Krysztof Zanussi a nagy 20. századi lengyel rendezőgeneráció egyik utolsó képviselője: noha sosem ért olyan magasságokba, mint mondjuk Wajda vagy Kieszlowski, az ő életműve is fontos része a lengyel filmtörténetnek. Csakhogy az idén júniusban már 80 éves rendező felett nem múlt el nyomtalanul az idő, és az új évezredben készült filmjei közül egyikkel sem tudta megközelíteni a 70-es, 80-as években forgatott klasszikusait, mint a Mérleg, a Konstans vagy A nyugodt nap évei. Az utóbbi években megtért katolikus Zanussi legújabb filmje, az Éter lengyel-ukrán-litván-magyar-olasz koprodukcióban készült, több jelenetet Magyarországon is forgattak, és látható is néhány színészünk a filmben, mindenekelőtt a történetben kulcsszerepet játszó László Zsolt.
Az Éter egy kosztümös, történelmi film, de valójában mindez csak díszletként szolgál egy metafizikai/erkölcsi dilemma megelevenítéséhez, és semmi konkrét történelmi vonatkozása nincs. Ez utóbbiért némiképp átverve is érezheti magát a néző, miután a megszállt lengyel területeken játszódó történet sokkal több lehetőséget rejtene magában, ehelyett egy szabályos Faust sztorit láthatunk újramelegítve. Egy orvos (Jacek Poniedziałek) a cári Oroszország lengyel népesség lakta területén megerőszakol egy lányt és éterrel kábítja el, csakhogy az altatót túladagolja, és a lány meghal. A név nélküli doktor azonban megússza az akasztófát, és váratlanul száműzetésre változtatják az ítéletet, ő pedig a határ túloldalán, az Osztrák-Magyar Monarchia egyik erődítményében folytatja a karrierjét katonaorvosként. Az erőd korrupt parancsnoka (Andrzej Chyra) ráadásul lehetőséget ad neki, hogy a munkája mellett folytassa az orvosi kísérleteit, és kap maga mellé egy segítőt/kísérleti nyulat is egy tudásra szomjazó parasztfiú, Taras (Ostap Vakuliuk) személyében. Sőt, nemcsak Taras, de a közeli bordély alkalmazottjai, és persze maguk a katonák is az egyre ijesztőbb kísérletek alanyai lesznek, miközben a doktor mindent alárendel a tudománynak, de ez lesz a veszte is.
Az Éter már a főcím alatt látható képekkel bibliai irányt vesz: Hans Memling flamand festő Az utolsó ítélet című festményét láthatjuk, és a film később sem lesz kevésbé didaktikus, sőt. Az igazi gyomrost viszont a végére tartogatja az idős mester, amikor is látszólag a történet lezárásához érünk, ám hirtelen egy amolyan függelékben megmutatja nekünk a „titkos történetet” is. Amelyben valójában semmi olyan nincs, amit előtte a kicsit is odafigyelő néző ne rakhatott volna össze magában, nevezetesen, hogy a László Zsolt alakította rejtélyes férfi miért is tűnik fel időnként a film fontos jeleneteiben. Nehéz megérteni, miért gondolja Zanussi, hogy szükség van erre a külön szájbarágós magyarázatra, amely egyébként nem is tesz semmit a filmhez, maximum elhiteti az alacsony önértékelésű nézőkkel, hogy okosabbak, mint amilyennek a rendező tartotta őket.
De nem is ez a legfőbb gond az Éterrel, hanem hogy valójában egy jól ismert történetet vesz elő, amit nem gazdagít igazán semmivel, hanem szájbarágósan válaszolja meg a saját kérdéseit, és papírmasé figurák bizonyítják be, hogy nem lesz jó vége annak, ha az ember istent akar játszani. Miközben sajnos a történet se nem lebilincselő, se nem hiteles, hosszúnak viszont hosszú, a külsőségek pedig leginkább csak olcsónak tűnnek. Ráadásul az Éter bizonyos elemei még a magyar filmekből is ismerősek lehetnek: a kerettörténet több ponton is egyezik Szabó István Redl ezredesével (a galíciai garnizon, a K.u.K. hadsereg mint cinikus és embertelen gépezet stb.), a végén pedig ugyanoda lyukad ki, ahová Nemes Jeles László Napszálltája is (nyilván nem véletlen itt sem a nagy világégés előtti időzítés). Csakhogy azokkal a filmekkel összehasonlítva az Éter szinte minden szempontból alulmarad, és inkább egy idejétmúlt rendezői stílus sápatag megvalósítása lett, hiába játszanak benne remek színészek is. Krysztof Zanussi pedig ezzel a filmjével sem tudta visszaforgatni az idő kerekét abba a korba, amikor még képes volt releváns és jól sikerült filmeket készíteni. Emlékezzünk inkább azokra.
Éter, 117 perc, 2018. 24.hu: 4/10
