Kevés frusztrálóbb élmény van a valós terrormerényleteket feldolgozó akciófilmeknél. Izgalomból általában nincs hiány, de van az egészben valami kíméletlen, már-már perverz kiszámíthatóság. Tudjuk, mi lesz a sztori vége, és azt is, hogy nem fog beszaladni Steven Seagal vagy Bruce Willis, hogy időben tarkón vágja a terroristákat, mielőtt meghúzzák a ravaszt. Talán még az is rémlik a szalagcímekből, hány ártatlan áldozat lemészárlását kell tétlenül végignéznünk, mielőtt valaki közbelép, hogy megállítsa az ámokfutást.
A számok már önmagukban is sokkolóak: a film India utóbbi évtizedeinek egyik legsúlyosabb terrorakcióját dolgozza fel, ami 12 lövöldözésből és robbantásból állt. A négy napig tartó támadássorozatban 174-en haltak meg és több mint háromszázan megsérültek. A Hotel Mumbai, ás a hozzá hasonló filmek célja az, hogy kirángassa ezt az eseményt számok absztrakt birodalmából, és belökjön minket a rettenet kellős közepébe. Anthony Maras ehhez nem választ olyan radikális formai megoldásokat, mint némelyik elődje, de a hatás így sem marad el. Bár a film valós élménybeszámolókon alapszik, jóval kevésbé dokumentarista, mint Paul Greengrass 9/11-filmje, A United 93-as. És nem is szűkíti egyetlen áldozatra a nézőpontját, ahogy Erik Poppe tette a Breivik-mészárlást feldolgozó Utoya, július 22.-ben.
A tizenkét támadás közül többet is felvillant a film, de a felvezetés után egyetlen helyszínre szűkíti a cselekményt: az öt csillagos Taj Mahal Palace hotelban kialakult ostromállapotra koncentrálunk, ám elég sok nézőpontból követhetjük az eseményt: a vendégek, a személyzet, a rendőrök és a terroristák is fókuszba kerülnek. Ebből persze az is következik, hogy egyiküket sem ismerjük meg igazán. Maras pár jelenettel skicceli fel az alapképletet és a figurákat, hogy aztán rászabadítsa a poklot a gyanútlan szállóvendégekre, recepciósokra, szakácsokra és londinerekre. Elképesztő belegondolni, és nézni még nehezebb, hogy ez a pokoli állapot nem pár óráig, hanem három napig tartott, ugyanis a közel 20 milliós Mumbaiban nem tartózkodott taktikai egység, így az 1300 kilométerre lévő Új-Delhiből kellet átszállítani a kommandósokat. Amíg ők odaértek, addig a Pakisztánból érkezett terroristák kedvükre mészárolhattak a szállóban. Hogy az áldozatok száma nem lett sokkal magasabb, az pár helyi rendőr önfeláldozásának, és nagyrészt a személyzet hősiességének köszönhető, akik mindent megtettek, hogy mentsék a vendégeket.
A vendég isten
– ismételgeti a szálloda krédóját szigorú Oberoi séf a pincéreknek már a film elején. Ez a mondat aztán sokkal nagyobb súlyt kap, miután beindul a vérengzés, és tényleg dönteni kell aközött, hogy saját életüket vagy a vendégek biztonságát helyezik előtérbe. A heroizmus ábrázolása helyenként már szinte hatásvadász, de szerencsére nem csúszik át végleg hollywoodi pátoszba, ugyanis a brutális kiszámíthatatlanság mindig közbeszól. Steven Seagal továbbra sem toppan be, a szereplők pedig sorra hullanak el, ugyanolyan sokkolóan váratlanul, ahogy a valóságban. A feszültség akkor is működik, ha itt nincsenek zaklatott, kézi kamerás felvételek, mint Greengrassnál, inkább elegánsan komponált beállításokban bomlanak ki az események. A drámai csúcspontok pedig sokkal feszültebbek attól, hogy nincs alattuk kísérőzene. Amikor meg mégis, akkor is viszonylag diszkréten szólnak a vonósok a háttérben.
A nagy tanulságokat azért nem ússzuk meg teljesen. Mikor például a rettegés előhozza a rasszistát az egyik gazdag szállóvendégből, Dev Patel szikh pincére egy didaktikus párbeszédben ad neki leckét nyitottságból és áldozatkészségből. Az ilyen momentumok inkább a tanmese irányába lökik a filmet, de Maras aztán mindig visszatalál a realista vonalra. A színészekre sem lehet panasz. Dev Patel nagyon jó a szegény, de tisztességes kisember szerepében, aki csak azért könyörgi be magát az éjszakai műszakra, hogy családjának születendő gyerekére spórolhasson egy kis pénzt. Nem minden szereplőnek jut ekkora tér, de a film jól gazdálkodik a játékidővel, és senki nem lóg ki látványosan a sorból.
Az egyik merénylő például azzal ugratja a másikat, hogy disznóhúsos ételbe evett bele, majd jókat nevetgélnek, mikor kiderül, hogy mégsem. Ez azonban csak addig oldja a hangulatot, míg szembe nem találkoznak a következő áldozattal, akit ugyanolyan rezzenéstelen arccal lőnek agyon. Az ilyen jelenetek tehát inkább csak a kontrasztot szolgálják, hogy még brutálisabbá tegyék a rá következő mészárlást. Az elkövetők élettörténetét és motivációját nem ismerjük meg, túl azon, hogy fiatalon fanatizálták őket egy pakisztáni kiképzőtáborban. A Hotel Mumbai tehát nem fejti meg a terrorizmus társadalmi gyökereit, sem az utóhatásait, magát a rettenetet akarja megragadni. Fogyasztóbarátabban teszi ezt, mint A United 93-as vagy az Utoya, július 22., de csak egy fokkal. Kizárólag annak ajánlott, aki nem pusztán izgalomra és katarzisra vágyik, de az erőszak megrendítő értelmetlenségébe is képes belebámulni egy-két órára.
Hotel Mumbai, 125 perc, 2019, értékelés: 7/10
Kiemelt kép: Vertigo Média
