Kultúra filmkritika

Készült egy film a művészetről. Ja nem, a pénzről

Kinek áll ez érdekében? A klasszikus kérdés megválaszolására a képzőművészeti piac álvalóságáról szóló Senki többet alkotói sem vállalkoznak, de csupa izgalmas figurát vonultatnak fel.

A kortárs képzőművészeti piac mesterséges, hamis valóság, amelyben mindenkinek az az érdeke, hogy a műalkotásnak nevezett tárgyakhoz minél jelentősebb pénzösszeget rendeljenek hozzá. Ennek sok köze akkor sincs a művészethez, ha egyébként nagyszerű alkotások, remekművek is gazdát cserélnek az árveréseken és galériákban. Ugyanakkor ez a világ nagyon izgalmas, elvégre ki ne szeretne gazdag embereket és szép műtárgyakat nézegetni? E kettő kapcsolatából pedig megsejthetünk valamit abból is, hogy mi az alapvető baj a későkapitalizmussal.

A tavalyi Sundance filmfesztiválon szép sikerrel vetített, Senki többet című dokumentumfilm – elég zavaró, hogy ugyanez a magyar címe egy 2013-as Giuseppe Tornatore-filmnek – a kortárs műtárgypiacról szól, illetve annak New York-i központjáról. Szereplői, megszólalói árverésvezetők, műgyűjtők, műkereskedők, galériavezetők, kritikusok, művészettörténészek – és persze a művészek, akiknek bizonyos tekintetben a legkevesebb közük van a film témájához.

 

Az egyik legjobb jelenetben Nathaniel Kahn rendező laptopon mutatja meg Njideka Akunyili Crosbynak az élő közvetítést arról az árverésről, ahol éppen 900 ezer dollárért vásárolják meg a nigériai-amerikai festő egyik művét. Crosby kívülállóként, érzelemmentesen figyeli a történéseket, mert jól tudja, hogy neki nem osztottak lapot abban a kérdésben, mi lesz a műve sorsa. Amióta először eladta a festményét, annak új gazdái egészen máshogyan használják, más viszonyt létesítettek vele, mint a művész vagy az egyszerű befogadó. A festmény műből műtárgy lett, ennek az átalakulásnak a traumáját pedig nagyon sok alkotó képtelen feldolgozni – Crosby önvédelemből sem mutat semmilyen reakciót.

Njideka Akunyili Crosby festmény, Fotó: Flickr

Kahn és stábja két történetszálat követnek nyomon a filmben. Az egyikben egy nagy értékű, jelentős magángyűjteményt, az Ames házaspár kollekcióját árverezik el. Ennek az ívnek a főszereplője Amy Cappellazzo, a Sotheby’s aukciósház vezető munkatársa és árverésvezetője, aki halálosan profin, rendíthetetlenül és hatékonyan bonyolítja az ügyletet. Mint elmondja, a kedvenc része az, amikor összeállítja a katalógust és megtervezi az árverés menetét, vagyis izgalmas és hízelgő művészettörténeti párhuzamokkal csinál reklámot egy-egy műtárgynak. Olyan könnyen érthető elbeszéléseket alkot, amelyekben a sztárnak kiszemelt kortárs művészek a régebbi mesterek örököseinek, egy-egy jól ismert stílus vagy irányzat képviselőinek tűnnek. Művészettörténeti tudását arra használja, hogy legitimálja a befuttatni kívánt művészek munkáinak csillagászati árát.

A Senki többet másik fontos cselekményszála Larry Poonst, a nyolcvanon túli absztrakt festőt követi, aki a hatvanas években együtt indult Jasper Johnsszal vagy Claes Oldenburggal, azonban idővel hátrébb lépett a kortárs képzőművészet első vonalából, és a film elején olyasféle őrült és magányos művésznek tűnik, mint Henry Darger, a világ leghosszabb regényének egész életében kórházi takarítóként dolgozó szerzője. Poons azt állítja, neki nem volt kedve hosszú pályafutása során ugyanazt a stílust követni, márpedig a műtárgypiac azt várja a művészektől, hogy építkezzen logikusan az életművük, legyen könnyen beazonosítható és felismerhető a stílusuk, vagyis változatos művek helyett egységes márkát hozzanak létre. Persze ebben is van némi csalás. A kedélyes, jó humorú és őszinte öregember benyomását keltő Poonshoz nem igazán illik a képzőművészeti világ lázadójának szerepe, mert az ő képeit is százezer dollár fölött adják-veszik.

Léteznek tényleg ismeretlen kortárs művészek is, sőt ők vannak a legtöbben, csak ők ebből a filmből is kimaradtak.

Poons ellenpontja a filmben a vicces módon hasonló nevű Jeff Koons, a világ egyik legismertebb kortárs képzőművésze, aki sokak szemében – amúgy az enyémben is – a legjobban megtestesíti ennek a piacnak a gusztustalanságát. Koons remek konceptuális művész volt valamikor, ma viszont elsősorban képzőművészeti marketingmenedzserként dolgozik, aki egy túlfizetett MLM-ügynök lelkesedésével és önbizalmával beszél arról a filmben, hogy miért jár sokkal jobban mindenki, ha a munkáiból rögtön egész sorozatot tervez egyedi művek helyett. A piac imádja impozáns giccsszobrait, amelyek előbb-utóbb óhatatlanul szállodai lobbikban kötnek ki, de ez éppenséggel Koonst zavarja a legkevésbé.

SAN FRANCISCO, CA - OCTOBER 20: Chairman of the fine arts division at Sotheby?s, Amy Cappellazzo, (L) and artist, Jeff Koons, speak onstage during "Pixels at an Exhibition: The New Art Market" at the Vanity Fair New Establishment Summit at Yerba Buena Center for the Arts on October 20, 2016 in San Francisco, California.   Mike Windle/Getty Images for Vanity Fair/AFP
Amy Cappellazzo és Jeff Koons Fotó: Mike Windle/Getty Images for Vanity Fair/AFP

A Senki többet nem talál ki olyasféle formai ötletet ennek a sok szempontból taszító, egyes elemeiben viszont lenyűgöző világnak a leleplezésére, mint Banksy, aki Kijárat az ajándékbolton keresztül című, híres filmjében egy nem létező képzőművészt épített fel a semmiből. Nathaniel Kahn sokkal visszahúzódóbb alkotói stratégiát követ, és

akkor kerül a legközelebb a téma saját szempontú értelmezéséhez, mikor a sor méregdrága műalkotás után bevág egy Macbookot.

Az is pont olyan dizájntárgy, mint Koons arany nyulai, csak valamivel kevesebbe kerül.

Ugyanakkor elvitathatatlan érdeme a filmnek, hogy megszólalói nemcsak hozzáértők, hanem egytől egyik színes egyéniségek. A műtárgypiacról Stefan Edlis műgyűjtőtől tudunk meg a legtöbbet, aki szigorú mennyiségi korlátot betartva, de nagyszerű ízléssel és széleskörű tudással vásárol. Feleségével, Gael Neesonnal közösen épített gyűjteményükből 2015-ben több mint 40 értékes művet adományoztak a chicagói szépművészeti múzeumnak, mert, ahogy a filmben Edlis fogalmaz, „náluk már tele voltak a falak”. Mellesleg ők a tulajdonosai Maurizio Cattelan jópofa szobrának, az imádkozó pózban térdeplő Adolf Hitlernek is. A rendező megkérdezi tőle, hogy Németországból gyerekkorában elmenekült zsidóként milyen érzés birtokolni a Hitler-szobrot, mire Edlis azt mondja, ez teljesen lényegtelen kérdés: a művészet az művészet.

A Senki többet azért nem végtelenül szomorú film, mert a szereplői többnyire még hisznek a művészet erejében. Még akkor is, ha tudják, egész intézmények épültek arra, hogy a „művészet erejéből” rengeteg pénzt csináljanak, mi több, maguk az eszményeiket még többé-kevésbé épen őrző megszólalók is ehhez a profitmaximalizáláshoz asszisztálnak, ebből élnek. A Senki többet alkotói nem vállalkoznak a képzőművészeti piacot működtető hatalmi rendszerek feltárására, ennek a struktúrának a precíz elhelyezésére az ökológiai katasztrófa felé haladó társadalmakban. De ezt nem is érdemes számon kérni rajtuk, mert nyilván ők is szeretnének hinni a művészet erejében.

Senki többet (The Price of Everything), 2018, 98 perc, 7,5/10

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Image: 73894321, Orsós János, az Dr. Ámbédkar Gimnázium, Szakközépiskola, Szakiskola, Általános Iskola roma származású alapítója., Place: Miskolc, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.