Egy hatalmas, gyönyörű Cadillac motor nélkül
– nyilatkozta egyszer Stephen King Stanley Kubrick Ragyogásáról. Hiába tartják széles körben klasszikusnak Kubrick negyvenéves rendezését Jack Nicholson ikonikus alakításával, King maga – a vizuális minőség elismerése mellett – finoman szólva sem szerette a filmet. Egyrészt azért, mert szerinte Kubrick túlságosan eltért az alapanyagtól, másrészt úgy érezte, Nicholson nem rajzolta meg azt a karakterívet a főszereplő Jack Torrance alakjához, ami a könyvben szerepel.
Már amikor először látjuk Jack Nicholsont a hotel vezetőjének irodájában, tudjuk, hogy teljesen őrült. Mindössze csak annyi történik, hogy egyre jobban megőrül. A könyvben Torrance egy olyan fickó, aki küzd a saját józan eszével, és végül elveszíti. Nekem ez tragikus. A filmben nincs meg ez a tragédia, mert nincs érdemi változás
– mondta erről King. A film mega-giga kultstátuszából kiindulva ezzel aligha értenek egyet tömegek, viszont ha egy kicsit belemegyünk King életébe, hamar kiviláglik, miért is ilyen érzékeny Torrance alakjára, és általában a Ragyogásra. Röviden: azért, mert saját magát látja benne.
A hotel, amitől kísértetek nélkül is lever a víz
Aki követi Stephen King munkásságát, tudja, hogy az író megszállottan imádja Maine-t, a szülőföldjét, és regényeinek egész sora játszódik az állam különböző létező vagy kitalált helyszínein. Ugyanakkor maga a szerző is megkíván néha némi változatosságot a helyszínekben, így volt ez azok után is, hogy gyors egymásutánban megírta a Carrie-t és a Borzalmak városát, melyek mindegyike egy-egy maine-i kisvárosban játszódott: King szerette volna kicsit más díszletek között mozgatni következő regényének hőseit. Véletlenszerűen bökött egyet az Államok térképén, így kerültek a Colorado állambeli Boulderbe. Colorado területének jelentős részét a Sziklás-hegység csúcsai teszik ki, innen pedig rövid úton eljutottak egy közeli város, Estes Park egy hegyvidéki szállodájába, a Stanley Hotelbe. Ez az ártalmatlan nevű, átlagos hotel lett aztán a regény első inspirációja.
Ekkor 1974 októberének végén jártunk, amikor is Colorado hegyvidéki szállodái már vagy bezártak, vagy a szezonvégi bezárásra készültek. Ismerős? A Ragyogás, ugyebár, éppen ebből a helyzetből indul: a regénybeli Szépkilátás Hotel bezár télre, és a főhőst teszik meg a szezonon kívüli gondnoknak. Kingre mély benyomást tett a kísértetiesen üres szálloda, amikor ugyanis feleségével, Tabithával bejelentkeztek, ők voltak a Stanley Hotel egyedüli vendégei, alig akarták őket fogadni: a személyzet már szinte teljesen elhagyta a hotelt, mivel ez volt az utolsó éjszaka, amikor még nyitva tartottak, és kizárólag azzal a feltétellel fogadták őket, ha készpénzben fizetnek. Végül azért csak kaptak szobát: a 217-est, mely a regény központi helyszíne lett később, a tiltott terület, a kísértetek tanyája. (A filmben ezt egyébként megváltoztatták 237-re.)
A szobának nem volt jó híre – ahogy a regényben, úgy a valóságban is furcsa történetek keringtek róla. A fürdőkádban állítólag öngyilkos lett egy korábbi vendég, és időnként furcsa zajokról, gyerekek nevetéséről, kiskutya ugatásáról szóltak a híresztelések, melyek Kinghez is eljutottak, és a még karrierje elején járó horrorszerző elméjében ezek a mesék termékeny talajra hullottak. Ehhez jött aztán az a borzongató hangulat, amit a hotel személyzete nem igazán erőlködött enyhíteni: az étteremben csak az ő asztaluk volt megterítve, az összes többire már feltették a székeket, az étlapról egyetlen tétel volt csak rendelhető, magnóról pedig szimfonikus zene szólt, mintha csak tele lenne a hely.
A zene végigvisszhangzott a termen, és olyan volt, mintha Isten vezetett volna arra a helyre, hogy láthassam mindezt. Mire aznap este ágyba kerültem, ott volt az egész regény a fejemben
– mesélte King egy régi interjúban, aztán egy másikban kicsit máshogy emlékezett, ekkor már úgy szólt a történet, hogy a hotelben egy rémálomból ébredve, cigarettázás közben született meg benne a regény vázlata.
A hotel sorsa azóta érthető módon összefonódott a Ragyogás sikerével és King alakjával, olyannyira, hogy miután a King-rajongók évtizedeken át zarándokoltak el a Szépkilátást ihlető hotelbe, és lopták le akkurátusan a szobák számát jelző táblácskákat – annak ellenére, hogy az ajándékboltban árultak direkt 217-es szobás plaketteket –, a Stanleyt nemrégiben horrormúzeummá alakították. Visszautalva King ellenérzéseire a filmfeldolgozással kapcsolatban, meg kell jegyezni azt is, hogy Kubrick nem ebből a hotelből vette az inspirációját (vajon a névegyezés miatt?), hanem az oregoni Timberline Lodge nevű szállóból, a külső felvételek ott is készültek, a belsők viszont épített díszletben.
Akárhogy is, a kísérteties helyszín életre hívta King elméjében a téli gondnokot lassan eluraló gonosz hotel ötletét, melyet rég halott lelkek kísértenek, és ahol a tárgyak – mint például a tűzoltótömlő, amit egyébként az említett rémálomban látott a saját hároméves gyerekét üldözve – gyilkos ellenségekké változnak. Persze nem lehet mindent csak a hotel számlájára írni: a természetfeletti képességekkel megáldott kisfiú és az életre kelő vidámparki játékok ötlete ekkorra már létezett, ám az ötlet nem akart megvalósulni, így az erről szóló könyvet King végül félbehagyta. Aztán jött a Stanley hotelbeli éjszaka, és hirtelen meglett a hiányzó inspiráció is.
Valódi rémek
Bár a Stanley Hotelnak kétségkívül komoly szerepe volt a Ragyogás megszületésében, de azért ez mégis csak King elméjének szüleménye, és a szokásosnál is erősebben saját élményen alapul. Alkoholizmus és egyéb addikciók, dühkezelési problémák, a kisgyerekes apaság kihívásai, tanármúlt, írói ambíciók a lélekölő polgári állás mellett – mind-mind életrajzi elemek King saját életéből.
Amikor ugyanis King a Ragyogást írta, még bőven a pályája elején járt, és bár a Carrie-vel megkereste első komoly írói bevételét, és elkezdhetett több időt áldozni az írásra, azért még élénken éltek benne azok az élmények, amikor az agyát majd szétvetették az ötletek, miközben neki több állásban kellett dolgoznia, hogy elég pénzt keressen a családja eltartására. King nagyon fiatalon kezdett írni, és szintén elég fiatalon alapított családot: huszonnégy évesen vette el nejét, akivel máig házasok, és nagyon fiatalon születtek gyerekeik is, miközben a ’70-es évek elején generációjuk jellemzően pont nem efféle domesztikált örömökkel volt elfoglalva: szabad szerelem, hippimozgalom, nem kell ragoznom. King tanári diplomát szerzett, ám eleinte nem kapott állást a szakmában, és novellák eladásával tartotta fenn magát, ám amikor végre elkezdhetett tanítani, akkor sem lett könnyebb az élet: tanári állása mellett egy mosodában és egy benzinkúton is dolgozott pluszban. Neje, Tabitha sem épp a legmesésebb állásban, egy fánkozóban kereste a pénzt. Átlagos élet, semmi nagy gond, ha szűkösen, lelakott, olcsó lakásban is, de nagyjából meg is tudtak élni, ám a munka után hazaeső King holtfáradtan már alig bírt írni. Így megírásra váró ötletei és a fáradtság miatti írásképtelenség egyszerre feszítette – ezt a frusztrációt aztán szépen bele is fogalmazta a Ragyogás főhősének küzdelmeibe önnön keserves, sikertelen írói ambícióival, és azzal a félelemmel, hogy talán soha nem lesz belőle valódi író.
Szintén önéletrajzi ihletésű Jack Torrance küzdelme az alkohollal és a dühvel. Ugyan Kingen csak néhány évvel később hatalmasodott el igazán az alkoholizmusa, előjelei azért már ekkor is voltak, alighanem némiképp összefüggésben azzal a kilátástalan élettel, amit élt. Apja távozását és egyéb gyerekkori traumáit ugyan szépen oldotta az írás, de a munka miatt láncdohányos lett, később pedig már nem volt elég a nikotin, ezért alkohollal kezdte megolajozni írás közben az agytekervényeit. Eleinte a dolog nem volt túlságosan drámai, ám az ivás lassan összefonódott az írással, egyrészt mint az íráshoz szükséges üzemanyag, másrészt mint az írás melletti másik megküzdési mechanizmus, és ez vezetett végül ahhoz a súlyos alkoholizmushoz, ami a ’80-as években csaknem King bukását okozta. A Ragyogásban mintha ezt a folyamatot írta volna meg jó előre, még mielőtt őt magát is elsodorta volna az ivás.
Az alkoholfüggés réme mindeközben összefonódott még egy valós félelemmel: a kisgyerekes szülői lét nehézségeivel, ami egyszerre szól arról, hogy vajon sikerül-e életben tartani ezt a kis életet, aki a gyerekem – ezt a rettegést egyébként King a Kedvencek temetőjében is szépen kiírta magából –, másrészt pedig arról is, hogy a gyerek annyira kiborítja a szülőket, hogy néha legszívesebben kitekernék a nyakát. Ami nyilván – eltekintve a rémes tragédiáktól – alapesetben nem válik valósággá a legtöbb kisgyerekes szülő életében, ugyanakkor a gondolat ettől még megjelenhet az alváshiányos, frusztrált, végletekig kimerült, aggódó szülői elmékben. Legalábbis King fejében megfordult, sőt, George Beahm 1989-es könyvében (Stephen King: America’s Best-Loved Boogeyman) arról beszélt, volt rá precedens, hogy fiatal apaként kezet is emelt volna rájuk:
Néha muszáj gyónnod. Mindig elrejted, amit meg kell gyónnod, ez az egyik oka, amiért kitalálod ezeket a történeteket. Amikor a Ragyogást írtam például, a főszereplő egy olyan férfi volt, aki eltörte saját kisfia karját, akinek van már a múltjában gyerekverés, és aki maga is bántalmazott gyerek volt. Kétgyerekes fiatal apaként engem megrémítettek néha a saját érzéseim, amikor valódi ellenséges érzéseim voltak a gyerekeim felé. Abbahagyod valaha? Sosem mész már lefeküdni? Ez az időszak adta az ötletet, hogy alighanem rengeteg fiatal apa és anya van, akik dühösek a saját gyerekeikre. Amikor azt a könyvet írtam, próbáltam ezeket az érzéseimet kiírni magamból, de egyszerre meg is gyóntam ezeket. Igen, vannak idők, amikor nagyon dühös voltam a gyerekeimre, és úgy éreztem, talán még bántani is tudnám őket. Már nagyobbak a gyerekeim, tizenöt, tizenhárom és nyolcévesek, és nem hiszem, hogy kezet emeltem rájuk az utóbbi hét évben, de voltak idők…
A Ragyogásban Jack Torrance-t, persze, nem pusztán saját dühe, de a Szépkilátás hotel gonosz ereje is kényszeríti arra, hogy a családja ellen forduljon – de hát ez az, amiért minden borzongatás ellenére valahol megnyugtatóak King horrorjai: minden, látszólag ok nélküli emberi gyarlóságra magyarázatot adhat némi természetfeletti gonosz erő. Hogy ez legtöbbször a valóságban a saját pszichénk, azt alighanem Stephen King is pontosan tudja, de arra nem lehetett volna ilyen termékeny írói karriert alapozni.
Kiemelt kép: Warner Home Video
