Kate Winsletet pályája során többször meglegyintette annak veszélye, hogy beskatulyázzák, és élete végéig nagyszabású kosztümös drámák tragikus hősnőit kell majd játszania. Ez sem állt volna neki rosszul, ám végül mindig sikerült kitörnie a skatulyából valami meglepő szereppel, amiben új oldalait villanthatta fel. Jó példa erre a True Detective és a Top of the Lake nyomdokain járó Easttowni rejtélyek is, ami az idei év eddigi legütősebb bűnügyi sorozata. És hogy ez így van, az nem kis részben Winslet alakításának köszönhető, aki legalább olyan meggyőzőnek bizonyul a gyilkossági ügyekkel és a gyásszal egyszerre birkózó, renegát kisvárosi rendőrként, mint Shakespeare Ophéliájaként, 19. századi úrilányként vagy 30-as évekbeli háziasszonyként.
Az elmúlt három évtizedből több mint hatvan szerep fűződik a nevéhez, ami már mennyiségileg is tekintélyt parancsoló, de mindehhez kapcsolódik az állandóan magas minőség is. A díjak és jelölések hosszú sora tehát nem csak annak lenyomata, hogy gyakran játszott presztízsfilmekben, de annak is, hogy életműve tényleg tele van fajsúlyos alakításokkal. Nehéz is volt közülük a tíz kedvencünket kiválasztani.
Mennyei teremtmények (1994)
Hogy Winslet színészi eszköztárában már a kezdetektől megvolt a brutalitás és a sötét, pusztító szenvedély is, azt mutatja első mozifilmes szerepe, a Mennyei teremtmények. Peter Jackson filmje egy hírhedt új-zélandi bűnügyet, az 50-es években az egész országot megrázó Parker-Hulme gyilkosságot dolgozta föl. A korabeli sajtót jó ideig lázban tartotta, miként fordulhatott elő, hogy két kamaszlány – a 16 éves Pauline Parker és legkedvesebb barátnője, a 15 éves Juliet Hulme – bestiálisan megölte Parker anyját, amiért az el akarta őket választani egymástól.
A két véglet közötti lélektani utat térképezi fel Jackson filmje, amely ekkor még nem CGI-jal, hanem sokkal egyedibb hangulatú kézműves trükkökkel jelenítette meg a tündéri és démoni látomásokat (ebből a szempontból erős kontrasztot képez Jackson későbbi filmjével, a hasonló témát körül járó Komfortos mennyországgal, ahol a stop motiont már számítógépes animáció váltotta fel). A rendező 175 kamaszlány közül választotta ki Winsletet Juliet szerepére, később elmesélte, hogy már a casting során lenyűgözte őt az intenzitás, amivel az angol tinédzser megformálta a karaktert. Ez a filmben is abszolút átjön, Winslet már ekkor is képes komplex, akár ellentétes érzéseket egyszerre megjeleníteni. Alapos kutatómunkával, a periratok, naplóbejegyzések és a lányok egymásnak írt leveleinek olvasgatásával készült a szerepre, ami amúgy nagyon megviselte. Egy interjúban azt mesélte, hogy még családjához Angliába hazatérve is nehezen tudott kilépni a karakterből, és sírógörcsök törtek rá. A Mennyei teremtmények meghozta az ekkor még ismeretlen, 19 éves Winslet számára a nemzetközi bemutatkozást és az első ajnározó kritikákat is.
Értelem és érzelem (1995)
A horrorisztikus bűnügy után rögtön jött egy klasszikus Jane Austen-adaptáció. Winslet épp a Mennyei teremtények promóciós körútján volt Los Angelesben, és ha már ott volt, elment az előkészületi fázisban lévő Értelem és érzelem castingjára. Ugyan csak egy kisebb mellékszerepre jelentkezett, de a forgatókönyvet író és az Elinor Dashwoodot játszó Emma Thompsont annyira meggyőzte a felolvasásával, hogy sokkal nagyobb szerepet adott neki: így Winslet alakíthatta Elinor romantikus és felelőtlenül szenvedélyes húgát, Marianne Dashwoodot, aki szorult helyzetük ellenére sem szeretne anyagi megfontolásból, inkább szerelemből házasodni. A rendező Ang Lee úgy látta, hogy Winslet csiszolatlan tehetség, akiben hatalmas energia lakozik, de több önuralomra van szüksége egy ilyen szerephez, ezért előírta Winsletnek, hogy készülésként zongorázzon és tai chizzon, valamint olvasson jó sok gótikus irodalmat. Winslet eleinte kissé izgult a nagy sztárok között, hiszen Emma Thompson mellett Alan Rickmannel és Hugh Granttel kellett együtt játszania, de hamar hozzászokott a dologhoz. Végül nem csak jól megoldotta, sokan még kiugrónak is tartották az alakítását a nagyon erős szereplőgárdából. A film hatalmas siker lett, 16 millió dolláros költségvetését megsokszorozva 135 milliót hozott világszerte, Winslet számára pedig meghozta pályája első Golden Globe- és Oscar-jelölését is (ezt még hat további Oscar-jelölés követte, amiből eddig egyet tudott csak díjra váltani). Az Értelem és érzelem sikere egyben futószalagon szállította a kosztümös filmes szerepeket számára, mint a Lidércfény, a Hamlet vagy Az egy kölyök Artúr király udvarában.
Titanic (1997)
A szerep, ami az ígéretes, feltörekvő tehetségből egy csapásra giga-mega-sztárt csinált Winsletből, akárcsak filmbéli partneréből, Leonardo DiCaprióból. És a fiatal színészpáros tényleg tökéletes választásnak bizonyult James Cameronék részéről: Winslet mindent kihoz a monumentális melodráma bő három órájából: ismét az érdekházasság elől menekülő úrilányt játssza, aki a katasztrófa előtt és alatt megtapasztalja a valódi, felszabadító szenvedélyt, persze csak azért, hogy a beteljesedés egyből tragédiába torkolljon, megríkatva a sok-sok millió nézőt. Winslet keményen lobbizott a szerepért, egy ponton állítólag még le is teremtette az akkor már befutott színésznők között keresgélő Cameront, azzal, hogy
hát nem érted? Rose én vagyok! Nem tudom, miért nézel meg még bárki mást!
Arra nyilván ő sem számíthatott, hogy ez lesz az utolsó nagy, Elfújta a szél-léptékű melodráma, amelyik egy teljes generáció számára referenciaponttá válik, és a mai napig mindenki egyből veszi a lapot, ha széttárt karokkal dúdolgatjuk Celine Dion szirupos slágerét egy terasz korlátjának dőlve. A forgatás nagyon megterhelő volt Winsletnek, aki később azt mondta, hogy Cameron olyan indulatosan bánt vele, hogy egyetlen dolog tudná meggyőzni, hogy újra vele dolgozzon: nagyon sok pénz. Úgy tűnik, ez a feltétel teljesült, ugyanis Winslet szerepet vállalt az Avatar folytatásában, amit már évekkel ezelőtt le is forgattak, és elvileg jövőre érkezik a mozikba.
Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004)
Nem nehéz megérteni Jim Carrey összetört szívű karakterét, hogy miért zúg bele végletesen a spontán, hangulatvezérelt és neurotikus Clementine-ba. A kékhajú Winslet éppolyan kiszámíthatatlan, impulzív és ellenállhatatlan, mint maga a film, amely tökéletesen ötvözi az észbontó, metafizikus sci-fit és a szívszorító romantikus filmet, menet közben mindkét műfajt feje tetejére állítva. Ehhez a bravúrhoz persze kellett Charlie Kaufmann eszelős forgatókönyve és a rendező, Michel Gondry burjánzó vizualitása, de mindez üres játszadozás maradna Winslet energikus és átütő alakítása nélkül, amely minden egyes jelenettel nagyobb tétet ad főhősünk szerelmi bánkódásának. Winslet állítólag azzal győzte meg végleg az alkotókat, hogy ő volt az egyetlen a meghallgatáson, aki a dicsőítés helyett kritikát is megfogalmazott a forgatókönyvvel kapcsolatban. Gondry a forgatás alatt is nagyban épített színésznője autonóm döntéseire, hiszen sok jelenetet improvizáltak. Ez a teljességgel atipikus szerep jelentette az első nagy kitörési pontot Winslet számára a kosztümös filmekből, ő is fordulópontként tartja számon saját pályáján, ami után bátrabban osztottak rá kortárs, kevésbé sztereotip szerepeket is. Clementine érezhető nyomot hagyott a 21. század romantikus vígjátékain is, sorra tűntek fel a hozzá hasonló, megfejthetetlen karakterek, akik összetörik a mimóza férfi főhősök szívét.
Futottak még… (2005)
Ha valakinek kétsége lett volna azzal kapcsolatban, hogy Winslet tud magán röhögni, akkor azt minden kétséget kizáróan eloszlatta, amikor szerepet vállalt a Futottak még…-ben. Ricky Gervais és Stephen Merchant sitcomja ugyanis a filmipari önirónia kvintesszenciája, amelynek középpontjában két angol statiszta dolgos mindennapi küzdelmei állnak, ám minden epizódban feltűnik egy sztár kizárólag azzal a céllal, hogy hülyét csinálhasson magából. Kate Winslet is a saját nevén szerepel az első évadban, és egy Oscar-porszívónak szánt holokausztfilm forgatására érkezik Londonba, hogy végre díjra válthassa sokadik jelölését. A háborús drámában Winslet egy szentéletű apácát alakít, aki zsidókat bújtat a nácik elől, ám amint vége a jelenetnek, átvedlik önző, cinikus, díjra éhes sztárrá, akit egyáltalán nem érint meg a film témája, de bármikor mocskos szájú szextippeket osztogat a statisztáknak. A sors úgy hozta, hogy Winslet pár évvel később tényleg egy holokausztfilmért, A felolvasóért kapta meg első, és eddigi egyetlen Oscarját, de abban korántsem zsidómentő hőst játszik.
Apró titkok (2006)
2006-ban négy filmje jött ki Winsletnek, ezek közül kettő állta ki az idő próbáját: a minden karácsonykor elővehető, habkönnyű romkom, a Holiday, illetve ennek hangulati ellenpárja, a súlyos érzelmi válságokat bemutató Apró titkok. Ebben egy kertvárosi háziasszonyt játszik, aki eleve unja passzív szerepét, ráadásul szétesik a házassága, így egy szeretői kapcsolatban keresi a kiteljesedést. A Todd Field regényéből készült film messze nem hibátlan, helyenként kissé didaktikusan próbálja lerántani a leplet a középosztály csinos erkölcsei mögött meghúzódó mély válságról, de Winslet ezúttal is elképesztő erővel és részletgazdagsággal jeleníti meg a társadalmi szerepe és vágyai közé szorult Sarah vívódását.
A szabadság útjai (2008)
Visszatekintve látszik, hogy az Apró titkok egy kulturális trend része volt: a 2000-es évek közepén Hollywood egyik felkapott témája lett az amerikai kertváros mítoszának újbóli lerombolása. Ekkoriban jött ki a Stepfordi feleségek, a Született feleségek, és Kate Winslet filmjei is rendre erről szóltak. A szabadság útjai annyit adott hozzá az Apró titkokhoz, hogy immár nem a modern, hanem az 50-es évek kertvárosában boncolgatta az amerikai álom léthazugságait, de amúgy ez is hasonlóan magasztos hangvételű presztízsfilm. A Titanic után tíz évvel ismét Leonardo DiCaprióval alkottak egy párt, de ezúttal már nem az ifjonti szenvedély, hanem a megromlott házasság jegyében. Ha lehet, Winslet itt még inkább tökélyre fejlesztette a frusztrált feleség karakterét, a filmet amúgy akkori férje, Sam Mendes rendezte.
A felolvasó (2008)
A már említett holokausztfilm, ami meghozta Winslet számára eddigi egyetlen Oscar-díját (hatodik jelölése volt). A Bernhard Schlink regényéből adaptált A felolvasó igazán míves melodráma, több idősíkkal és nagy, katartikus fordulatokkal. Feltárja, mi minden férhet meg egy emberben az idilli szerelemtől a gyilkos kegyetlenségig, és az olyan lélektani furcsaságokra is igyekszik rámutatni, hogy a szégyenérzet miként írhatja felül az erkölcsi érzéket, de akár a túlélési ösztönt is. Igazi jutalomjáték volt Winslet számára, aki több arcát megmutathatta az ellentmondásoktól hemzsegő Hanna Schmitzként.
A film kapott hideget-meleget a kritikusoktól, de Ralph Fiennes és különösen Winslet alakítását mindenki egyöntetűen dicsérte. Ha valakinek a film végére túl sok lenne a komolykodásból és túláradó érzelmekből, annak újra csak a Futottak még… winsletes epizódját ajánljuk a figyelmébe.
Mildred Pierce (2011)
Winslet tévés színészként kezdte pályáját a 90-es évek elején, ám első mozifilmje, a Mennyei teremtmények után maradt a nagyvászonnál (az egyetlen Ricky Gervais-es vendégszerepet leszámítva). Így ő sem vett részt a 2000-es évek sorozatboomjában egészen 2011-ig, amikor elvállalta a Mildred Pierce címszerepét az HBO minisorozatában. A feladat több szempontból is nagy kihívás volt, egyfelől James M. Cain regényéből már készült egy filmklasszikusként számon tartott adaptáció, Joan Crawforddal a főszerepben. Másrészt Winsletet az is nyomasztotta, hogy a 280 oldalas forgatókönyv minden egyes jelenetében szerepel, így rajta áll vagy bukik az egész történet. Közben azonban nagyon izgatta a szerep, és sok mindent látott saját érzéseiből tükröződni az elhagyott, életét egyedül újra kezdő Mildred karakterében (nem sokkal korábban mentek szét férjével, Sam Mendes-zel). És ezúttal is csodásan oldotta meg a feladatot, igaz, jobb alkotótársakat nem is találhatott volna ehhez: az ötrészes minisorozatot az érzékeny drámák és női fejlődéstörténetek avatott szakértője, Todd Haynes írta és rendezte (Távol a mennyországtól, Carol, Elkülönítve), míg Mildred énekesi karriert építő, önző lányát Evan Rachel Wood, új szeretőjét pedig Guy Pearce alakította. Winslet csupa lelkes kritikát kapott, még Stephen King is szuperlatívuszokban írt róla, aki amúgy „átkozott hosszúnak” találta az öt és fél órásra elnyújtott sorozatot. Winslet megkapta első Emmy-díját az alakításért, és nem lennénk meglepve, ha idén érkezne mellé a következő is az Easttowni rejtélyekért, amelyben szintén egyedülálló családanyát játszik, szintén az HBO-n fut, szintén Guy Pearce a szeretője, és szintén mindketten veszettül jók benne.
Fertőzés (2011)
A Fertőzés az a film, ami 2011-es bemutatásakor is sikeres volt, de aztán a koronavírus-járvány tavalyi berobbanása újra az eladási listák élére röpítette. És nem véletlenül, ennél pontosabb játékfilm ugyanis még nem készült a járványok terjedéséről és az ellenük való védekezésről: Steven Soderbergh valódi szakértőkkel együtt írta a történetet, és a célja épp az volt, hogy ne pusztán egy-két kiemelt hős sorsán keresztül mutassa be a jelenséget, hanem globális összefüggéseiben. A Fertőzésnek így nincs is egyértelmű főszereplője, cserébe egy rakás sztár tűnik fel a filmben – Laurence Fischbourne, Gwyneth Paltrow, Bryan Cranston, Jude Law, Marion Cotillard, Matt Damon és persze Kate Winslet, aki egy elszánt járványügyi nyomozót alakít a filmben. És bár itt nem kap akkora teret a kibontakozásra, mint a színészi képességeire épített drámákban, azért itt is jut neki pár – különösen 2021-ből nézve – megrendítő jelenet az egészségügyi dolgozók hősiességéről.
Az öldöklés istene (2011)
Egy kamaradráma mindig hálás színészi feladat, hiszen alig akad benne olyan látványosság, ami elvonhatná a figyelmet az alakításokról. Roman Polanski fekete komédiája pont ezt a képletet hozza: négy színész, egy lakás és egy jó kis alapkonfliktus, ami szép lassan hozza ki az állatot az eleinte bájolgó, türelmes, köztiszteletben álló mintaházaspárokból. A Yasmina Reza Tony-díjas színdarabjából adaptált filmet két héten át úgy próbálták Párizsban, mint egy színházi előadást, és ez érződik is az összeszokottságon: John C. Reilly és Jodie Foster a ring egyik sarkában, Christoph Waltz és Kate Winslet a másikban, ahogy megpróbálják civilizáltan megbeszélni a gyerekeik közti csetepatét, ékesen demonstrálva, hogy a szülők sokszor dedósabbak tudnak lenni a túlmozgásos és állandóan fegyelmezett kiskamaszoknál. Az öldöklés istene nem tartozik Polanski legerősebb filmjei közé (sokkal többet hozott ő már ki nagyvárosi bérlakásokból, például az Iszonyatban, A bérlőben vagy a Rosemary gyermekében), de a szereplők egytől-egyig sziporkáznak, miattuk bőven megéri végig ülni a nyolcvan percet. Winslet persze az elmúlt tíz évben is aktív volt, és akadtak is emlékezetes alakításai, még ha nem is olyan bőségesen, mint korábban. A ruhakészítő, a Steve Jobs és különösen a járvány alatt elkészült, de nálunk még nem bemutatott kosztümös dráma, az Ammonite is simán felkerülhetett volna a listánkra, de valahol meg kellett húzni a határt. Az biztos, hogy a karcos és depresszív Easttowni rejtélyek újra emlékeztet mindenkit, hogy Winsletnél kevesen jobbak a komplex karakterábrázolásban, azt pedig csak az idő döntheti el, hogy blockbuster-fronton hogy alakul a helyzet, és az Avatar 2 – már ha bemutatják valaha a sok halasztás után – tényleg akkorát szól-e a mozikban, mint amekkorát az első rész, és amit James Cameron remél tőle.
