Ó, de szép lehetett volna. Akárhogy is tudjuk, hogy a könyv (majdnem) mindig jobb, azért kedvenc regényeink filmes vagy tévés feldolgozásaira mindig kíváncsiak vagyunk. Arról is már évek óta tudtunk, hogy Donna Tartt Pulitzer-díjas regényéből, Az aranypintyből készül a filmfeldolgozás, éspedig nem úgy, ahogy a sikeres regények nagy részéből, hogy kis pénzből, ismeretlen arcokkal, megúszósan, alig hirdetve, hanem nagyon is elit szereposztással, tisztes büdzsével, promócióval, és mindennel, ami kellhet a sikerhez. Csak egy dolog hiányzik, de az nagyon: a lélek.
Pedig ebben a történetben annyi dráma, fájdalom, trauma és katarzislehetőség van, hogy az három másikra is elég lenne, Dickens maga is büszke lenne egy ilyen regényre a bibliográfiájában. Az egyes szám első személyben elmesélt történet főhőse Theo, aki visszatekintve meséli el életének alakulását attól a ponttól, ahonnan új irányt vett: édesanyja halálától. Ők ketten épp a Metropolitan Múzeumban voltak, hogy holland festők remekműveiben gyönyörködjenek, amikor terroristák bombát robbantanak az épületben. Theo megmenekül, édesanyja viszont odavész a robbanásban, rengeteg más áldozattal együtt, és míg a város gyászol, Theót egy általános iskolai barátjának családja fogadja be, egy elképesztően gazdag, művelt család, ahol az antik bútoroknál csak a képzőművészetet szeretik jobban, főleg a családanya, aki a maga kimért módján örül az érzékeny kisfiú jelenlétének. Azt persze nem tudja, hogy a fiú a robbanás után magával vitt egy híres festményt, Az aranypintyet, meg egy rejtélyes férfi gyűrűjét, aki megesketi, hogy elviszi a gyűrűt egy bizonyos antik bútorboltba, mely bolt aztán Theo új életének fontos helyszíne lesz.
Ám mire Theo beilleszkedne ebbe az új életébe – miközben nyilvánvalóan gyászol és szenved –, kirángatja onnan hirtelen felbukkanó apja, aki évekkel korábban lelépett mellőlük. Apja Las Vegasba költözteti a gyereket, egy kihalt, külső városrészbe, ahol Theo egyetlen barátja egy Boris nevű ukrán származású fiú lesz, akit szintén elhanyagol apja, így a két fiú mást se csinál, mint iszik, szív és bulizik amúgy kiskamaszosan, ami egészen idilli az adott helyzetben, ám a barátoknak végül szintén el kell szakadniuk egymástól. Hosszabb kihagyás után, már felnőtt fiatalemberként látjuk újra főhősünket, ám a srác azóta is csak egyre nagyobb káoszt teremt maga körül. Gyógyszerfüggő, csaló, és ugye az a bizonyos festmény is nála van, amit az egész világ elveszettnek hisz, ő viszont csak nem meri visszaszolgáltatni, egyrészt mert ez az emlék, ami anyjával töltött utolsó pillanataihoz köti, másrészt mert fél a büntetéstől.
Az már a fentiekből is kiderül, hogy ez a történet valóban zsúfolásig tele van traumákkal és eseményekkel, és még nem is említettem mindent. Ez egy igazi, fájdalmas, néhol a nyomorpornó határán egyensúlyozó történet elhanyagoló és bántalmazó felnőttekkel, gyermeki szenvedéssel, annak felnőttkori nyomaival, szerelmi kínlódással, bűntudattal, barátságokkal, magánnyal, és mindennel, amiből könnyfakasztó Oscar-esélyes drámát lehet csinálni. És ebből semmi nem lett. Valamilyen érthetetlen oknál fogva Az aranypinty filmes feldolgozása olyan elemien száraz, érzelemmentes, és emiatt tökéletesen átélhetetlen lett, mintha egy rakás első generációs robot hozta volna tető alá elejétől a végéig. Pedig a ráköltött pénz látszik, a látványra nincs panasz, és az egész filmen látszik, hogy a büdzsével nem volt gond, és mégis, a lélek teljesen hiányzik belőle. Theo tragédiájával nemhogy nem érzünk együtt, de egyenesen irritáló az az okafogyott rejtélyeskedés, ahogy az eseményeket tálalja a film, miközben rég tudjuk, mi történt, semmi nem ér meglepetésként. A karakterek közötti kapcsolatok hasonlóképpen érthetetlenek, egyrészt, mert fontos részleteket nem is látunk, másrészt pedig azokban a jelenetekben, amit mégis megmutat a kamera, ott olyan szürreálisan életszerűtlen módon érintkeznek egymással a figurák, hogy elképzelhetetlen, hogy bármilyen érzelmi kapcsolat lenne közöttük.
A színészi alakítások ennek megfelelően távolságtartók, pedig felvonul itt néhány olyan színész is, akiknek nincsen rezzenéstelenre botoxozva a mimikája, ahogy az ennek megfelelően játszó Nicole Kidmannek, de sem Ansel Elgort, sem Jeffrey Wright, de még az egyébként fergetegesen ügyes Finn Wolfhard sem tud kibontakozni, üres, élettelen vázakat próbálnak meg élettel megtölteni, sikertelenül. Az „akciójelenetek” sem képesek izgalmasak lenni, a dramaturgiai építkezés elmaradása miatt ugyanis eléggé derült égből jönnek, ahogy a megoldásuk is, semmi nincsen felvezetve, kidolgozva, feltárva, megértetve – és igazából megértve sem –, pedig a csaknem két és fél órás filmidő azért a lehetőséget bőséggel megadta. Természetesen érdemi lezárásra se számítsunk, pedig szinte látjuk a képsorok és az izzadságszagú művészetről hadoválás mögött a rendező John Crowley villogó neontábláját: „itt kellene meghatódni!” Tanácstalanul állok az események előtt, hogy hogyan lehetett egy ennyire érzelmes történetet ilyen csontszázara kivéreztetni. És hogy mindebbe egy kora legjobbjai között emlegetett festőművészt is belerángattak, azt gyerekkori képzőművészeti ambícióim külön kikérik maguknak
Az aranypinty (The Goldfinch) – amerikai filmdráma, 149 perc – értékelés: 5/10
Kiemelt kép: Warner Bros.
