Az emberek vad- és háziállatokkal való kapcsolata az elmúlt évszázadokban számtalan érthetetlen találmányt, ötletet és gyakorlatot produkált: a XV. században megjelent például a disznóorgona, kétszáz évvel később pedig a macskazongora, melyek hangjait élő állatok adják.
A kora újkor embere persze nem csak csak hangszerként, de sporteszközként is örömmel felhasználta az állatokat, a végletekig kimerítve az állatkínzás fogalmát.
A legtöbbeknek most talán a vadászkopók juthatnak eszébe, pedig a XVII. századi nyugat-európai arisztokrácia ennél jóval messzebb ment: kisebb állatokat, illetve rókákat ejtettek csapdába, majd azt egy palánkokkal körbezárt, homokkal vagy fűrészporral feltöltött réten, ugyanígy előkészített palotaudvarban, vagy parkban megpróbálták minél magasabbra dobni, túlszárnyalva a többieket.
A dobáshoz persze nem egyszerűen csak a kezüket használták, hiszen megvárták, míg a ketrecből kiengedett állat a földre fektetett, hat-hét méter hosszú hevederek fölé ér, amit aztán az azt két oldalról tartó ember – sokszor egy házaspár, vagy jegyespár –
Sacheverell Sitwell The Hunters and the Hunted című, 1947-ben megjelent munkája szerint a leginkább gyakorlott játékosok akár hét és fél méter magasra is képesek voltak katapultálni egy rókát, az ezt követő zuhanás azonban egyik, játékszerként használt vadállatnak sem kegyelmezett: sok esetben elpusztultak, mások pedig súlyos sérüléseket szenvedtek, és a közelben lévők végeztek velük.
A néhány éves megszakítással három évtizeden át a lengyel királyi trónon ült II. (Erős) Ágost (1670-1733, I. Frigyes Ágost néven szász választófejedelem) a rettenetes sport egyik legfőbb rajongója volt: egy, részvételével szervezett drezdai játéknapon
Tim Blanning The Pursuit of Glory: Europe 1648-1815 című könyvében a bécsi svéd követ, Esaias Pufendorf tapasztalatairól is beszámolt, aki 1672 márciusában vett részt egy hasonló eseményen, melyet a negyvennyolc éven át magyar királyként is uralkodó I. Lipót (1640-1705), a Napkirály kortársa és riválisa rendezett, sőt, naplójában arról is megemlékezik, hogy a földet érés után még életben maradt, de haldokló állatokkal a szokásokkal ellentétben
A németül Fuchsprellen néven emlegetett események számos esetben egy álarcosbál részévé váltak, ilyenkor a játékosok és az állatok is jelmezt viseltek – előbbiek mitológiai alakokká, kentaurokká, harcosokká, vagy épp istennőkké és múzsákká váltak, utóbbiak pedig
Nem minden dobásra irányuló próbálkozás végződött persze tökéletesen: gyakran megesett, hogy a dobószalaggal nem sikerült felrántani a vadállatokat, így azok a legközelebb álló, rémült emberekre támadtak, akár súlyos sérüléseket is okozva.
A jó eséllyel I. János György szász választófejedelem (1585-1656) által kitalált, vagy épp népszerűvé tett szórakozás népszerűsége a XVIII. században szerencsére egyre kisebb méreteket öltött, az évszázad végére pedig nyomtalanul eltűnt.
