Kicsit mindig gyanúsak azok a nagy sztárokat felvonultató amerikai filmek, amiket a cannes-i hivatalos programban mutatnak be, de versenyen kívül. Ezt általában úgy lehet lefordítani, hogy a film gyengécske, de kellettek a sztárok a vörös szőnyegre. Emiatt kicsit tartottam a Matt Damon főszereplésével készült Stillwatertől, aminek az estélyis-szmokingos premierjét a fesztivál második rendes napjára (a 0. napon a nyitófilmet lehetett megnézni) időzítették, ilyenkor a médiafigyelem felkeltése fontosabb a minőségnél. De Tom McCarthy, Az állomásfőnök és a Spotlight rendezője nem hagyott minket cserben: ha nem is felejthetetlen, de erős, jó ízléssel készült drámát csinált.
Damon egy tagbaszakadt, csóró, de túlélésért csökönyösen küzdő, Bill nevű oklahomai melóst alakít, akinek a lánya, Allison (Abigail Breslin) egy marseille-i börtönben ül öt éve. Allison Marseille-ben tanult és arab barátnőjével élt együtt, akit halálra késeltek. A gyilkosságért Allisont ítélték el, de ő azóta is állítja, hogy egy lakáskulcsát ellopó betörő ölte meg a lányt. Öt év elteltével felbukkan egy halovány nyom, amin elindulva talán bizonyítható Allison ártatlansága, de az ügyvédek nem hajlandók foglalkozni vele, ezért Bill – aki a múltban sokszor cserbenhagyta a lányát, de valamikor, általunk ismeretlen okból elhatározta, hogy mégis jó ember lesz – úgy dönt, hogy saját maga jár a dolog végére.
Megismerkedik egy Virginie (Camille Cottin) nevű, kislányát egyedül nevelő francia nővel, aki hajlandó neki segíteni, és miután Bill úgy dönt, hogy Marseille-ben marad, egyre szorosabb viszony fűződik közöttük. McCarthy kiválóan egyensúlyban tartja a néha ostobaságig eltökélt apa nyomozásának feszültségét valamint azt a kedvességet és humort, ami Bill és Virginie teljesen különböző kulturális hátteréből és kettejük interakcióiból fakad.
A drámai ív nem bicsaklik meg sehol, még a film legutolsó pillanatai is tartogatnak feszültséget, de ez mégis elsősorban Damon show-ja: a szerephez megmackósodott színész a korábbi filmjeiben néha érezhető merevségét levetkőzve teljesen hihetően testesíti meg ezt a suttyó, terhelt múltú, de jószándékú figurát, akinek nagyon könnyű drukkolni.
Matt Damon manapság könnyen sírva fakad
Hatalmas kivetítőkön nézték végig a fesztivállátogatók és a cannes-i járókelők, hogy a Stillwater díszbemutatója végén a közönség vastapsa közben Damon elsírta magát. Amikor másnap visszatért, hogy a karrierjéről meséljen annak a párszáz embernek az egyik kisebb vetítőteremben, aki befért az eseményre, a moderátor először erről kérdezte. A színész elmondta, hogy nem annyira a filmen érzékenyült el, hanem főleg azért, mert nagyon erős élmény volt számára a nagyon nehéz elmúlt év után újra moziban lenni, együtt a közönséggel.
A bő egyórás beszélgetés persze nem volt elegendő Damon teljes karrierjének áttekintésére, csak néhány különösen fontos mérföldkő került szóba, amik kapcsán a sztár a rá jellemző közvetlen és nagyon normális stílusban sztorizott. A kezdetekről elmesélte, hogy először akkor jutott szemmel látható nagyságú pénzösszeghez, amikor Ben Affleckkel eladták a Good Will Hunting forgatókönyvét Harvey Weinsteinnek. Akkoriban Damon és egy haverja közös albérletben laktak, ahova egyszer csak Affleck is beköltözött, mert éppen szétment a menyasszonyával. Már csak a nappaliban, a kanapén jutott neki alvóhely, amiről lelógott a 190 centi magas Affleck lába. Ezért, ahogy eladták a forgatókönyvet, elkezdtek nagyobb albérletet keresni, de mivel nem volt fix állásuk, a Variety magazin róluk szóló cikkét lobogtatták a reménybeli főbérlőknek, bizonygatva, hogy képesek lesznek fizetni a bérleti díjat.
A különböző rendezőkkel való közös munkáról szokásos szerény stílusában azt mondta, hogy bármelyik jó rendező munkastílusához hajlandó alkalmazkodni és színészként ez is a dolga. De míg a Ryan közlegény megmentése (1998) forgatásán még rengeteg kérdéssel bombázta Steven Spielberget, és a válaszok felét nem értette, mert nem tudott eleget a filmkészítésről, addig az Invictus (2009) forgatásán már csak óvatosan kérdezte meg Clint Eastwoodtól, aki az első felvétel után rögtön tovább akart menni a következő beállításra, hogy nem csinálhatnának-e még egy felvételt ugyanabból. Eastwood visszakérdezett: „Miért? Vesztegetni akarod mindenki idejét?”, úgyhogy Damon gyorsan megtanult alkalmazkodni a rendező híresen gyors munkamódszeréhez és ahhoz, hogy az első felvételen rögtön a maximumot kell nyújtania, mert nem lesz több.
Ingyen is vállalta volna
Damon legütősebb sztorija a szerepválasztásai kapcsán jött elő, miután elmesélte, hogy több nagy lehetőséget visszamondott azért, mert szóban már megállapodott egy másik produkcióval. Így nem szerepelt a Tim Burton-féle A majmok bolygójában és Spielberg Különvéleményében, és így utasította vissza az Avatart is, pedig James Cameron azzal hívta fel, hogy ha elvállalja, megkapja a haszon 10%-át. Persze akkor még nem sejthették, hogy a film világszerte 3,286 milliárd dollárt fog kaszálni.
Nincs még egy színész a világon, aki ennyi pénzt utasított volna vissza
– mondta Damon, majd hozzátette, hogy nem is annyira a pénzt sajnálja, hanem azt, hogy kihagyta a lehetőséget, hogy Cameronnal dolgozzon, amit, állítása szerint, akár ingyen is vállalna.
A sztárságról elmondta, hogy szerinte neki a legjobb része jutott ki: jó szerepeket játszhat fantasztikus rendezők filmjeiben, mégsem üldözik a paparazzik, annyira unalmasan normális életet él. Elmesélte, hogy amikor Brad Pitt miatt többszáz fotós és autogramkérő rohamozta meg őket az Ocean’s Eleven premierjén, sokkolta az az őrület, ami a kollégáját körülveszi, és ő nem is tudná higgadtan kezelni az ilyen helyzeteket. A színészi módszeréről pedig bájos őszinteséggel elárulta, hogy amióta gyerekei vannak, azóta könnyebb számára a pozitív és a negatív érzelmek előhívása is, mert az érzései közelebb kerültek a felszínhez és sebezhetőbbnek érzi magát.
