Hatéves korom óta olvasok képregényeket, tizenkét éves korom óta pedig rendszeresen, bár egyre válogatósabban gyűjtöm is őket. Mindig ott vagyok a magyar fesztiválokon és börzéken, de külföldi képregényes találkozókra járni itthonról nem egyszerű. Ugyan a bécsi Comic-Conra viszonylag könnyű kijutni, de aki tűzközelben akar lenni, az minimum Londonba vágyik. A csúcs a San Diego Comic-Con, amelyről régóta tudjuk, hogy elsősorban nem a képregényekről, hanem a hozzájuk kapcsolódó, vagy általában véve „geeknek” címkézett filmekről és játékokról szól.
A 2006 óta megrendezett, mára körülbelül évi 200 ezer embert vonzó New York Comic-Con alighanem ezüstérmes a világ képregényfesztiváljainak versenyén, és amikor október elején lehetőségem nyílt elmenni rá, jobban is örültem neki, mint a San Diegó-i nagytestvérnek. Az interneten azt írják, New Yorkban még a képregényeké a főszerep, a soron következő Star Wars-film stábja inkább San Diegóban parádézik, és a Deadpool sokadik részének előzetesét sem itt vetítik először.
Naiv voltam. Kiderült, hogy annyi filmes, tévésorozatos és videójátékos programtól is bőven rosszul tudok lenni, amennyit New Yorkban szerveznek, képregényből pedig tényleg olyan sok van, hogy amikor ki kellett választanom, mit vegyek magamnak,
Még szerencse, hogy a muzeális értékű füzeteken védőfólia volt. Rájöttem, ha egy igazi képregényrajongónak itt kell lennie, akkor én nem is vagyok igazi képregényrajongó. Aztán lehiggadtam, és elkezdtem jól érezni magam.
Kövérkés, őszülő fehér férfiak
Először 2010-ben találkoztam híres amerikai képregényszerzővel. Brian Michael Bendis volt az, a magyarul A Csodálatos Pókember második sorozatában megjelent Ultimate Spider-Man és még kismillió másik sorozat írója. Egy nappal a nyári New York-i utazásom előtt tudtam meg, hogy másnap egy Times Square-hez közel eső képregényboltban dedikál. A reptéri ellenőrzés után betaxiztunk a városba. A dugó miatt kipattantam a kocsiból, és hat sugárutat futottam keresztbe, hogy még elcsípjem a Mestert, akinek az orra alá dugtam az Ultimate Spider-Man 13. számát – Peter Parker ebben vallja be Mary Jane-nek, hogy ő a Pókember –, ő pedig aláírta. Drámai túlzással tódítottam neki, hogy hatezer kilométert utaztam ezért az aláírásért. Ő nevetett, kezet ráztunk, aztán arrébb somfordáltam, mert nagyon izzadtam.
Ez nyolc éve történt, én pedig idén a testvérem amerikai nyári munkája miatt lehetőséget kaptam rá, hogy megint New Yorkba utazzam, pont akkor, amikor a Comic-Cont tartják. Jó előre kinéztem, milyen alkotók jönnek vendégként, majd összegyűjtöttem nyolc-tíz füzetet, amiket majd aláírathatok velük. Úgy képzelem, a látogatók nagy része ma már nem az alkotókkal való személyes találkozás, felszínes csevej – „nem tudom elhinni, hogy tíz szám után megszüntették a sorozatodat” – és autogramkérés lehetősége miatt látogat el egy ilyen fesztiválra, de egyértelműen ez a műsor legjobb része.
A képregényalkotók kevés kivétellel csak ebben a szubkultúrában számítanak sztárnak, egyébiránt teljesen átlagembereknek néznek ki, és a sarki boltban úgy is bánnak velük.
Mellettük egyre több a fiatal női szerző és a különféle kisebbségeket reprezentáló alkotó, de széttetovált, divatosan öltözködő hipszterek például nem nagyon kaptak meghívást a Comic-Conra. A képregénykészítés Amerikában ipar és szakma, nem művészeti egyetemisták hobbija.
A tipikus képregényszerző olyan, mint Peter David, aki a vásári forgatagban megindítóan magányosan nyomogatta a telefonját a pultja mögött, amíg oda nem mentem hozzá, hogy aláírassam a Spectacular Spider-Man 107. számát, a Jean DeWolffe halála című jelentős Pókember-történet nyitányát. David egyébként jó eséllyel több Hulk-történetet írt, mint bárki más a világon, úgyhogy egy Hulkot is magammal vittem. Voltak nála népszerűbb alkotók a vendégek között – Neal Adams, a hetvenes évek korszakos Batman- és Zöld Lámpás-sorozatainak rajzolója egy emelettel följebb külön pavilont kapott –, de a kevésbé reflektorfényben lévő alkotók tényleg örültek egy jó szónak. Sajnáltam, hogy elsősorban nem róluk szólt a fesztivál.
A képregényipar sötét oldala
Lehet, hogy a San Diegó-i Comic-Con még nagyobb és igazán az vonzza a hollywoodi szórakoztatóipar szereplőit, de a New York-i fesztiválon is annyi filmes és videojátékos pódium, emelvény, fülke és egyéb installáció állt, amennyi bőven sok volt nekem, arról nem is beszélve, hogy el is tévedtem köztük. Ez egyébként kifejezett célja is volt néhány szervezőnek, a hamarosan bemutatandó, Neil Gaiman és Terry Pratchett Elveszett próféciák című regényéből készült sorozat pavilonjához például úgy álltak sorba a látogatók, hogy nem tudták, mi fogadja őket odabent, csak annyit mondtak nekik, hogy exkluzív részleteket láthatnak a sorozatból. A szerencsések egyébként a meglepetésvendégként beugró Neil Gaimannel is találkozhattak odabent, de mivel ez az öröm egyetlen turnusnak juthatott osztályrészül az ezerből, nem vagyok biztos benne, hogy mindenkinek megérte a sorban állás.
Akármerre fordultam, tömött sorokba botlottam. A látogatók sorban álltak a bejutásért a 34. utcai metrómegállótól a rendezvénynek helyt adó, Manhattan nyugati partján álló Javits Center bejáratáig. Sorban álltak a SyFy Channel által ingyen osztogatott pólókért, az egyáltalán nem ingyen osztogatott szendvicsért és a lehetőségért, hogy egy szerencsekereket megforgatva Dragon Ball-os biszbaszt nyerhessenek. Egy alkalommal megkérdeztem egy középkorú férfit, ő mihez áll sorban, de egyáltalán nem értettem a válaszát, amiből le kellett vonjam a popkulturális műveltségemre vonatkozó lesújtó következtetést.
Ez utóbbinak a fojtogató jelenlétét a merchandise-pultoknál lehetett igazán erősen érezni. Soha életemben nem láttam, és remélem többet nem is fogok ennyi szuperhősös pólót látni egymás hegyén-hátán, a mennyezetig érő rácsokra szerelve vagy a pultokra dobva. Nekem is vannak szuperhősös pólóim, de mostantól egy kicsit kevésbé szeretem őket.
Persze új és régi, olcsó és drága, füzetes vagy kötet formátumú képregényből is annyi volt, amennyit egy átlagos kognitív képességekkel rendelkező ember nem tud feldolgozni. Azt csináltam, amit a legtöbben: találomra beletúrtam egy-egy ládába, és örültem, mikor megtaláltam azokat a Daredevil-számokat, amelyeket egy barátomnak hat éve minden egyes külföldi látogatásomkor megpróbálok megszerezni.
Találkozás a hősökkel
Ennyi csinnadratta közben szinte észrevétlenül rendezték meg a képregényes beszélgetéseket és közönségtalálkozókat az épület alagsorában. A nagyszínpadon arányaiban sokkal több volt a filmes program, például az új Hellboy-film szereplőinek bemutatkozása, vagy az idén 25 éves Lois és Clark – Superman legújabb kalandjai című sorozat alkotóinak nosztalgiázása. Ez nem jelenti azt, hogy a képregényes programokon csak lézengtek volna az emberek – ahogy utaltam rá, a Comic-Conon mindenre sokan voltak kíváncsiak, és mindenhez sorban kellett állni.
Készültem például a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején futó Marvel Knights-sorozatokról szóló, ugyancsak múltidéző beszélgetésre. Ezekben a szériákban jellemzően földhözragadtabb és erőteljesebben bűnügyi jellegű szuperhőstörténetek jelentek meg, például Daredevil, a Fekete Párduc vagy Elektra kalandjai, amelyek néhány évvel idősebbekhez szóltak, mint a szuperhősös címek nagy része. A vendégek, köztük a Marvel volt főszerkesztője, a rajzolónak is remek Joe Quesada pont olyan kedélyesen és tét nélkül sztorizgattak és cukkolták egymást, ahogy vártam – hozzám sokkal közelebb állt a Comic-Connak ez az arca, mint a pólódömping.
Nem untatnék mindenkit annak a részleteivel, hogy Peter Daviden kívül kihez mentem oda aláírásért, a legnagyobb élményt viszont még elmesélem. Tim Sale a kedvenc képregényrajzolóm, szinte mindent olvastam, amihez köze van, és egészen meghatott, amikor bézbólsapkájában és „Make Racism Wrong Again” feliratú pólójában megpillanthattam. Aztán aláírta a Challengers of the Unknown című sorozat nyolcadik részének nálam lévő példányát – azért ezt a számot, mert egyedül ennek rajzolta ő a belívein kívül a borítóját is.
A többi aláírásért darabonként öt dollárt kért, ezért a másik nyolc füzetemet mégsem írattam alá vele. A képregényrajongásnak is vannak határai, és a New York Comic-Conon egyértelműen kiderült, ezek a határok nálam hol húzódnak.
Borítófotó: TIMOTHY A. CLARY / AFP
