Kultúra
Image: 73908317, Mark Knopfler koncert a Papp László Budapest Sportarénában, Place: Budapest, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com

Mark Knopfler töri a magyart, de gitáron még mindig verhetetlen

A Dire Straits egykori énekes-gitáros-dalszerzője Budapesten lépett fel, ahol még a giccset is szerethetően adta elő, és nem okozott csalódást közönségének. A színpadon elmélkedett egy sort a nyugdíjba vonulásról, de aztán alig bírt leállni a ráadással.

Már több mint 40 éve, hogy Mark Knopfler egy kihalt londoni kocsmában üldögélt, és sörrel a kezében figyelte, ahogy egy menthetetlenül csapnivaló jazz banda agonizál az egyik homályos sarokban.

A koncert végén az énekes megköszönte a nem létező tapsot, és teátrálisan közölte a pár lézengővel, hogy amúgy ők voltak a Sultans of Swing zenekar. Ebből a különös élményből, és ebből a pár szóból született a Dire Straits első nagy slágere, a Sultans of Swing, ami Dylan énekstílusát vegyítette összetéveszthetetlen, jazzes gitárfutamokkal és végsőkig csiszolt pop-rock hangzással, 1979-ben felhelyezve a poptérképre a brit zenekart, ami aztán a következő évtized meghatározó zenekara lett, több mint 120 millió lemezt adva el világszerte.

Na, ez az a kultikus dal, amit véletlenül sem játszott el kedd este Mark Knopfler a Papp László Sportarénában, de ezt senki sem rótta fel neki, mert elég sok mást meg igen. A 69 éves zenésznek ugyanis bőven van hova nyúlnia a Sultans of Swingen kívül: ott vannak például a későbbi Dire Straits-slágerek, ami mellett írt filmzenéket is, és legendás zenekara felbomlása után sem tétlenkedett. 1996 óta Knopfler kilenc szólóalbumot adott ki, a legutóbbit tavaly Down The Road Wherever címen. Hivatalosan most is ezt turnéztatja, de a közönség nosztalgikus hajlama iránti alázatot mutatja, hogy mindössze két dalt játszott a friss lemezről (My Bacon Roll, Matchstick Man), a fennmaradó részben az életmű kompakt kis keresztmetszetét nyújtva.

Image: 73908334, Mark Knopfler koncert a Papp László Budapest Sportarénában, Place: Budapest, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Bielik István /24.hu

Az alázat amúgy is kulcsszó Knopfler esetében. A közönség nagyra értékelte például, hogy az este folyamán többször is megszólalt magyarul, legalábbis megpróbált, ami annak ellenére is látványosan rosszul ment neki, hogy apja Magyarországon született zsidó mérnök volt, aki a nácik elől menekült Glasgow-ba a 30-as években. De alázat jellemzi Knopfler játékát és az egész színpadi jelenlétét is:

hiába tartják sokan a világ egyik legjobb gitárosának, legtöbbször nyoma sincs nála nagy, hivalkodó virgázásoknak, amik pusztán azt hivatottak demonstrálni, hogy mekkora rockisten valaki.

Knopflernek inkább az éteri hangzás és a pengető nélküli leheletfinom játéktechnika vált kézjegyévé. Ezúttal sem tolakodott előtérbe, sokszor átengedte a terepet kísérőzenekara tagjainak, akikért annyira lelkesedik, hogy egy ponton előre hívta és név szerint bemutatta mind a tízüket, apró kis sztorikat fűzve mindegyikükhöz. Még azzal is elbüszkélkedett, hogy a tehetséges csapat összesen 48 hangszeren tud játszani, a buzukitól a hammond orgonán át a dudáig, ő viszont csak egyen, a gitáron.

Az ilyenek voltak az este legbensőségesebb pillanatai. Ahogy Knopfler kedélyesen mesélt hangszerek iránti szenvedélyéről, majd felidézte, hogy csóró, fiatal zenészként hogy próbálta egyszer keresztülstoppolni karácsonykor Angliát, mire ott találta magát egy havas kereszteződés mellett állva. Egyik kezében gitárjával, másikban a bőröndjével, autó pedig még a láthatáron sem volt. Ilyenkor könnyű volt elfeledkezni az Aréna nagy és személytelen teréről, inkább egy vidéki angol pubba képzelve magunkat, ahol egy szelíd, öreg zenészt hallgatunk, aki balladákba csomagolva adja át nekünk bölcsességét és humorát, miközben mi a Guinessünket kortyolgatjuk a pultnál. Ez a hangulat a Matchstick Man című dalnál jött át igazán, amit kis körbe gyűlve, tradicionális hangszereken, csaknem akusztikusan adott elő a zenekar.

Image: 73908313, Mark Knopfler koncert a Papp László Budapest Sportarénában, Place: Budapest, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Bielik István /24.hu

A Knopfler életművét átszövő ír-skót dallamok és folkos zenei világ persze a többi dalban is előelőkerült, de sokkal grandiózusabb és mesterkéltebb formában. Ha épp nem dögös rock (Money for Nothing) vagy latin lüktetés adja az alapot (Postcards from Paraguay), akkor gyakran dudaszó, érzelmes furulya és hömpölygő romantikus dallamok keverednek a szintifátyollal és a leheletfinom gitármenetekkel. Mikor pedig már szinte várnánk, hogy megszólaljon Celine Dion hangja a Titanic betétdalából, Knopfler mély, flegma, reszelős dörmögése visszaránt minket a jellegzetesen saját zenei világába.

Hiába keverednek itt műfajok, az egészben van valami végtelen harmóniára törekvés, ami a giccstől és a közhelyes elemektől sem riad vissza.

Most élőben tapasztalhattam, hogy Knopfler zenéje – minden kifinomultsága ellenére – miért nem tudott engem soha úgy igazán magával rántani: teljesen hiányzik belőle a dráma, a disszonancia és a feszültség. Ebben a világban minden dallam feloldott és minden él lekerekített, ellentétben mondjuk egy másik nagy brit gitáros, a szintén rettentő finom és alázatos David Gilmour játékával.

Knopfler zenéjében béke van, akkor is, ha épp háborúról énekel (Done With Bonaparte). Éteri, mint egy napfelkelte a tengerparton, amit csodálunk, de érezzük, hogy ha képeslappá merevítjük a látványt, könnyen giccsé válhat. Ezt a kényes határt Knopfler időnként átlépi, a keddi koncerten is többször megtörtént, ami ennek ellenére sem vált kellemetlenné. Az eredeti napfelkelte természetes szépsége ugyanis még a filtereken és a photoshopolt felszínen is átragyogott. Hiába a Titanicból is ismert kelta szentimentalizmus és a liftzenés szaxofonszólók, ezek alatt is mindig bujkál valódi szenvedély és a zenei ízlés Knopfler harmóniáiban, akinek lefegyverző személyisége áthatotta a bő két órát.

Ha a gitárjátékán nem is, a mozgásán azért látszott, hogy ő is megöregedett. A koncert egy pontján fel is vetette, hogy mostanában a visszavonuláson gondolkodik, mire a közönség zajos tiltakozásba kezdett, ő pedig hozzáfűzte: csak az a baj, hogy túlzottan szereti csinálni ezt az egészet. A végén háromszor jött vissza ráadást adni, a legdübörgőbb sikert persze a Dire Straits gigaslágere, az ironikus Money for Nothing aratta. A dögös riffet meghallva nemcsak az előttünk ülő négytagú család kurjantott nagyot és pattant fel táncolni, de a teljes Aréna csatlakozott a koreográfiához.

Kiemelt kép: Bielik István /24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.