Véletlenül lőtte fejbe kutyáját a fiú, a kegyelemdöfést a báty adta meg az állatnak

Aznap halt meg Dog.

Én tizenhat éves voltam, Carl tizenöt.

Apa pár nappal azelőtt mutatta meg a vadászkést, amivel aztán megöltem. A széles pengéjén megcsillant a napfény, az oldalán barázdák futottak végig. Apa elmagyarázta, hogy a barázdák vezetik el a vért, amikor az ember feldarabolja a zsákmányát. Carl arcából kifutott a szín, és apa megkérdezte, hogy hányni fog-e, mint a kocsiban szokott. Azt hiszem, Carl ezért döntött úgy, hogy lelő valamit – mindegy, mit –, és feldarabolja, apró darabokra, hogy jól megmutassa apának.

– Aztán megsütöm, és megesszük – közölte velem a pajta előtt, miközben apa Cadillac DeVille-jének motorja fölé hajolva álltam. – Apa, anya, te és én. Jó?

– Jó – feleltem, és próbáltam beállítani az előgyújtást.

– És Dog is kap majd belőle – folytatta. – Jut mindenkinek.

– Persze – bólintottam.

Apa azt állította, hogy azért nevezte Dogot Dognak, mert hirtelen nem jutott eszébe más, de szerintem szerette ezt a nevet. Pont olyan volt, mint ő. Nem árult el a szükségesnél többet, és annyira amerikainak hangzott, hogy biztosan norvég volt. És a kutyát is szerette. Élek a gyanúperrel, hogy jobban élvezte a társaságát, mint az emberekét.

A tanyánk a hegyekben fekszik, és talán nincs benne semmi különös, de a kilátás és a föld elég volt ahhoz, hogy apa a birodalmaként emlegesse. A Cadillac fölé hajolva nap mint nap láttam, ahogy Carl útnak ered apa kutyájával, apa puskájával és apa késével. Figyeltem, amint apró pöttyökké töpörödnek a hegyek között. De lövést sohasem hallottam. Amikor visszatértek, Carl mindig azt állította, hogy nem látott madarakat, én meg befogtam a számat, pedig nem kerülték el a figyelmemet a csapatosan felrebbenő hófajdok, amik szépen mutatták, merre jár Carl és Dog.

Aztán egy nap lövés dörrent.

Olyan gyorsan kaptam fel a fejem, hogy bevertem a felnyitott motorháztetőbe. Letöröltem az olajat a kezemről, és a hangával borított hegyek felé pillantottam. A hang mennydörgésként görgött tovább a Budal-tó partján fekvő falu felé. Tíz perccel később feltűnt Carl. Rohant, de amikor annyira közel ért, hogy apa vagy anya észrevehette volna a házból, lelassította a lépteit. Egyedül jött, Dog és a puska nélkül. Akkor már nagyjából sejtettem, mi történt, és elindultam felé. Amint megpillantott, megfordult, és lassan abba az irányba kezdett lépdelni, amerről jött. Amikor utolértem, láttam, hogy az arca csillog a könnyektől.

– Tényleg akartam – szipogta. – Nagyon sokan voltak, ott röpködtek felettünk, én meg célba vettem őket, de aztán egyszerűen nem ment. És azt akartam, hogy halljátok, hogy legalább megpróbáltam, ezért leeresztettem a puskát, és meghúztam a ravaszt. És amikor eltűntek, lenéztem, és Dog ott feküdt a földön.

– Megdöglött? – kérdeztem.

– Nem – felelte Carl, és egyre jobban patakzottak a könnyei. – De… meg fog. Vér folyik a szájából, és nem lát. Csak fekszik, és nyüszít, meg reszket.

– Gyerünk! – adtam ki az utasítást.

Futásnak eredtünk. Pár perc múlva mozgást vettem észre. Egy farok verdesését. Dog farkáét. Megérezte a szagunkat. Megálltunk felette. A szeme berepedezett tojássárgájára emlékeztetett.

– Vége van – jelentettem ki. Nem mintha tapasztalt állatorvos lennék, mint a westernekben a cowboyok, de még ha Dog valami csoda folytán meg is úszta volna, milyen sors várt volna rá vak vadászkutyaként? – Végezned kell vele.

– Nekem? – rémült meg Carl, mintha nem hitte volna el, hogy azt akarom, vegyen el egy életet.

Rápillantottam.

– Add ide a kést! – utasítottam.

Felém nyújtotta apa vadászkését.

Megfogtam Dog fejét, ő pedig megnyalta a karomat. Megragadtam a tarkóján a bőrt, a másik kezemmel pedig beledöftem a nyakába a kést, de túl óvatosan, ezért semmi sem történt, csupán megrándult a teste. Csak harmadszorra sikerült rendesen átvágni. Olyan volt, mint amikor az ember túl alacsonyan szúr lyukat a gyümölcslé dobozába. Ömleni kezdett a vér, mintha csak arra várt volna, hogy végre kiszabaduljon.

– Így ni! – mondtam, és elengedtem a kést.

A barázdák megteltek vérrel, és arra gondoltam, hogy talán az arcomra is fröccsent, mert éreztem valami meleget a bőrömön.

– Sírsz – állapította meg Carl.

– Apának ne mondd el! – parancsoltam.

– Hogy sírtál?

– Hogy nem tudtad… Hogy nem tudtál végezni vele. Azt fogjuk mondani, hogy én döntöttem el, de te hajtottad végre. Oké?

– Oké – bólintott.

A vállamra vettem a tetemet. Nehezebbnek bizonyult, mint amire számítottam, és előre-hátra csúszkált. Carl felajánlotta, hogy majd ő viszi, de láttam a megkönnyebbülést a szemében, amikor visszautasítottam.

A pajtába vezető rámpa elé fektettem Dogot, és bementem a házba apáért.

Visszafelé menet előadtam neki a megbeszélt történetet.

Semmit sem szólt, csak leguggolt a kutyája mellé, és bólintott, mintha valahogyan előre látta volna az egészet, és saját magát okolná a történtekért. Aztán felállt, elvette Carltól a puskát, és felemelte Dogot.

– Gyertek! – utasított minket, és felsétált a rámpán.

Letette Dogot egy szénakupacra, mellétérdelt, lehajtotta a fejét, és mormolni kezdett valamit, ami úgy hangzott, mint egy amerikai zsoltár. Néztem a férfit, akit rövid életem során már annyiszor láttam, de így még soha. Közel az összeomláshoz.

Amikor végül felénk fordult, még nem tért vissza az arcába a szín, de már nem remegett az ajka, és a tekintetében megint határozottság és nyugalom ült.

– És most meg kell beszélnünk valamit – szólalt meg.

Csak ennyit mondott. És bár sohasem ütött meg minket, Carl mintha összehúzta volna magát mellettem. Apa végigsimított a puska csövén.

– Melyikőtök… – Nem találta a szavakat. A keze lassan mozgott a puskán. – Melyikőtök vágta el a torkát?

Carl rémülten pislogott. A szája szólásra nyílt.

– Carl – feleltem. – De én mondtam neki, hogy muszáj, és az ő dolga.

– Tényleg? – pillantott apa rólam Carlra, majd vissza rám. – Tudnotok kell, hogy sír a szívem. Sír, és csak egy vigaszom van. Tudjátok, mi az?

Némán álltunk, mert amikor apa ilyen kérdéseket tett fel, nem várt választ.

– Az, hogy a fiaim ma férfiként viselkedtek. Felelősséget vállaltak, és döntést hoztak. Tudjátok, mi a választás fájdalma? Amikor a választás kényszere kínozza az embert. Nem az, amit végül választ. Amikor az ember tudja, bárhogyan dönt is, éjszakánként álmatlanul fog hánykolódni, és nem tud szabadulni a kérdéstől, helyesen cselekedett-e. Meghátrálhattatok volna a döntés elől, de nem riadtatok meg. Döntenetek kellett, hogy életben hagyjátok-e Dogot, és így szenvedésre ítéljétek, vagy a gyilkosaivá váljatok. Bátornak kell lenni ahhoz, hogy az ember ne térjen ki, amikor ilyen választás előtt áll. – Kinyújtotta mindkét hatalmas kezét. Az egyiket egyenesen előre az én vállamra, a másikat pedig valamivel magasabbra, Carléra. Amikor megint megszólalt, Armand prédikátorhoz méltó hangon tette. – És az embereket az különbözteti meg az állatoktól, hogy képesek nem a legkisebb ellenállás irányába indulni, hanem a legmagasabb erkölcs útjára lépni. – Megint könnyek csillogtak a szemében. – Összetört emberként állok előttetek, de rettentő büszke vagyok rátok, fiúk.

Ennél ütősebb, és azt hiszem, ennél hosszabb összefüggő szöveget sem előtte, sem utána nem hallottam az apám szájából. Carl elsírta magát, és nekem is gombóc nőtt a torkomba.

– Most elmondjuk édesanyátoknak, mi történt.

Megborzongtunk. Anya mindig sétálni ment, amikor apa leölt egy kecskét, és aztán kivörösödött szemmel tért haza.

A ház felé menet apa visszatartott, és lemaradtunk Carltól.

– Mielőtt beszélsz anyáddal, nem ártana alaposan kezet mosnod – közölte.

Felnéztem rá, és felkészülten vártam az elkerülhetetlent, de az arcáról csak szelídség és fáradt beletörődés sugárzott. Megsimogatta a fejemet. Emlékeim szerint azelőtt sosem csinált ilyet. És később sem.

– Te meg én egyformák vagyunk, Roy. Keményebbek, mint az olyanok, mint anya és Carl, ezért vigyáznunk kell rájuk. Mindig. Érted?

– Igen.

– Egy család vagyunk. Csak egymásra számíthatunk. Senki másra. Barátok, szerelmek, szomszédok, ismerősök, az állam, minden csupán illúzió. Szart sem érnek akkor, amikor igazán szükség lenne rájuk. Végső soron mi vagyunk ellenük, Roy. Mi mindenki más ellen. Oké?

– Oké.

*

Már hallottam, mielőtt megláttam volna.

Carl visszajött. Nem tudom, miért jutott eszembe Dog. Húsz év telt el, de az a gyanúm támadt, hogy a be nem jelentett hazatérésnek ugyanaz az oka, mint akkor. Mint mindig. Hogy szüksége van a bátyja segítségére.

Kint álltam az udvaron, és az órámra pillantottam. Fél három. Mindössze egy SMS-t küldött, amiben megírta, hogy kettőre itt lesznek. De örök optimistaként többet ígért, mint amit be tudott tartani. A tájat néztem. Vagyis azt a kis részét, ami kilátszott az alattam elterülő felhőtakaróból. A hegyoldal a völgy másik oldalán úgy nézett ki, mintha szürke tengeren lebegne. Itt a magasban már őszi vörösben kezdett játszani a növényzet. Az ég kéken és tisztán borult fölém, egy fiatal lány ártatlan tekintetére emlékeztetett.

A kellemes, hideg levegő a tüdőmbe mart, ha túl gyorsan szívtam be. Olyan érzés telepedett rám, mintha teljesen egyedül lennék, és az egész világ az enyém lenne. Vagyis világnak talán nem lehetett volna nevezni, inkább Ararát-hegynek, amin áll egy tanya. Előfordult, hogy feljött pár turista a faluból a kanyargós úton a kilátás miatt, és végül az udvarban kötött ki. Általában megkérdezték, hogy a tanya még mindig kisbirtokként működik-e. Az idióták feltehetőleg azért nevezték kisbirtoknak, mert azt hitték, hogy egy rendes birtok olyan, mint amilyenek lent vannak a síkságon: tartozik hozzá egy nagy termőföld, több túlméretezett fészer és egy tiszteletet parancsoló parasztház. Elképzelni sem tudták, milyen kárt tud okozni egy hegyi vihar egy túl nagy háztetőben, és sosem próbáltak befűteni egy túl tágas szobát, amikor süvít a szél, és mínusz harminc fok van. Nem tudtak különbséget tenni szántó és parlag között, és fogalmuk sem volt, hogy egy hegyi birtokon is legelhetnek állatok, és bár az ilyen birodalmak kopárak, gyakran nagyobbak, mint a síksági gazda hivalkodó, gabonától sárgálló termőföldjei.

Tizenöt éve laktam egyedül, de ez most véget ért. A felhőtakaró alatt valahol egy V8-as motor hörgött és morgott. Már olyan közelről hallatszott, hogy minden bizonnyal maga mögött hagyta az emelkedő közepén a Japánkanyart. A sofőr gázt adott, felengedte a pedált, befordult az egyik hajtűkanyarba, majd megint gázt adott. Egyre közelebb ért. Hallatszott, hogy nem most jár erre először. És amikor már ki tudtam venni a motor hangjának finomságait is, a váltásokat követő sóhajokat, a mély basszust, amire csak egy alacsony fokozatban lévő Cadillac képes, tudtam, hogy DeVille. Ugyanolyan, mint apa súlyos, fekete autója. Hát persze.

Ebben a pillanatban megjelent a Kecskekaptatóban egy DeVille agresszív, rácsos pofája. Fekete. De újabb modell, úgy tippeltem, 85-ös lehet. Minden más stimmelt.

Megállt mellettem, és a vezető oldalán leereszkedett az ablak. Reméltem, hogy nem látszik rajtam, milyen vadul dobog a szívem. Hány levelet, SMS-t és e-mailt váltottunk, és hányszor hívtuk egymást az elmúlt években? Nem sokat és nem sokszor. Ennek ellenére telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá? Aligha. De inkább hiányozzon, mint hogy az ügyeivel kelljen foglalkoznom. Az első, ami feltűnt, az volt, hogy megöregedett.

– Elnézést a zavarásért, uram, de a híres Opgard testvérek birtokán járunk?

Mosolyra húzta a száját. Meleg, barátságos, ellenállhatatlan mosolyra, és hirtelen mintha eltűnt volna az idő az arcáról és a naptárból, ami szerint utoljára tizenöt éve találkoztunk. De a tekintete egyúttal fürkésző is volt, mintha a fürdővizet tesztelné.

Nem akartam viszonozni a mosolyát. Még nem. De nem tudtam parancsolni az arcomnak.

A kocsi ajtaja kinyílt. Carl ölelésre tárta a karját, és a lábam automatikusan mozdult felé. Úgy éreztem, hogy ennek fordítva kellene lennie. Nekem, a nagyobb testvérnek kellene tárt karokkal fogadnom a hazatérőt. De ez a szereposztás valamikor elveszítette korábbi egyértelműségét. Carl nagyobbra nőtt nálam, fizikailag és emberileg is, és – legalábbis amikor mások társaságában voltunk – ő irányított. Lehunytam a szemem, megremegtem, és mélyen beszívtam a levegőt. Az ősz, a Cadillac és az öcsém illatát. Valamilyen férfiparfümöt használt, vagy ahogyan az ilyen illatszereket nevezik.

Az anyósülés ajtaja is kinyílt.

Carl eleresztett, és az autót megkerülve a völgy felé forduló nőhöz léptünk.

– Tényleg nagyon szép – szólalt meg.

A hangja az apró, karcsú termetét meghazudtolóan mélyen csengett. A kiejtése idegennek tűnt, és bár küzdött a hangsúlyozással, egyértelműen norvégul beszélt. Eszembe jutott, hogy talán begyakorolta ezt a mondatot, és mindenképpen elő akarta adni, akkor is, ha nem gondolja komolyan. Azért, hogy megkedveltesse magát velem, akár akarom, akár nem. Felém fordult, és rám mosolygott. Először azt vettem észre, hogy az arca fehér. Nem sápadt, hanem fehér, mint a hó, ami visszaveri a fényt, és ezért alig lehetett kivenni a vonásait. Aztán az tűnt fel, hogy az egyik szemhéja félig lelóg, mint egy leeresztett redőny, mintha szörnyű álmos lenne. De a másik szeme nagyon is ébernek tűnt. Élénk, barna volt, és rövidre vágott, tűzvörös hajkorona alól kukucskált ki. Egyszerű, egyenes szabású fekete kabátot viselt, ami alatt nem rajzolódott ki az alakja. A nyakkivágásban fekete garbó látszott. Az első benyomásom az volt róla, hogy olyan, mint egy vézna fiúcska fekete-fehér fényképe, amin a haját utólag színezték be.

Carl mindig válogathatott a nők között, ezért őszintén szólva kicsit meglepődtem. Nem arról van szó, hogy ne lett volna aranyos, mert igazából annak tűnt, de bombázónak, ahogy felénk mondják, semmi esetre sem lehetett nevezni. Még mindig mosolygott, és mivel a fogai nem ütöttek el nagyon az arcbőrétől, rájöttem, hogy azok szintén fehérek. Mint Carl fogai. Mindig is fehér fogai voltak, velem ellentétben. Azzal szokott viccelődni, hogy kiszívja őket a nap, mert sokkal többet mosolyog nálam. Tuti ezért szerettek egymásba. A fehér fogaik miatt. Mert egymás tükörképei. Bár Carl mind magasságban, mind szélességben jócskán túltett rajta, és a szőke hajával meg a kék szemével nagyon különbözött tőle, azonnal láttam közöttük a hasonlóságot. Az életigenlést, ahogy az ilyesmit nevezik. Az optimizmust, ami a legjobbat akarja látni az emberekben. Önmagukban és másokban is. Persze akkor még egyáltalán nem ismertem.

– Bemutatom… – kezdte Carl.

– Shannon Alleyne – szakította félbe az alt hang, és egy apró kéz nyúlt felém. Szinte elveszett a tenyeremben.

– Opgard – tette hozzá Carl büszkén.

Shannon Alleyne Opgard hosszabban akarta fogni a kezemet, mint én az övét. Ebben is Carlra emlékeztetett. Van, akinek rettentő fontos, hogy kedveljék.

– Nincs jetlagetek? – kérdeztem, de azonnal meg is bántam. Teljesen idiótának éreztem magam. Nem mintha nem tudtam volna, mi az a jetlag, de Carl tisztában volt vele, hogy sosem jártam más időzónában, ezért a választ nem fogom tudni teljes valójában értelmezni.

Carl megrázta a fejét.

– Két napja landoltunk. Meg kellett várni a kocsit. Hajóval jött.

Bólintottam, és a rendszámtáblára pillantottam. MC. Monaco. Egzotikus, de azért annyira nem, hogy elkérjem, ha esetleg kicserélik norvégra. A benzinkúton lévő irodám falán Francia Egyenlítői Afrikából, Burmából, Basutoföldről, Brit Hondurasból és Johorból származó rendszámtáblák lógtak. A gyűjteményemmel elég nehéz felvenni a versenyt.

Shannon Carlról rám nézett, majd vissza. Elmosolyodott. Nem tudom, miért, talán csak örült, hogy Carl és a bátyja – az egyetlen közeli rokona – ilyen fesztelenül viselkedik egymással. Hogy a levegőben érződő enyhe feszültség eltűnt. Hogy a férjét és vele együtt őt is szerető otthon várja.

– Megmutatod Shannonnak a házat, amíg beviszem a bőröndöket? – kérdezte Carl, és kinyitotta a csomagtartót, amit apa előszeretettel emlegetett angolul trunkként.

– Kábé pont annyi időbe fog telni – súgtam oda Shannonnak menet közben.

Megkerültük a házat, és az északi oldalon nyíló főbejárathoz sétáltunk. Őszintén szólva fogalmam sincs, apa miért nem épített be az udvarra és az útra néző ajtót. Talán mert szerette végighordozni a tekintetét a földjeinken, amikor kilépett a házból. Vagy mert fontosnak tartotta, hogy a nap a konyhát melegítse fel, és ne az előszobát. Amikor beléptünk a folyosóra, kinyitottam az egyik ajtót a három közül.

– Ez itt a konyha – közöltem, és megcsapott a megavasodott zsír szaga. Vajon eddig is mindent belengett?

– Jól néz ki – hazudta Shannon.

Persze rendet raktam, és kitakarítottam, de jól azért nem nézett ki. Shannon nagy szemeket meresztett a csőre, ami a fatüzelésű kályhából vezetett a plafonba vágott lyukon keresztül az emeletre. Nyilván aggódott kicsit. Pedig úgy alakították ki, hogy ne gyújtsa fel a fából készült épületelemeket, és a lyuk olyan szép kerekre sikeredett, hogy apa tisztességes ácsmunkának nevezte. Egyébként ez volt az egyetlen ilyen a tanyán – ha leszámítjuk a kinti vécé két hasonlóan kerek lyukát.

Fel-le kapcsolgattam a lámpát, hogy megmutassam Shannonnak, be van vezetve az áram.

– Kávét? – kérdeztem, és megnyitottam a vízcsapot.

– Köszönöm, majd talán később.

Az udvariassági formulákat mindenesetre megtanulta.

– Carl fog kérni – jelentettem ki, és kinyitottam a konyhaszekrényt.

Addig tapogatóztam, amíg megtaláltam a kávéfőzőt. Már nem is emlékeztem, mikor vettem utoljára rendes kávét. Elvoltam instant kávéval. Amikor a kávéfőzőt a vízcsap alá tartottam, észrevettem, hogy megszokásból a meleg vizet nyitottam meg. Égni kezdett a fülem. Egyáltalán honnan vettem, hogy csak a vesztesek isznak meleg csapvízzel felengedett instant kávét? A kávé kávé, a víz pedig víz.

Feltettem a kávéfőzőt a főzőlapra, bekapcsoltam, és elindultam a konyhával szomszédos egyik helyiség felé. A nyugati oldalán fekvőt használtuk étkezőnek, de télen mindig bezártuk, hogy megvédjen minket az ebből az irányból érkező hidegtől. Olyankor a konyhában ettünk. A keleti oldalon volt a nappali, ami könyvespolcokkal, tévével és saját fatüzelésű kályhával büszkélkedhetett. Apa a déli oldalon engedélyezte az egyetlen extravagáns dolgot: egy beépített üvegteraszt, amit ő porchként, anya pedig télikertként emlegetett, bár télen természetesen lezártuk, és alaposan elbarikádoztuk. Nyaranta apa ott élvezte a Berry snüsszt, és hajtott fel egy-két Budweisert. Ezek voltak az ő személyes extravaganciái. A világos amerikai sörért el kellett fáradnia a városba, a Berry snüssz ezüstszínű dobozait pedig egy amerikai rokonnal küldette magának az óceán túloldaláról. Még kiskoromban elmagyarázta, hogy a svéd szeméttel ellentétben az amerikai snüssz keresztülmegy egy erjedési folyamaton, amit lehet érezni az ízén.

– Mint a bourbon – jelentette ki, és határozottan állította, hogy a norvégok csak azért veszik azt a svéd szart, mert nem tudják, hogy van jobb is. Én mindenesetre tudtam, és amikor elkezdtem snüsszt fogyasztani, a Berry mellett tettem le a voksomat.

Carllal mindig megszámoltuk az üres üvegeket, amiket apa az ablakpárkányra állított. Tudtuk, hogy ha négynél többet iszik, akkor előfordulhat, hogy elsírja magát, és senki sem akarja az apját sírni látni. Most eszembe jutott, hogy talán ezért iszom ritkán egy-két sörnél többet. Nem akartam sírni. Carlnak viszont jókedve kerekedett az alkoholtól, ezért nem érezte fontosnak, hogy visszafogja magát.

Szóval ilyesmikre gondoltam, de egy szót sem szóltam, mialatt felmentünk a lépcsőn, és megmutattam Shannonnak a nagy hálószobát, amit apa master bedroomnak nevezett.

– Fantasztikus! – lelkendezett.

Megmutattam neki az új fürdőszobát is, ami már nem igazán volt új, de azért a ház legújabb helyisége maradt. Tuti nem hitte volna el, ha elmondom, hogy fürdőszoba nélkül nőttünk fel. Hogy a konyhában mosakodtunk, és a tűzhelyen melegítettük a vizet. Hogy a fürdőt jóval a baleset után alakítottam ki. Ha tényleg úgy van, ahogy Carl írta, Shannon Barbadosról származik, és a családja megengedhette magának, hogy Kanadában járassa egyetemre, akkor nyilván nehezen tudná elképzelni, hogy van, akinek osztoznia kell a szürkés fürdővízen a testvérével, és télen együtt dideregnek egy dézsa mellett. De közben, bármennyire furcsa is, egy Cadillac DeVille parkol az udvaron, mert rendes kocsi persze kell.

A gyerekszoba ajtaja szorult, meg kellett rángatnom a kilincset, hogy ki tudjam nyitni. Állott levegő és emlékek fogadtak minket, mint amikor az ember kinyit egy szekrényt, ami tele van olyan ruhákkal, amikről már régen megfeledkezett. Az egyik hosszabbik falnál egy asztal állt, előtte két szék egymás mellett. A másiknál egy emeletes ágy. Az ágy végénél jött fel a kályhacső a padlóba vágott lyukon a konyhából.

– Itt aludtunk Carllal – mondtam.

– Ki volt felül? – biccentett Shannon az emeletes ágy felé.

– Én – feleltem. – A nagyobbik. – Végighúztam az ujjam az egyik szék poros támláján. – Ma átköltözök ide, ti pedig megkapjátok a nagy hálószobát.

Shannon döbbent pillantást vetett rám.

– De kedves Roy, nem akarunk…

Erősen koncentráltam, hogy a szemébe nézzek. Nem furcsa, hogy egy vörös hajú, hófehér bőrű embernek barna szeme van?

– Ti ketten vagytok, én meg egyedül. Jó lesz így. Oké?

Körbehordozta a tekintetét a szobán.

– Köszönjük – felelte.

Előtte léptem be anya és apa szobájába. Korábban alaposan kiszellőztettem. Bármilyen szaga van is valakinek, nem szeretem beszívni. Kivéve Carlét. Carl szaga, ha nem is jó, de megfelelő. Olyan, mint az enyém. Mint a miénk. Amikor télen megbetegedett – és enélkül nem múlt el tél –, mindig mellébújtam. Olyan szaga volt, amilyennek lennie kellett, hiába izzadt a láztól, és áradt a szájából hányás bűze. Beszívtam az illatát, és reszketve simultam a tüzesen izzó testéhez, hogy a melegéből nekem is jusson. Az egyik láza a másik kályhája. Az ember gyakorlatiasan kezd el gondolkodni, ha fent lakik a hegyekben.

Shannon az ablakhoz lépett, és kinézett. Nem vette le a kabátját, sőt, újra begombolta. Nyilván fázott. Szeptemberben. Ez nem jósolt semmi jót a télre nézve. Hallottam, hogy Carl a bőröndökkel bajlódik a szűk lépcsőn.

– Carl azt mondta, hogy nem vagytok gazdagok – jegyezte meg –, de minden, amit innen látni, a tiétek.

– Ez igaz. De az egész megműveletlen.

– Megműveletlen?

– Vad természet – felelte Carl az ajtóból. Nehezen vette a levegőt, de mosolygott. – Legfeljebb juhok és kecskék legelhetnek rajta. A hegyek között nem lehet túl sok mindent termeszteni. Mint látod, erdő sincs igazán. De mi majd feldobjuk. Lesz itt skyline! Ugye, Roy?

Lassan bólintottam. Olyan lassan, ahogyan parasztoktól láttam gyerekkoromban. Mindig azt gondoltam, hogy olyan sok és bonyolult dolog zajlik a ráncos homlokuk mögött, hogy túl időigényes és talán lehetetlen lenne mindent kifejezni a szegényes falusi nyelvünkön. Egyébként is úgy tűnt, hogy ezek a férfiak szavak nélkül is megértik egymást, mert az egyikük lassú bólintására gyakran egy másik biccentése adott választ. És most én is ilyen nyugodtan bólintottam. És most sem értettem sokkal többet, mint régen.

Persze feltehettem volna kérdéseket Carlnak, de valószínűleg nem kaptam volna rájuk választ. Válaszokat igen, bőven, de egyértelmű választ nem. És talán nem is tartottam rá igényt, csak örültem, hogy visszatért az öcsém, és nem akartam azzal kínozni, hogy mi a francnak jött.

– Roy nagyon kedves – váltott témát Shannon. – Átengedi nekünk ezt a szobát.

– Felteszem, nem azért jöttél haza, hogy a gyerekkori szobánkban lakjál – mondtam.

Carl bólintott. Lassan.

– Akkor ez nem lesz sok cserébe – emelt fel egy nehéz kartondobozt. Rögtön tudtam, mi van benne. Berry. Amerikai snüssz, kiporciózva. – A francba is, annyira jó téged látni, bátyus! – tört ki belőle fátyolos hangon.

Hozzám lépett, és megint megölelt. Most rendesen meg is szorított. Visszaszorítottam. A teste kicsit elpuhult, mintha kibélelték volna. Az álla hozzám ért, éreztem, hogy a bőr megereszkedett rajta, és a borostája szúr, bár frissen borotválkozott. A zakója finom, sűrű szövésű anyagból készült. És inget viselt, ami korábban sosem fordult elő. A beszéde is megváltozott, azt a városi változatot használta, amit akkor beszéltünk, amikor anyát akartuk utánozni.

De mindez nem számított. A szaga a régi maradt. Carl-szag. Eltolt magától, és végigmért. A lányosan szép szeme nedvesen csillogott. De azt hiszem, az enyém is.

– Lefőtt a kávé – közöltem nem túl szilárd hangon, és a lépcső felé indultam.

Amikor aznap este lefeküdtem, a fülemet hegyeztem. Hogy a ház más hangokat ad-e ki most, hogy megint többen laknak benne. De nem. Pont ugyanúgy nyikorgott, recsegett és ropogott, ahogy szokott. A hálószobából érkező zajokra is figyeltem. Bár elválasztott tőlük a fürdőszoba, azért ki lehetett venni a hangjukat. Vajon rólam beszélnek? Shannon megkérdezi Carltól, hogy a bátyja mindig ilyen csendes-e? Hogy Carl szerint ízlett-e neki a chili con carne, amit csinált? Hogy ez a csendes báty örül-e az ajándéknak, a használt barbadosi rendszámtáblának, amit annyi nehézség árán szerzett meg a rokonain keresztül? Hogy szimpatikusnak tartja-e őt? És Carl azt válaszolja, hogy Roy mindenkivel így viselkedik, és időt kell neki adni. Mire Shannon talán megjegyzi, hogy Roy biztosan féltékeny rá, tuti úgy érzi, hogy elvette tőle az öccsét, az egyetlent, akire számíthat. Carl felnevet, megdörzsöli az arcát, és azt feleli, hogy felesleges alig egy nap után ilyesmin agyalnia, és minden rendben lesz. Shannon a vállára hajtja a fejét, és azt suttogja, hogy biztosan igaza van, de azért örül, hogy Carl nem olyan, mint a bátyja. És hogy furcsa, hogy egy olyan országban, ahol alig van bűnözés, valaki állandóan úgy nézeget körbe, mintha támadástól tartana.

Persze az is lehet, hogy inkább szexeltek.

Anya és apa ágyában.

Holnap a reggelinél megkérdezhetem, ki volt felül.

– A nagyobbik?

Elképzeltem a döbbent pillantásukat. Utána kimennék a friss, nyers levegőre, beülnék a kocsiba, kiengedném a kéziféket, elfordítanám a kormányt, és elindulnék a Kecskekaptató felé.

Kintről hosszú, szép, szomorú hang hallatszott be. Egy aranylile. A hegy magányos madara, vézna és komoly. Követi az embert, amikor kint jár, vigyáz rá, de mindig tisztes távolból. Mintha félne, hogy lesz egy barátja, de azért szüksége van valakire, aki meghallgatja, amikor a magányról dalol.

Jo Nesbø: A birodalom

Fordította: Sulyok Viktória

Animus, 2020