Hol vannak a rendszerváltás eseményeit bemutató magyar filmek? A filmtörténészek körében teljes az egyetértés, hogy ezek a mai napig sem készültek el, ami nem jelenti azt, hogy a rendszerváltó évek atmoszférája vagy akár egy-egy konkrét politikai történés ne jelent volna meg a filmeken. A magyar rendezőknek mégis fontosabb volt a rendszerváltás körüli közérzet megragadása, a kisember eufóriája vagy tanácstalansága, mint a politikai játszmák, vagy az ország sorsát eldöntő események bemutatása.
Mindez annál is szembetűnőbb, mert az ekkoriban új lendületet kapó dokumentumfilmek nem felejtették el feltérképezni az átalakuló országot. Forgács Péter Privát Magyarországa, vagy a gazdasági átalakulásról szóló filmek (Almási Tamás Ózd-sorozata, Schiffer Pál A Videoton-sztorija) nemcsak a nagy reményekről szólnak, hanem érzékenyen mutatják be a rendszerváltás kárvallottjainak történetét is. De hogyan dolgozzák fel a rendszerváltás időszakát és legfontosabb társadalmi témáit a játékfilmek?
Csapd le csacsi! (1991)
Tímár Péter filmjének a sorsa példázza talán a legjobban, hogy mennyire megváltozott és bizonytalanná vált a rendszer a filmkészítésben is: hiába készült el 1991 nyarára, csak a következő évre sikerült forgalmazót találnia. Pedig nem volt mitől tartani, a Csapd le csacsi! a korszak egyik legsikeresebb filmje lett itthon, és groteszk humorral próbálta ábrázolni a nagy átalakulás évét, 1989-et. A film egyébként a pár hónappal később bemutatott Roncsfilmhez hasonlóan (a szereplőgárdában is van átfedés) ábrázolja a rendszerváltás névtelen hőseinek életét, csak éppen a VIII. kerület helyett kertvárosi közegben játszódik, és bemutatja a kétségtelenül jól ismert folyamatot, amikor az építkező házaspár viszonya pont akkorra romlik meg helyrehozhatatlanul, amikor a ház felépül.
Amellett, hogy a szereplők a Szomszédokat nézik a tévében, és folyton szól a Calypso Rádió, Csókos Miska pedig az akkor épp csúcsra járatott lakodalmas rock népszerűségét illusztrálja, az igazi pláne az Eperjes Károly alakította Béla szomszéd és a titokban szervezkedő munkásőr alakulata. Tímár azonban véletlenül sem a visszarendeződés veszélyéről forgatott filmet, a hatalomátvételről álmodozó munkásőrök röhejesek, már nem ők jelentik a fenyegetést a frissen felszabadult magyar társadalomra, hanem saját maga. A Filmvilág kritikusa akkor nem volt elájulva a film humorától:
Együtt kvaterkázik itt a rendőr (pár éve még tüntetést oszlatott) a feloszlatott tüntetővel. Van itt mézzel felkent konyhakő, amin hasra lehet esni, tejszínhabbal töltött szódásszifon, működés közben, kerítéshez lakatolt Trabant, bevakolatlan új ház, riasztóval, sörszagú magyarnótázás, vödörbe szorult láb – minden, amin csak röhögni lehet manapság
– írta Székely Gabriella a Csapd le csacsiról.
Tény, hogy Tímár filmje helyenként közhelyesen ábrázolta a kort, bedobott mindent a siker érdekében. Azzal viszont nehéz vitatkozni, hogy a film végén a házat romba döntő földrengés tényleg szájbarágós metafora, és kényelmes a cselekmény szempontjából is, mintha valahol azt sugallná, úgyis mindegy, mit csinál a kisember, csak eszköz lehet a történelem viharai közepette. Úgyhogy a Csapd le csacsira is igaz az, hogy Gáspár Sándor és Pap Vera kettőse és a klasszikussá nemesedett párbeszédek miatt érdemes megnézni elsősorban, és leginkább azt mutatja be, min nevettek az emberek 1989–90 táján, mintsem a valódi társadalmi folyamatokat. De ha úgy vesszük, ez sem utolsó szempont. (IB)
Roncsfilm (1992)
Szomjas György filmjének igazi üzenete talán annyi így közel harminc év távlatából, hogy ugyanúgy készülhetett volna pár évvel korábban vagy később is, a Szigony utca környékén ugyanolyan nehéz az élet. Nem is lenne itt ebben az összeállításban, ha nem hangsúlyoznák ennyire az alkotók, hogy 1989-et írunk (bár a szemfüles néző észreveheti, hogy valójában évekkel később készült, például abból, hogy a tévében egy ‘92-es Fradi-Vác focimeccs megy). A Roncsfilm azonban tényleg megmutatta a külvárosi proletárlét minden nyomorát a munkáshatalmat csak a nevében képviselő szocialista rendszer igazi veszteseiről, akiknek már a Moszkva tér hőseivel szemben tényleg teljesen mindegy, milyen politikai rendszerben próbálnak túlélni.
Roncsfilm (Szomjas György, 1992, részlet) from Nemzeti Filmintézet
Filmarchívum on Vimeo.
A film tele van halhatatlan párbeszédekkel, és lehet mondani, hogy Szomjas a korábbi szocio-vígjátékaiban (Könnyű testi sértés, Falfúró) is megteremtette már ugyanezt a miliőt, a Roncsfilm pont azáltal lesz ütősebb, hogy talán még az előzőeknél is kilátástalanabb világot ábrázol, miközben épp örülni kéne a szabadságnak. A film olyan nevekkel is megismertette továbbá a nézőket, mint Mucsi Zoltán, Szőke András vagy éppen Fábry Sándor, akik később így vagy úgy, de állandó szereplői lettek a rendszerváltás utáni magyar kulturális életnek. A Roncsfilm pedig fontos hivatkozási pont maradt a következő évtizedekben, de ilyen szórakoztató, a magyar rögvalóságot bemutató filmvígjátékunk azóta se készült.
Ami azonban visszavonhatatlanul tett róla, hogy a Roncsfilm és világa végképp történelemmé váljon, az az, hogy a teljes dzsumbuj, azaz a Szigony utca és környéke mára felismerhetetlen: a régi romhalmazt elbontották, helyettük modern iroda- és lakóházak próbálják feledtetni, hogy egykor itt volt Budapest legrosszabb hírű negyede. De hogy a környékkel együtt a Sánta Gizihez, Kapához, Kisjuhász Bélához hasonló alakok végleg eltűntek volna Budapestről? Ebben azért nem volnánk biztosak. (IB)
Édes Emma, drága Böbe (1992)
Kétségtelenül a rendszerváltás legegyénibb művészi értelmezései közé tartozik Szabó István filmjének nyitójelenete, amelyben Johanna ter Steege teljesen meztelenül, lassított felvételeken, rendkívül drámaian gurul le a domboldalon. Aztán persze felriad álmából, de így is értjük, hogy Szabó filmje nem a rendszerváltás nyerteseiről fog szólni, hanem a kisegzisztenciákról, akik félnek a változástól, és akiknek az élete a körülmények tragikus összjátéka miatt folytathatatlanná válik.
Emma és Böbe középiskolai orosztanárnők, akik egyik nap arra mennek be a munkahelyükre, hogy a diákok nagyban égetik az orosz tankönyveket. Természetesen őket is elküldik átképzésre angoltanárnőnek, de harminc fölött a lityeraturát már nem olyan könnyű litricsörnek ejteni, pláne akkor, ha a tanáriban tapasztalható nyomasztás miatt a hősnőkön pillanatok alatt elhatalmasodik az üldözési mánia. Emma helyzetét nem könnyíti meg, hogy az igazgatóhelyettessel, azaz Andorai Péterrel jár, aki patikamérlegen méri a négyszemközti férfias szenvedély és a sokszemközti sunyi gyávaság arányát, egyszerre magához láncolva és boldogtalanná téve a nőt. Végül mégsem Emma lesz öngyilkos, hanem Böbe, nézőként pedig elszégyelljük magunkat, mert tulajdonképpen mi sem törődtünk Böbével, annyira elvarázsolt minket Emma fülledt orgazmusjelenete (persze nem Andorai, hanem Mucsi Zoltán szerezte neki az örömet).
Édes Emma, drága Böbe (részlet) from Nemzeti Filmintézet Filmarchívum on Vimeo.
Szabó filmje néha kényelmetlenül didaktikus, de tele van emlékezetes és ma is találó jelenetekkel. Egy ízben Emmáék filmforgatásra jelentkeznek statisztának, de le kell vetkőzniük, és pucéran mondják be a kamerába, hogy pedagógusként dolgoznak – nagyjából így érezheti magát ma is minden tanár, akinek a torkán éppen próbálják lenyomni az új Nemzeti alaptantervet. (KB)
Zsötem (1992)
A rendszerváltás hirtelen egy csomó embernek adott rá lehetőséget, hogy újra felépítse az életét. Közéjük tartozik Laci, aki dunaújvárosi stricinek indult, de a film elején piros sálban és fekete ballonkabátban, peckesen áll a Mariahilfer Strasse sarkán, immár bécsi striciként. Az ilyen Lacik zsebében mindig van egy-két sajnálatosan rászedhető fiatal nő. A Zsötemben például Anita, aki hajlandó Ausztriába költözni a férfi kedvéért, és táncoslánynak állni egy peepshow-ban. Kint találkozik Szilvivel, Laci másik barátnőjével, egyben áldozatával, de közös szerelmük arra is rá tudja venni őket, hogy lakjanak együtt egy szobában, és adják le neki a bevételt.
Salamon András veszélyes játékot játszik első nagyjátékfilmjében, mert mindhárom főszereplője borzasztó idegesítő. Anitaként Kerekes Éva dühítő naivitással viseli el Laci minden aljasságát, Lukáts Andor pedig valósággal élvezkedik a magát nagyvilági svindlernek hazudó, ócska kisgengszter szerepében. A hisztérikus drámáért ők ketten felelnek a Szilvit játszó Börcsök Enikővel, és Salamon egészen a tragédiáig fokozza a történéseket, értelmetlen halálesettel zárva le három hőse románcát, valahogy úgy, ahogy néhány évvel korábban Xantus János tette az Eszkimó asszony fázikban (milyen érdekes, ott is Lukáts Andor keverte a bajt).
De a Zsötem balszerencsés fordulataiban semmi nincs a hasonló műfajú filmekben látható, elátkozott sorsok méltóságából és a tragédiák nívójából. Anitáék Bécsbe exportálják a primitívséget, mintha egyenesen nekik lenne kiírva a bevásárlóutcán, hogy „magyar, ne lopj”. Ám ők főleg egymást zsákmányolják ki, és teszik tönkre, nem a mit sem sejtő osztrákokat. A film elején Anita arról szónokol a kocsiban, hogy soha nem szabad elfelejteni, honnan jövünk, a történet végén pedig bűnösként tér vissza Magyarországra, szolidan társadalomkritikus jelzéseként annak, hogy ő tényleg nem felejtette el a gyökereit. (KB)
Hoppá! (1993)
Mivel a „magyar Woody Allen” szerepét már lefoglalta Kern András, Maár Gyulát inkább a magyar Éric Rohmernek nevezhetnénk, ha híresebb filmrendezőkhöz szeretnénk hasonlítani a stílusát. Rohmer és Maár is beszélgetős filmeket forgattak, hétköznapi helyzeteket kibontó kamaradrámákat, és mindketten a filmművészeti modernizmus bűvkörében, de a radikális formai mutatványokat elvetve dolgoztak. Maár nagyjátékfilmes pályája a hetvenes években indult, a Déryné, hol van?-nal és a Teketóriával szép sikereket is elért, a rendszerváltás utáni első filmjével, a Hoppá!-val pedig önmagához képest szokatlan nyíltsággal fogalmazta meg, miként érzi magát az új Magyarországon.
Röviden: nem jól. A történet egy nyugdíjas házaspárról, Katáról és Edéről szól, akik valami jobbat vártak a politikai változásoktól, bár maguk sem tudják pontosan megfogalmazni, micsodát.
Megint becsaptál! Azt mondtad, ha a kommunisták elmennek a francba, minden megváltozik!
– kiáltja Garas Dezső futás közben Törőcsik Marinak a film első percében, és néhány jelenetben később is úgy érezzük, Maár egy Szomszédok-epizód egyszerűségével fejti ki a véleményét. Hogy a film végül mégsem válik egy publicisztikává, az a néhol egészen lírai hatású belső képeknek köszönhető, amelyekben például Kata elképzeli a halott apjával folytatott beszélgetéseit. Egy másik, váratlan szépségű jelenetben Törőcsik kislányosan táncol, egy olyan ember szertelen szabadságával, akit még nem látogatott meg Orbán Viktor az otthonában.
A Hoppá!-ban zavarbaejtően keverednek egymással a didaktikus, tévéjátékos párbeszédek és az elegáns hosszú beállításokban kidolgozott kabarétréfák. Ez utóbbiak közül több egészen frenetikus, így például az Edének kellemetlen meglepetést tartogató Elvira (Lázár Kati) összes szenvedélyes monológja, vagy Ede kirohanásai, amelyeket Kata testvéréhez, a szabad világban is rohamosan gazdagodó, egykori pártbizalmihoz intéz. – okoskodik a köpönyeget váltott sógor, míg végül Edének nem maradnak érvei, és toporzékolva fenyegetőzni kezd: „Államosítani foglak, Jenő! Államosítani foglak!” (KB)
Megint tanú (1994)
Eleve nehéz dolog a magyar filmtörténet egyik legnépszerűbb klasszikusát folytatni, de Bacsó Péter filmje nemcsak A tanúhoz képest csalódás, hanem egyszerűen egy rosszul sikerült film. A tanúnak ráadásul az az előnye is megvolt, hogy csaknem két évtized távlatából tekintett vissza a Rákosi-korszakra, és a valódi történelmet mutatta be egy groteszk szűrőn keresztül, addig a Megint tanúval Bacsó még azon melegében próbálta megmutatni a rendszerváltás csúnyábbik arcát, és tényleges események helyett leginkább a forgatókönyvírói fantáziája szolgált forrásul.
Ez pedig teljesen életszerűtlen, kiagyalt fordulatok sorát eredményezte: a rendező csak azt tudta, kiket akar bemutatni (hirtelen meggazdagodott vállalkozók, haszonlesők, politikai kalandorok stb.), de összefüggő cselekményt már nem tudott kanyarítani köréjük. Maradtak az olcsó alapigazságok: ma már nem a sztálinizmus diktatúráját éljük, hanem a pénz az úr, a kisember pedig ugyanúgy nem érti a világot. A fő cselekményszál annyira halovány, hogy néha inkább tűnik szkeccsfilmnek, a humorosnak szánt sztorik azonban semmit nem adnak vissza az akkor történtekből, annál is inkább, mert a forgatókönyv legfőbb eszköze a túlzás. Egyáltalán, miért minden rendező a groteszk humoron keresztül akarta megközelíteni az a közelmúltat? Hiszen itt már nem a sorok között kellett üzenni, mint az első film idején.
A Megint tanú tényleg annyit mutat csak a rendszerváltásból, amennyi egy idősödő rendezőnek összeállt az országról az újságokat lapozgatva, valódi sztorit és hangulatot nem kapunk. A film mégis a legambiciózusabb próbálkozás, amely csaknem jelen időben próbálta megérteni azt a kort, de hiába játssza Pelikán zenekara a Csipkés kombinét, és hiába ránt elő egy fél tégla nagyságú rádiótelefont Cserhalmi György, A tanúval ellentétben ezt egész biztosan nem fogják iskolákban levetíteni, hogy az utókor diákjai is megértsenek valamit az ábrázolt időszakból. (IB)
Bolse Vita (1996)
Erős listát lehetne összeállítani a kilencvenes évekbeli magyar filmek legbizarrabb nemzetközi szereplőgárdáiról, és azt a listát minden bizonnyal Enyedi Ildikó Bűvös vadász című filmje nyerné, az egyetlen honi produkció, amelyben főszerepet játszott a Spandau Ballet gitárosa. A dobogóra viszont felférne Fekete Ibolya Bolse Vitája is, a női főszerepben Helen Baxendale-lel, Ross második feleségével a Jóbarátokból. Rajta kívül ismeretlen orosz színészek játszanak a filmben, akik elveszetten kódorognak Budapesten. Badár Sándor is felbukkan, de ő nagyon is itthon érzi magát.
A Bolse Vita hitelesen ragadja meg azt a rövid, euforikus időszakot, amikor Budapest Kelet és Nyugat átjáróháza volt, és a Blaha Lujza téren egymás sarkára léptek a román menekültek, a csencselő ukránok meg a kalandvágyó angolok – tisztára, mint egy megkésett Rejtő Jenő-regényben, már csak Kovács Árpádnak kellett volna eljátszania Wagner urat. A film elején híradófelvételeket látunk a magyar-osztrák határ megnyitásáról és a távozó orosz csapatokról, de a mából visszanézve tulajdonképpen az összes többi jelenet is dokumentum értékű, már csak azért is, mert egy ízben elhangzik az kezdetű, több változatban ismert nóta is.
Bolse vita (részlet) from Nemzeti Filmintézet Filmarchívum on Vimeo.
A főhős orosz fiúk körülbelül olyan idegenül mozognak Fekete kamerája előtt, mint honfitársaik negyven éven át a magyar hazában, de a megszálló csapatokkal ellentétben ők legalább szórakoztatóak, és tudnak gitározni. A vígjátéki és melodrámai helyzeteket felváltva egymásra dobáló, meglehetősen zilált film szíve-lelke mégis a tájidegen brit akcentussal kérdezősködő Baxendale, akinek minden mozdulatát féltő aggodalommal követjük – biztos, hogy ez a kedves külföldi lány pont ide akart jönni? (KB)
Moszkva tér (2001)
Török Ferenc első játékfilmje a mai napig kihagyhatatlan a legjobb rendszerváltáskor játszódó filmjeink listájáról, és ebben különösen nagy szerepe van a generációs jellegének: az esténként a Moszkva téren gyülekező fiatalok, a hamisított vonatjegyekkel utazás, a kiszivárgott érettségi tételek, a bécsi csokivásárlás mind-mind nemzedéki alapélmény sokaknak, és ebben a filmben szépen meg is jelenik az összes. Ebből is látszik, a Moszkva tér a rendszerváltást gimnazista fejjel átélő nemzedék filmje: a fiatalok, akik leginkább csak bulizni akarnak, az egész átmenetből annyit látnak, hogy lehet utazni Nyugatra, nagyobb a szabadság, és magasról leszarják, „ki a csöcs az a Nagy Imre”. (Mellékszál, én 14 éves voltam az újratemetéskor, emlékeim szerint azért ez igencsak kisebbségi álláspont volt.)
A filmmel kapcsolatban ezért is lehet olyan érzésünk, hogy fontos időszakot mutat be, nagy súlyt fektetve arra, hogy minél teljesebb képet mutasson, de így két évtized elteltével azért már jobban látszanak a Moszkva tér hiányosságai. A jó dumák, a friss hangvétel és az eltalált karakterek (no meg a már említett generációs jelleg) tettek róla, hogy kultuszfilmmé váljon, és az is a javára válik, hogy a történelem nem tolul az előtérbe, és csak háttérül szolgál egy mindenki által átérezhető felnövéstörténethez. A film megjelenésében és korhűségben azért már nem teljesen állja ki azt a próbát, amit például a Megáll az idő igen, és néhány szereplő (Szabó Simon vagy Csuja Imre) nagyjából azóta is ugyanazt a karaktert játssza a filmjeiben, a Karalyos Gábor alakította főhős pedig elég sótlanra sikerült, és a nagy szerelmét sem érezzük át annyira.
Moszkva tér (Török Ferenc, 2001, előzetes) from Nemzeti Filmintézet Filmarchívum on Vimeo.
De ezeket akár nevezhetnénk tipikus elsőfilmes hiányosságoknak is, az pedig inkább a javára válik a filmnek, hogy nincsenek sem szánkba rágott tanulságok, sem erőltetett történelmi utalások. Török filmje könnyed és szórakoztató, de ahogy időben távolodunk a megidézett időszaktól, annyira kevésbé adja át annak a kornak a sajátos hangulatát, lefeslik róla a nemzedéki jelleg, és lesz belőle inkább egy kortalan, a körülmények ismerete nélkül is élvezhető mozi. Ez sem kis dolog persze, de az is biztos, hogy még lehet a korszakról filmet készíteni, akár fiatalokról, a leegyszerűsített kötelező körök („susogós melegítős suttyó”, „újgazdag bunkó” stb.) nélkül is. (IB)
Az ügynökök a paradicsomba mennek (2010)
Miközben megállapítjuk, hogy nagyon kevés filmben foglalkoztunk a rendszerváltással, azért muszáj megemlíteni, hogy igenis van olyan magyar film, amelyiknek kifejezetten a politikai-gazdasági átmenet a témája, sőt, még egy lehetséges forgatókönyvet is felvázol. Kár, hogy Az ügynökök a paradicsomba mennek című filmnek nagyjából az ambiciózus témaválasztás az egyetlen pozitívuma. A később az Elment az Őszöd című, játékfilmnek álcázott Gyurcsány-vádiratot is rendező Dézsy Zoltán filmje ugyanis politikai tézisfilm, mely nem is nagyon próbál másnak tűnni. Pláne, hogy Dézsy azóta is a kormánymédia gyakori vendége, ahol rendszeresen előadhatja a film fő mondanivalóját is, miszerint az SZDSZ ellopta a rendszerváltást, és a filmmel ellentétben ezekben a műsorokban ezt nyíltan ki is mondhatja így. De próbáljuk meg most Dézsy személyét és a film nyilvánvaló kurzusjellegét félretéve megnézni, hogy mit mondhat nekünk Az ügynökök a paradicsomba mennek a rendszerváltásról.
A filmről sok egyéb mellett ordít, hogy egy dokumentumfilm-rendező készítette, akinek nincs játékfilmes tapasztalata: nagy részében ugyanis emberek ülnek a tévé előtt, és kommentálják a híradót, Dézsy pedig a másfél órába nemcsak négy év történetét akarja belesűríteni, Csernobiltól az első szabad választásokig, hanem egy hihető történetet is egy spiclivé lett ellenzékiről, mellesleg pedig az egészet egy világpolitikai játszma közepébe ágyazza. Ez még egy szuperprodukció segítette, rutinos forgatókönyvíró-rendezőnek is nehéz feladat lenne, márpedig itt semmi nem áll rendelkezésre ebből: a filmből szinte minden hiányzik ahhoz, hogy kicsit is komolyan lehessen venni. A megjelenését még lehet indokolni a pénzhiánnyal: olyan, mintha egy olcsó szappanoperát néznénk, amiben azzal próbálják megidézni a 80-as éveket, hogy ráadnak a főhősre egy tréningfelsőt, és beültetik egy Volgába. A fájóan didaktikus párbeszédeket, a színészvezetés teljes hiányát, a kidolgozatlan papírmasé figurákat viszont már semmire se lehet fogni, és ha nem sikerült volna megnyerni Lukács Sándort és Andorai Pétert, akkor végképp amatőr jellege lenne az egésznek.
Maga az elmélet, hogy a rendszerváltó pártokba beépült az állampárt titkosszolgálata, egyáltalán nem ördögtől való, igaz, nem is új, viszont a film csak az egyik lehetséges utat mutatva általánosít. Az pedig, hogy Dézsy nem bírta ki, hogy ne tüntesse fel a filmben kedvező színben a kurzusnak kedves politikusokat, Orbán Viktortól kezdve Szűrös Mátyáson át Pozsgay Imréig, még hiteltelenebbé teszi a mondanivalót (pláne, hogy az utóbbi kettő magas rangú politikus volt az állampártban). Nemcsak ezért, de érdemes szembeállítani ezzel a filmmel az Eszmélet című cseh sorozatot, amelynek hasonló a mondanivalója, azonban nincs átpolitizálva, meg sem említik benne Václav Havelt vagy bárkit a kor fontos szereplői közül, hanem szigorúan a szereplők személyes drámájára hagyatkozik. Arról nem is beszélve, hogy az Eszmélet megjelenésében is pazarul idézi meg a késő nyolcvanas éveket, tényleg minden egyes irodabelső és frizura tökéletes, ami persze már pénzkérdés is. Ha viszont ennyire nincs pénz, szakmai tudás helyett pedig csak lelkesedés marad, akkor abból egy ilyen szegényes, didaktikus tézisfilm lesz, mint Az ügynökök a paradicsomba mennek. Ennél egy dokumentumfilm is hatásosabb lett volna. (IB)
Rossz versek (2018)
A Rossz versek főhőse gyerek volt a rendszerváltás idején, ezért nem sokat értett az eseményekből, talán annyi tűnt fel neki, hogy apja a szokásosnál feszültebben cigarettázik a rádiót hallgatva. 1993-ban azért kimentek ketten Antall József augusztus 20-i beszédére, a fiatal Merthner Tamás pedig el is ájult a tömegben. Ez az egyetlen konkrét jelenet Reisz Gábor második filmjében, amely a rendszerváltáskori politikához kötődik, de természetesen ez rögtön metaforikussá is növekszik: Tamás felnőtt fejjel is nagyjából úgy viszonyul a politikához, mint akkor régen, a Szentháromság tér kockakövein fekve.
Alig van olyan filmünk, amely a Reiszéhez hasonló elevenséggel és óvó nosztalgiával beszélne a kilencvenes évek Magyarországáról. Nem is a blőd Szomszédok-inzertre gondolunk a karácsonyfa-állításról – különben is, igazán elfelejthetné már ez az ország a Szomszédokat –, inkább a gimnáziumi jelenetekre. Azokat áthatja a szabadság nehéz levegője, és bár Merthnernek azért olyan édes és kínzó ez az időszak, mert kamasz és csajozgatni próbál, a Rossz versek azt az értelmezést is megengedi, hogy az egész ország téblábolt éppen a felnőttkor kapujában. A múltbeli énjeivel szembenéző főhős keserűsége így újabb és szomorúbb jelentést kap. (KB)
