetéstudatának őszinteségéről a film vége után sokat lehet töprengeni.
Ilyen gonosz kisgyereket régen láttunk
Révületbe eső, különleges képességekkel megáldott vagy megvert gyerekekről szól egy másik cannes-i film is, az Un Certain Regard versenybe válogatott, norvég Innocents. Eskil Vogt elsősorban Joachim Trier filmjeinek (Oslo, augusztus, Hétköznapi titkaink) forgatókönyvírójaként ismert, Az ártatlanok mindössze a második saját rendezése, amely témájában Vogt korábbi, Triernek írt filmjét, a Thelmát idézi. Ezúttal is természetfeletti erők dúlják fel egy unalmas, de kényelmes külvárosi lakóövezet nyugalmát, ahova új család költözik: a tíz év körüli Ida, néhány évvel idősebb, autista nővére és a szüleik. Miközben Idának a tagolatlan beszédre képtelen, állandó gondoskodásra szoruló Annára kell vigyáznia, megismerkedik két szomszéd kisgyerekkel. Csakhamar kiderül, hogy mindketten képesek olyan dolgokra, amikről Ida beszélni sem mer a szüleinek, mert úgysem hinnének neki.
Az erőszakosabb részek a horror műfaja felé tolják Az ártatlanokat, az viszont inkább a szuperhősfilmeket idézi, ahogy hőseink tisztába kerülnek a saját képességeikkel, és eldől, hogy ki az, aki a pusztítás szolgálatába állítja az övét. Vogt nem visz újabb csavarokat a történetbe, inkább ráérősen mutatja be a gyerekek kapcsolatának változását. Ezáltal elvész a filmből a kezdeti rejtélyek feszültsége, viszont alaposabban megismerjük a figurákat. Talán nem túlzás azt állítani, rég lehetett ennyire őszintén drukkolni azért, hogy egy gonosz gyerek haljon már meg.
Miközben Idáék harcát bő lére ereszti, a szülők és gyerekek kapcsolatát takarékosan, néhány utalással ábrázolja a rendező. Ebből fakad az Innocents egyetlen zavaró vonása: nehezünkre esett elhinni, hogy a főhős nem avatja be már hamarabb a szüleit az eldurvuló játék részleteibe, és a felnőttek sem vonják kérdőre Idát, mikor a környéken hullani kezdenek az emberek. A megoldatlan probléma annak fényében különösen bosszantó, hogy Vogt máskülönben rendkívül érzékenyen villantja fel, mi játszódik le a szülőkben, mikor kommunikációképtelen lányuk egyszer csak megszólal. Ha mást nem is, a fájdalom mély kútját berekesztő, pillanatnyi örömüket biztosan magunkkal visszük a filmből.