Kezdjük azzal, ami közismert, méghozzá az Oscar-díjakkal! Összesen három film akad a filmtörténetben, amely mind az öt fontos kategóriában nyert, vagyis a legjobb film, rendezés, (adaptált vagy eredeti) forgatókönyv, férfi és női főszereplő Oscarját is begyűjtötte. A kilencvenes évek előtt két ilyen film volt, az Ez történt egy éjszaka 1934-ben, a Száll a kakukk fészkére 1972-ben diadalmaskodott.
Jonathan Demme legjobb filmjében frigyre kel magas és mély, presztízs és szenny, szmoking és hokimaszk. Az ennyire különböző kulturális regiszterek találkozása azóta sem sikerült gyakran, és ilyen nagy közönség- és kritikai sikerrel talán soha.
Évfordulós cikkünkben azt igyekszünk megfejteni, hogyan állt össze ez a különleges ötvözet. Miért vette komolyan a világ A bárányok hallgatnakot, amikor annyi más thrillert és horrort főként csak e műfajok kedvelői őriztek meg az emlékezetükben? Mennyiben határozta meg ez a film a kilencvenes évek thriller- és horrortrendjeit? Magyar nézőként pedig azt sem felejtjük el, hogy amikor A bárányok hallgatnak kerül szóba, az egyik legcsodásabb szinkronmunkára is emlékezhetünk.
„Van egy előnyöm magához képest: nem vagyok elmebeteg”
A bárányok hallgatnak azon regényadaptációk közé tartozik, amelyek elkészítését már az eredeti könyv megjelenése előtt tervezték. Thomas Harris első regényéből, a hetvenes évek közepén megjelent, a müncheni olimpia tragikus eseményei ihlette Véres vasárnapból is készült filmváltozat, az író viszont igazán a nyolcvanas évek elején aratott országos sikert a Vörös sárkánnyal. Ez volt az első könyve, amelyben felléptette a kifinomult ízlésű, zseniálisan intelligens sorozatgyilkost, Hannibal Lectert. A Harris által kitalált csavar az volt, hogy Lecter nem a történet főgonosza, hanem a nyomozó tanácsadója egy másik, nem hozzá kötődő gyilkossági ügyben. Legalább olyan okos, mint a detektív, bár, mint ahogy azt Will Graham, a Vörös sárkány főhőse megfogalmazza Lecternek: „Nekem van egy nagy előnyöm magához képest. Nem vagyok elmebeteg.”
A Vörös sárkány olyan népszerű lett, hogy sejteni lehetett, készülni fog hollywoodi adaptáció. Végül viszonylag sokat, öt évet kellett várni rá, és Michael Mann Az embervadásza nem is váltotta be a hozzá fűzött reményeket, legalábbis az anyagi siker tekintetében – csak később találta meg a közönségét, és ma kultfilmként tartjuk számon, abszolúte megérdemelten. Bemutatása idején Az embervadász megbukott, Harrisre viszont továbbra is odafigyeltek a filmesek. Így amikor híre ment, hogy az író a Vörös sárkány folytatásán dolgozik, Gene Hackman le is csapott a megjelenés előtt álló könyv adaptációs jogaira. Hackmant az FBI igazgatójának, Jack Crawfordnak a szerepe vonzotta, végül azonban túl erőszakosnak, túl horrorisztikusnak találta Ted Tally forgatókönyvét (Tally Harris barátja volt, már a kéziratot is olvasta).
Demme két női gengszterfilmmel, a Caged Heattel és a Crazy Mamával mutatkozott be a Corman-istállóban (amelyben valamivel korábban Francis Ford Coppola, Martin Scorsese és Jack Nicholson is bontogatta a szárnyait), a nyolcvanas években pedig már változatos műfajokban dolgozó, tehetséges és egyéni hangú fiatal rendezőként tartották számon Hollywoodban. A bárányok hallgatnak előtt Demme megrendezte a Valami vadságot – amely ugyanúgy a kertvárosi Amerika nosztalgikus álomképének hamisságára mutat rá, mint a Kék bársony – és a Keresztanyát, amely az évtizedben nagy népszerűségnek örvendő gengsztervígjátékok sorába illeszkedett.
Demme ez utóbbi filmjének főszereplőjét, Michelle Pfeiffert szerette volna megnyerni A bárányok hallgatnak hősnője, Clarice Starling szerepére is. Pfeiffer azonban ugyanazért nem vállalta el a szerepet, amiért a Hannibal Lecternek kinézett Sean Connery vagy korábban Gene Hackman sem kért A bárányok hallgatnakból: túl sötétnek, túl durvának találták a forgatókönyvet. Nyilvánvalóan úgy vélték, a Harris-adaptációs azok közé az erőszakos bűnügyi filmek közé fog tartozni, amelyek a mozipénztáraknál jól teljesítenek, komoly presztízsük viszont nincs.
Így aztán a két főszerepre végül olyan sztárok szerződtek, akik más-más okok miatt kevésbé tartották szem előtt a hollywoodi presztízst. Jodie Foster gyerekkora óta játszott filmekben, szinte Hollywoodban nőtt fel. „Felnőtt” színésznőként viszont éppen csak ekkor, A vádlottakért kapott Oscar-díja után kezdték el komolyan venni, és a visszaemlékezések szerint Foster nagyon szeretett volna újra főszerepet játszani egy korhatáros moziban. A Hannibal Lecter szerepére szerződtetett Anthony Hopkins pedig ekkoriban még nem köteleződött el Hollywood mellett. David Lynch Az elefántemberében már felhívta magára a figyelmet (emiatt az alakítása miatt került a képbe Lecterként), majd szerepet vállalt a híres hadihajó-lázadásról szóló A Bountyban is, de a nyolcvanas években jóval többet dolgozott színházban, mint filmen.
„A kórképe ezerszer súlyosabb, és még annál is borzasztóbb”
Harminc év távlatából egyetérthetünk azokkal a korabeli kritikusokkal, akik szerint végső soron Clarice Starling és Hannibal Lecter karaktere, illetve Jodie Foster és Anthony Hopkins alakítása miatt emelkedett ki A bárányok hallgatnak abból a thrillermezőnyből, amelyhez a főszerepekre korábban felkért sztárok nem akartak túl közel merészkedni. Starlingnak semmi köze a nyolcvanas évek népszerű horroralműfaja, a slasher „sikolykirálynőihez”, a Halloween vagy a Rémálom az Elm utcában utolsóként életben maradó hősnőihez. A legfontosabb különbség, hogy Clarice velük ellentétben a cselekmény során végig aktív hősnek mutatkozik, folyamatosan nyomoz a sorozatgyilkos után, és egy lépéssel rendőrkollégái előtt halad.
A Lecter-figura nagy leleménye pedig, hogy egyesíti magában az évtizedben népszerű pszichothrillerek sorozatgyilkos-karaktereinek „hétköznapi”, racionális őrületét és a klasszikus horrorszörnyek nem evilági, lidérces vonásait. „Hannibal, a kannibál” – mormolja önkéntelenül is Clarice az újságokban Lecterre aggatott, jól csengő gúnynevet, mikor meghallja, hogy vele kell konzultálnia nyomozása során, amelyben a sorra eltűnő fiatal lányok gyilkosát keresi. Később vámpírhoz hasonlítják Lectert, a hasonlóságra pedig ő maga is rájátszik, mikor szürcsölve beszél arról, hogyan ette meg az őt kikérdező népszámláló máját (tudják, szép, nagy szemű babbal, és jó chiantit ivott hozzá).
Az egy szörnyeteg. Színtiszta pszichopata
– mondja megint másvalaki Lecterről. Ez a kettősség jól leírja, hogy a karakter a thrillergonoszok és a horrorszörnyek metszéspontjában áll. Racionális – sőt, kifejezetten tudós alkat –, az általa elkövetett szörnyűségek viszont horrormonstrumokhoz teszik őt hasonlatossá.
A bárányok hallgatnakban Clarice-szel kialakított kapcsolatát a horror műfajának fontos előzménye, Az operaház fantomja inspirálta. Lecter olyan, mint Gaston Leroux művében az őrült, gyilkos zseni, aki tanítványává fogad egy tiszta és ártatlan nőt, mert meglátja benne a nagyság ígéretét. Lecter voltaképpen Starling pszichoterapeutájának szegődik, ebből a szempontból maga is nyomozást végez: miközben Clarice Buffalo Bill kilétét és múltját igyekszik feltárni, Lecter Clarice-ét. Ez a kettős cél – tehát nem csak a Bill utáni nyomozás – tartja mozgásban a cselekményt.
Hannibal Lecter nyilvánvalóan mindig is Anthony Hopkins leghíresebb karaktere marad, akit nemcsak A bárányok hallgatnak folytatásában (Hannibal) és előzményfilmjében (Vörös sárkány) játszott el, hanem apróbb módosításokkal felelevenítette az Ösztön és a Törés gyilkos tudósembereiként is. Magyar nézőként Sinkó László szinkronteljesítménye is sokat ad Lecter sötét varázsához. A 2015-ben elhunyt magyar színész A bárányok hallgatnak után lett Hopkins állandó szinkronhangja, nem véletlenül: udvarias és fenyegető hanghordozása, a tónusában rezgő finom irónia az egyszerűbb mondatokat is különlegessé teszi. Hát még azokat, amelyekben Lecter a szenátor mellbimbójának keménységét firtatja, vagy bejelenti, hogy egy régi barátját várja vacsorára.
Amíg a klasszikus rémeket idéző Lecter és a mentoráltjának szegődő Clarice kapcsolata a történetben lappangó gótikus horrorpotenciált aknázza ki, A bárányok hallgatnak mellékszereplői sokkal realisztikusabb hátterű figurák. Az FBI igazgatóját, Jack Crawfordot Harris John Douglas FBI-főnökről mintázta, aki maga is több bűnügyi témájú, profilalkotásról szóló ténykönyvet és regényt írt. Buffalo Bill karaktere pedig az Egyesült Államok három hírhedt sorozatgyilkosának vonásaiból lett összegyúrva: ugyanúgy kér segítséget az áldozataitól, mielőtt elkábítja őket, mint Ted Bundy; gödörben tartja fogva az embereket, mint Gary Heidnik; és lenyúzza áldozatai bőrét, mint Ed Gein. Bill transzszexualitása miatt számos emberi jogi szervezet illette kritikával a filmet, mondván, hogy démonizálja a transzneműeket. Pedig Bill valódi problémája nem az, hogy férfitestbe született nő, hanem az, hogy gyűlöli saját magát. Avagy, Hannibal Lecter hatásvadász megfogalmazásában:
Billy mélyen gyűlöli önmagát, tudja? És ezért azt hiszi, hogy transzszexuális. Pedig a kórképe ezerszer súlyosabb. És még annál is borzasztóbb.
„Mi lett a bárányával, Clarice?”
A bárányok hallgatnak sikerének egyik kulcsa tehát a hősnő és Lecter kapcsolatának hideglelős komplexitása, illetve a köréjük rendezett mellékszereplők hitelessége. Természetesen a film másik maradandó jellegzetessége is a karakterekből következik, ez pedig a thriller és a horror mezsgyéjén egyensúlyozó, ravasz műfaji pozíció.
A bárányok hallgatnakot a kritika, sőt a filmtudományi szakirodalom is felváltva nevezi thrillernek és horrornak. Általában mindkét esetben hozzáteszik a „pszicho-” előtagot a zsánercímkékhez, utalva rá, hogy a film főgonoszai nem fantasztikus rémek, hanem racionális, noha kétségtelenül elmebeteg figurák. Aki olvasóként eddig eljutott ebben a cikkben, talán a film által felvetett műfaji kérdésekre is fogékony, úgyhogy tegyük le a garast ebben a vitában!
A film stílusának számos eleme horrorba illő. Ilyenek a szörnyszerű Lecter és a hasonlóan borzalmas Buffalo Bill karakterei, az erőszak durvasága, a gyilkosságok aprólékos megtervezése (ami az olasz bűnügyi műfaj, a giallo ihletését is mutatja), vagy Lecter középkori hatású tömlöce és Bill kínzókamrája. A karakterek arcát letapogató beállítások, a rengeteg nagyközeli is inkább horrorfilmes stílusjegyeknek tűnnek, mint thrillermegoldásoknak. Demme belterjes poénokkal is utalt a horror inspirációjára: apró szerepekben feltűnik mentora, Roger Corman, valamint George A. Romero, Az élőhalottak éjszakája és más klasszikus zombifilmek rendezője is.
Ugyanakkor Clarice Starling nyomozói munkája és ebből adódó kezdeményező-készsége, illetve az a tény, hogy a film legfőbb szörnyalakja, Hannibal Lecter éppen Clarice-re nem jelent semmilyen veszélyt, inkább a thriller műfaji vidékére utalják A bárányok hallgatnakot. A cselekmény dramaturgiája is a thrilleréhez áll közelebb, élen a finálé virtuóz párhuzamos montázsával. Bill leleplezésének jelenetében nézőként azt hisszük, a kommandósok az ő házához érkeztek, és csak késleltetve tudjuk meg, hogy egyedül Clarice az, aki megtalálta a gyilkost – ő tehát azonnal életveszélybe is sodródik.
Mi tehát amellett érvelnénk, hogy A bárányok hallgatnak pszichothriller, ez azonban a nagyközönség szempontjából szinte teljesen mindegy.
A következő években nagy sztárok főszereplésével készültek komoly díjak közelébe jutó horrorfilmek (Coppola Drakulája, a Kenneth Branagh-féle Frankenstein vagy a Jack Nicholson főszereplésével készült Farkas), a thriller pedig a kilencvenes évek egyik legjövedelmezőbb hollywoodi műfaja lett, olyan Oscar-jelölt vagy díjazott filmekkel, mint A szökevény, a Közönséges bűnözők vagy a Hetedik.
Mindebből talán a hollywoodi műfajfilm máig alulértékelt mestere, Jonathan Demme profitált a legkevesebbet. Igaz, A bárányok hallgatnak után két évvel újra Oscar-kedvenc filmet rendezett, a Philadelphiát, de később fokozatosan háttérbe húzódott, és főleg videoklipeket készített. A kétezres évek után egyetlen igazán jó filmet csinált csak, a Rachel esküvőjét, utoljára pedig a Dübörög a szív zenés vígjátékát. 2017-ben, 73 évesen hunyt el nyelőcsőrákban. Napjaink három nagyszerű rendezője is az ő emlékének ajánlotta egy-egy filmjét: Paul Thomas Anderson a Fantomszálat, Brady Corbet a Vox Luxot, Luca Guadagnino a Suspiriát. Mindez csak még világosabbá teszi, ami Demme leghíresebb filmjét újranézve egyértelmű: A bárányok hallgatnak a korabeli Hollywood néhány legkiválóbb alkotójának közös mesterműve.
