Karmok ugrottak elő a pesterzsébeti informatikus kézfejéből

Berzence, aki valaha a Hetedik Királyság boszorkánya volt, aki nemsokára az alvilág uralkodó lidérce lesz, és aki a jelenben egy huszonéves irodista, a Soroksári-Duna partján várta, hogy végre el tudja lopni az egyik csónakot. Órák óta ült egy facsonkon, figyelte a csendesen hullámzó vizet, és közben tökéletesen elgémberedtek a lábai. Nem állt fel, csak óvatosan kinyújtotta először az egyiket, majd a másikat. Igyekezett minél kevésbé feltűnően mozogni, és kisebb csodának könyvelte el, hogy eddig senki nem kérdezte meg tőle, miért ücsörög naphosszat a folyóparton.

A csípős őszi hidegben két horgász ült a közeli stég padján: egy idősebb, bajszos, nagydarab fickó és a fia, egy harmincas, szintén jól megtermett pasas. Mindketten vastag kabátot viseltek, néha halkan beszélgettek a botok és a sörök felett, és ahogy haladt az idő, Berzencében bizonyossággá érett, hogy soha nem fognak hazamenni. A nyirkos őszi hideg a fiú kabátja alá kúszott, ami ugyan tökéletesen vízálló volt, de nem arra találták ki, hogy valaki órákat ücsörögjön az őszi vízparton. Berzence türelmetlenül nézte a szemközti Bivalysziget ősfáit és bokrait, és bosszankodva hallgatta, ahogy a két horgász a tegnap esti meccsről beszélget. Megfordult a fejében, hogy odalép hozzájuk és érdeklődik, éjszakára jöttek-e, mert akkor ő meg hazamenne, de nem akarta felhívni magára a figyelmüket.

Amikor meghallotta, hogy sör szisszen, bosszúsan támasztotta meg a könyökét a térdén, és a mozdulattal a kabát nyaka alá dugta elgémberedett ujjait. Olyan régóta várakozott már, hogy kiismerte a két férfi ivási szokásait, így tudta, hogy húsz perc alatt isznak meg egy-egy sört, s remélte, hogy ez után a sör után végre hazatérnek.

A folyóra szegezte a tekintetét. Nem mozdult a víztükör, a holtág olyan volt, mint egy tó; egy folyóhossznyi tó. Olyan volt a partja is: füves, szomorúfüzes, sásos-nádas szakaszok váltakoztak horgászstégekkel. Szemben a sziget partja viszont elvadult volt, emberi kéz nyoma nem látszott, és Berzence szerette volna ellopni végre a kopott, zöld csónakot a stég mellől, hogy minél előbb átjusson a szigetre és még sötétedés előtt végezzen. Belizárra gondolt, a lidérckirály fiára, aki fél éve azzal vált el tőle a Hetedik Királyság várudvarán, hogy bármikor eljöhet érte és leviheti az alvilágba. Nagyon élénken élt az emlékezetében a lidércúr túlvilági, halált ígérő tekintete, amikor megfenyegette, hogy elevenen megnyúzza őt, majd egyesével kihúzza az inakat a csontjai mellől, amiért megkötötte az erejét.

Utána Belizár beleugrott az alvilág feneketlen kútjába, és a fiú azóta nem hallott felőle. Eleinte még terveket szőtt, hogyan tudna lekerülni a radarjáról, de ahogy teltek a nyugodt, városi hónapok Adrival, ahogy egyre több mindent felfedezett Budapestről, a pizzarendelésről, a romkocsmákról, úgy halványult Belizár árnyéka, és remélte, hogy a fenyegetésből soha nem lesz valóság.

Aztán egy hete megjelent a lidércúr, a kora reggeli csúcsban, amikor Berzence munkába igyekezett – és levitte az alvilágba. És ami az alvilágban történt, az a fiú életének második legrosszabb élménye volt. Vagy második életének első legrosszabb élménye, tolt arrébb egy faágat a cipője orrával. Akkor kezdett megszállottan foglalkozni a tervével; így találta meg a Bivalyszigetről szóló legendát, így jött le a Soroksári-Dunához, Áporka mellé – titokban, amikor Adri még dolgozott.

Az alvilági élményt sem akarta megosztani a lánnyal, mert egyrészt azért Belizár nem kínozta meg annyira, másrészt Adri amúgy is folyton aggódott érte – csakhogy azt képtelenség volt eltitkolni előle. A lány aznap tért vissza a városba a szüleitől, és nemcsak azt vette észre, hogy valami baj van, de azonnal ráérzett: eljött Belizár.

Berzence megborzongott, és úgy bűvölte a szemközti partot, mintha a tekintetével közelebb húzhatná magához. Van a szigeten egy szikla, ami megmentheti őt. Pontosabban: az, aki valaha az a szikla volt.

Az egyik horgász megragadta a botot, bevágott, az idősebb, vastagabb hangú odadörmögte, „ez meglesz”, és Berzence örült, hogy van mire figyelnie. Még Adrinak sem mesélte el, mi történt az alvilágban, saját maga sem szívesen gondolt vissza rá – éppen elégszer újraélte rémálmaiban –, és miközben figyelte, ahogy a horgász tekeri az orsót, képek villantak fel a szeme előtt. Belizár hatalmas, sötét alakja, amint megnyitja a körúti mellékutcában az alvilág kapuját. A zuhanás a feneketlen, éjsötét kútba. Körülötte lidérclángok éhesen lesik, mikor téphetik szét őt. A szörnyetegek a mélyben. A lidérckirály, amikor közli, megnézik, méltó-e, hogy uralkodó lidérc legyen. És megnézték: ami félelmetes volt, fájdalmas, és a fiú a mai napig csodálkozott, hogy nem őrült bele.

Berzence a túlpartra pillantott, és eszébe jutott, hogy soha nem akart lidércúr lenni, halálra rémítette, amikor fél éve fehér lidércfénnyel világító ostor jelent meg a kezében, és bár azzal győzött le egy gonosz boszorkánymestert, iszonyat töltötte el, hogy a testében van valami, amit nem tud irányítani. A benne élő lidérc volt a mellékhatása annak, ami a Hármashatár-hegyen történt. Meg az ősz hajtincs a homloka felett, ami minden reggel emlékeztette arra, hogy milyen vékony a határ az ideát és az odaát között.

A Hármashatár-hegyen oldotta el a kötést, vagyis engedte el Belizárt. Csakhogy ugyanabban a pillanatban Berzence felé lándzsa repült, és átdöfte a mellkasát.

Összerándult a gyomra az emlékre, reszketni kezdett, úgy érezte, mintha fehér köd telepedne az elméjére. Kíméletlenül kimondta gondolatban: meghalt azon az éjjelen.

Mélyeket lélegzett, de a feszültség csak lassan oldódott. Meg kellett volna halnia a Hármashatár-hegyen; csakhogy Belizár, akinek ő, a fiatal boszorkánytanonc egy alapkötéssel elvette az erejét, aki a kötés miatt minden fájdalmat érzett, amit ő, aki átszúrta a vállát egy jégcsappal, amikor először találkoztak, és aki minden alkalommal megígérte, hogy válogatott kínzásokkal fogja elszórakoztatni élete végéig meg még azután is – ugyanez a Belizár visszahozta őt a halálból ott, a Hármashatár-hegyen.

A mai napig nem értette, hogy miért. Adri szerint biztos megkedvelte őt, és Berzence most is majdnem felröhögött a gondolatra. A lidércurak nem kedvelnek meg senkit, képtelenek rá; úgy működnek, mint a természet törvényei: fekete, fehér, igen, nem.

Ilyen rideg törvény az is, hogy ha egy boszorkány meghal, elveszti minden hatalmát. Ezt azonnal megtapasztalta, amikor visszatért a halálból, felébredt a hegyen, és nem érezte maga körül a természetet formáló erőket, a világok közötti falakat – mintha kiesett volna egy védőhálóból. Pedig ha boszorkány lenne, már rég ott lenne a szikla tetején, madár képében fél óra alatt odarepült volna Pesterzsébetről – de seprűn se lett volna több, mint egy óra.

A fiatalabb horgász kihúzta a halat, és az idősebb, aki már mellette toporgott, csalódottan eresztette le a merítőhálót. Berzence hamar megtudta, hogy ez a ponty csak húsz deka lehet, dobhatják vissza, a semmiért ültek itt egész este, „mennyi söröd van még, menjünk, mert anyád kibelez minket, inni otthon is tudtunk volna”.

Berzence igyekezett pozitív dolgokra gondolni, például a közös életükre Adrival; csakhogy a sötétség bekúszott a szeretettel teli, békés, nyugodt emlékek közé, ugyanis a hétköznapok állandó része volt a dög is.

Berzence így hívta a saját lidérc-részét. Amióta Belizár visszahozta a halálból, gyakran érezte, ahogy mocorog: hol a hátában, hol a tarkójában, mintha szél borzolta volna meg vagy belül viszketne-kaparászna valami. Máskor mintha valahonnan a lelke mélyéről óriási szörnyeteg morgását érezte volna, ami felébredni készül odabent és nagyon dühös. Általában olyankor, amikor a fiúnak konfliktusa támadt, és nem védekezett: ha elétolakodott valaki a hipermarketben a sorban vagy nekiment az aluljáróban, máris érezte a feszítést a szegycsontja mögött, és csak sejtette a benne élő lidérc hatalmas erejét – attól félt, hogy szétszakítja, ha nem fogja vissza.

És már ezt is kezdte megszokni, egészen kezelhető lett a dög – aztán felbukkant Belizár.

Szinte teljesen besötétedett, mire a két horgász autójának lámpái eltűntek a szomorúfüzek után a kanyarban; csak aztán állt fel, és ment a stégre, hogy elkösse a csónakot. Levette a hátizsákot, elővett egy fogót, és elcsípte vele a vékony láncot; gyorsan meg is markolta, mert amikor a csónak leheletnyit elmozdult a stégtől, a lánc megindult a deszkákon.

Közel húzta a stég mellé a csónakot, leguggolt, megmarkolta a láncot, megtámaszkodott a deszkákon, és mindkét lábával beleállt a csónakba. Pár pillanatig így maradt, azon merengve, vajon bele fog-e hasalni a vízbe, amikor elengedi a stéget, felötlött benne, milyen sok mindent tudna ehelyett csinálni – majd amikor visszaidézte az alvilági utazást, egyetlen, határozott mozdulattal beleült a csónakba.

Hamar rájött, hogy nem tud evezni. A csónak összevissza kanyargott, de legalább nagyjából a túlpart felé haladt. Berzence pár perc után beleizzadt, fájtak az izmok a karjában, a hátán, és úgy tűnt, végtelenül messze van a túlpart. Néhány kacskaringó után végül a csónak orra felszaladt a sziget füves partjára. Amikor kiszállt, a karja-lába remegett, az evezéstől alaposan kimerült.

Aztán elindult a sziget belseje felé, ahol a neten lévő anyagok szerint meg fogja találni a sziklát. Nedves füvön, néha pocsolyákban lépdelt, sások leveleit hajtotta félre, és hiába igyekezett óvatosan hozzányúlni az éles levelekhez, sikerült elvágnia a kezét. Nem vérzett, csak fájt, és ahogy beljebb haladt a szigetre, egyre azt fürkészte, hátha meglátja a sziklát, amiről senki nem tudja, hogy a fenébe került ide.

Az egész terület lapos ugyanis, ez itt már majdnem a Kiskunság, hegyek még a távolban sem látszanak – és mégis, a sziget közepén hatalmas szikla van. Fényképet nem talált róla, és úgy sejtette, azért, mert az ősfás szigetre csak csónakkal lehet eljutni, és az átlag netezők nem szívesen csónakáznak egy kis fotózásért. A sziget két falu között fekszik a holtágban, és a legenda szerint az ezerhétszázas években mindkét falu lakói kerülték, mert „valami élt a vízben és a szigeten”. A leírások nem fogalmazták meg egyértelműen, hogy egy elátkozott tündér él bent a lápon, de Berzence éppen eleget hallott ilyesmiről még a Hetedik Királyságban. Eltűnő emberek, különös áradások, partra vetett halottak – és mindannyian csak egyetlen hibát követtek el: túl közel merészkedtek a szigethez.

A szikla nem volt ott öröktől fogva, legalábbis az ezerhétszázas éveknél korábbról nem talált feljegyzést róla. Egy fórumozó egyetlen mondata hozta ki a fiút a szigetre; azt írta, hogy a nagyanyja még Tündérsziklaként emlegette a követ, és azt mesélte, hogy ha valaha a Duna vize a szikla tetejét érné, feléledne a hatalmas lény, akit egy szerelmi történet miatt átkoztak a sziklába.

A sziget belseje felé közeledve az erdő egyre sűrűbb lett, és ahogy sötétedett, több ágban botlott meg, mint amennyit elviselhetőnek tartott. Megállt, felkattintotta az elemlámpát, és körbevilágított. Határozottan nyomasztónak és barátságtalannak tűnt az erdő, pedig Berzence nem először járt mocsárban; egyszer még egy ehhez hasonlatos elátkozotthoz is volt szerencséje.

Leszámítva, indult tovább, hogy itt aligha vannak lidércek, kígyók, egyéb szörnyetegek, mint odaát. De a szorongás csak nem enyhült, pedig igyekezett észben tartani, hogy ez egy modern világ, és már ő is inkább ide tartozik, hiszen pontosan úgy készült fel az éjszakára, ahogy egy budapesti túrázó tette volna. Hozott vízálló cipőt és hátizsákot, meleg ruhát, mobiltelefont, szóval ez már nem a Hetedik Királyság mocsara, ő pedig már nem Örzse, a nagy hírű boszorkány tanítványa, hanem egy srác Pesterzsébetről, aki az IT szektorban keres munkát, saját számítógépe van, lakást bérel és hó elején befizeti a számlákat.

Remélte, hogy a tündér ki fogja szedni belőle a lidércet. A tündérek alapvetően rendesek voltak az emberekkel, csak azt nem szerették, ha feleslegesen háborgatják őket – aki megzavarta a táncukat az erdőben, annak kiszedték a lábszárcsontját vagy állattá változtatták örökre, esetleg süketté és némává átkozták.

Vagy ez, vagy Belizár és az alvilág. Amúgy is azt tartják, jobb a bizonytalan jó felé venni az irányt, mint a biztos rosszat választani.

Körbevilágított, fel a fák törzsére: hatalmasak voltak, több száz évesek lehettek, és biztosra vette, hogy ember itt nem járt az elmúlt évszázadokban – hiszen nyilván kivágták volna már őket.

Hamarosan kiért egy tisztásra. A közepén fekete folt takarta ki a fákat, és amikor rávilágított, a szikla tornyosult előtte. Hatalmas volt, szabályos félkör, mint egy rajzolt domb. Körüljárta, és rájött: minden oldala sima és mohás.

Körbejárta még egyszer, alaposan végigvilágította; repedéseket keresett, amelyekben megkapaszkodhatna, de hiába. Ha tudta volna, hogy másznia kell, hozott volna eszközöket, például kötelet, amivel feljuthat a tetejére. Felnézett a sziklára, majd megvetette a lábát az oldalában, rátámaszkodott, és elrugaszkodott a földtől.

Keze síkos mohán csúszott, lába azonnal kiszaladt alóla, és Berzence hanyatt esett. Cuppanó hangot adott alatta a nedves fű, kis pocsolyát érzett, és a nadrágja azonnal át is ázott. Felpattant, tett néhány lépést oldalra, és megpróbálta újra.

Ezúttal megütötte a kezét, amikor elesett. Végigsimította a sziklát, érezte, ahogy a moha lefoszlik róla, de a helyén nyálkás, csúszós maradt a kő. Addig dörgölte a tenyerével, amíg viszonylag száraznak nem találta. Aztán megvetette a lábát.

Fenékre esett; ezúttal kemény kőre, és egész teste beleremegett.

– A rohadt életbe! – csapott a földre. Eljött idáig, kint ragad éjszakára, de ez nem fog sikerülni.

A dög ekkor felmordult odabent. Nagyszerű, pont te hiányoztál még, emelte fel a kezét, és lerázta róla a nyálkás vizet. Mozdulatlanná dermedt, mert hirtelen szúrást és feszülést érzett a kézfejében, pontosan úgy, ahogy a dög szokta feszíteni a mellkasát. Berzence a föld felé csapott mindkét kezével, mintha a lidércet csak úgy kirázhatná magából – s a mozdulatra mindkét kézfeje kék fénnyel villant, majd hosszú karmok ugrottak ki az ujjaiból. A fiú iszonyodva bámulta, megmozgatta az ujjait, s azok velük mozogtak. Megszabadulok tőled, szemétláda, gondolta, amint…

Felnézett. Amint megmászom ezt a sziklát.

Talpra ugrott, közelebb lépett a sziklához, és amikor rácsapott, a karmok beleakadtak a kőbe. Nem fájt, nem olyan volt, mint ha a körmeivel próbált volna kapaszkodni. Berzence másik kezét is a sziklára csapta, és amikor felhúzta magát, ráébredt, hogy soha életében nem érzett ilyen erőt a karjában; nem volt szükség rá, hogy a lábával is lökje magát felfelé.

A szikla tetején simán meg tudta vetni a lábát; itt már nem volt csúszós-mohás, és Berzence odafent jött rá, hogy annyira nem is magas. Gondterhelten nézte a kezét; ilyen karmokkal nem fogja tudni levenni a hátizsákot, pedig abban van a palack.

A gondolatra kék-fehér fényvillanással eltűntek a karmok, és kellett néhány pillanat, mire a fiú a szeme megszokta a sötétséget. Levette a hátizsákot, kivette a palackot, amit akkor töltött meg a Duna vizével, amikor kinézte magának a csónakot. Letekerte a kupakot, és már öntötte volna a vizet – amikor eszébe jutott valami, és félbehagyta a mozdulatot.

Valamit mégis mondani kellene! Tiszteletlenség szó nélkül felébreszteni valakit. Kihúzta magát, és megköszörülte a torkát.

– A folyó vize a sziklához ér. Felébredhetsz, tündér!

Megdöntötte az üveget, és színpadias mozdulattal először felemelte, majd lassan leeresztette, úgy öntötte rá a vizet a sziklára. A palack gyorsan kiürült, a vízcsobogás hangja beleveszett az erdő csöndjébe, és Berzence feszülten várakozott.

Csak a sötét fákat látta, koronájuk között a fekete eget, erőltette a szemét, hátha megpillant egy fényvillanást, emberi alakot valahol a fák közt vagy a nedves tisztáson, akár csupán egy árnyékot – de a lápon csönd honolt.

– Gratulálok – mormogta csalódottan. – Kijöttél ide, az isten háta mögé az éjszaka közepén lelocsolni egy sziklát egy ostoba mese miatt!

Finoman remegni kezdett a talpa alatt a szikla, a fiú széttárta a két kezét, és meghűlt benne a vér, hogy le fog zuhanni – azért ahhoz csak magas ez az átkozott szikla! Aztán megdőlt a talaj, kifordult a világ, és Berzence a hátára zuhant, bele valami rothadó növényes pocsolyába.

Még csak meg se ütötte magát, de ez csak egy pillanatra futott át a fején, mert pánikba esett attól, hogy a szikla megmozdult! A víz egyre magasabbra kúszott a teste mentén, lassan, alattomosan, és ahogy kapálózott, egyre gyorsabban süllyedt – ezért rögtön mozdulatlanná is dermedt.

A tekintetét egy pillanatra se vette le a szikla masszív, árnyékszerű, mozgó tömegéről. Először lassan emelkedett a teteje, majd hátborzongató könnyedséggel gyorsult fel. A háznyi, nehéz púp jobb oldala emelkedett, Berzence körül fodrozódott a víz, alatta remegett a talaj, feje felett fák levelei táncoltak. Mint egy hason fekvő, ébredő ember háta, úgy emelkedett a hatalmas szikla. Majdnem a fák tetejéig ért már, amikor gigantikus váll bukkant elő, a nyomában óriási fej, és Berzence üvölteni akart, ahogy a torkán kifér – de csak nyöszörgésre futotta.

Félmeztelen férfiszobor egyenesedett ki a mocsárban; deréktól lefelé az ingoványban maradt. Úgy nézett körül, mintha felmérné, hol is van. Aztán olyan mozdulattal dörgölte meg a szemét, mint bármelyik ember ébredéskor. Mozgására hevesebben remegett a talaj, táncoltak a fák, és amikor az óriás nyújtózkodott, szinte az egész szigetet átérte a két karja. Berzence kétségbeesetten kapálózott, a hideg ingovány azonban nem engedte el, sűrű masszát ért a keze, és közben az forgott a fejében, hogy mi a szar ez?

Az óriás kőalak egy pillanat alatt fehér, nyirkos köddé változott, és a látványra Berzence mozdulatlanná dermedt. Aztán olyan hirtelen süllyedt bele a vízbe, hogy levegőt venni se maradt ideje.

Arca körül összezárt a víz, keze sűrű ingoványba markolt. Próbált úszni, felfeküdni a vízre, de a massza csak húzta a mélybe. Fájdalmasan feszült a mellkasa, elfogyott a levegője, még kapálózott, de biztos volt benne, hogy meg fog fulladni.

Majd úgy fonta körül a testét valami láthatatlan erő, mintha hatalmas kéz ragadta volna meg – ami egy pillanat alatt szilárd, száraz részre repítette ki a vízből. A fiú az oldalára esett, és fájdalmasan, görcsösen köhögve kapkodott levegő után. Amikor végre levegőhöz jutott, kinyitotta a szemét.

Borostás, szőke férfi állt felette; hosszú, fehér inget és fehér nadrágot viselt, és kíváncsian villant a szeme.

A fiú nem látta tisztán a fölé magasodó alak arcát, és nem is volt különösebben fenyegető a megjelenése, mégis: mintha egy folyó vagy erdő megtestesülése állt volna előtte. Bár nem volt óriás az alak, mint a sziklából lett szobor, a fiú mégis porszemnek érezte magát. Félrehajolt, hogy elnézzen a férfi mellett, és azt látta, hogy a szikla nincs sehol. Lassan nézett fel a férfira, aki bólintott:

– Köszönöm.

Mély, nyugodt, suttogásszerű hangja olyan volt, mint egy folyó áramlása. Berzence óvatosan mérte végig a borostás alakot, és újra megállapította, hogy ránézésre semmi különös nincs benne: magas volt, de nem túlságosan, inkább vékony, mint izmos, a félhosszú szőke haj pedig fiatalossá tette. És mégis áradt belőle valami vészjósló kisugárzás, amitől legszívesebben futásnak eredt volna. Pedig a férfi semmit nem csinált, elmélyülten vizsgálta a tájat, mintha most szabadult volna valami hosszú rabságból, és mindent be akarna fogadni. Berzence szíve izgatottan dobbant, hogy igen, ez a tündér, vagyis sikerrel járt. Lassan felállt, és meghajtotta magát.

– Örülök, hogy a segítségedre lehettem.

A férfi csak egy pillantást vetett rá, majd elégedetten nézett körül a szigeten. Berzence nem akarta megzavarni, úgy látta, a tündér éppen felméri, hol van, és nagyon tetszik neki, amit lát. Végül összeszedte a bátorságát:

– Cserébe kérhetek valamit?

A tündér hirtelen fordult felé, és olyan megvetés sugárzott a tekintetéből, hogy a fiú egy pillanatra komolyan megijedt.

– Már kaptál valamit cserébe. Kihúztalak a mocsárból.

Berzence arca csalódottan megnyúlt.

– De…

– Ha nem akarsz kővé változni, ezt többet meg se említsd!

Berzencének esze ágában se volt újra megszólalni; állta a férfi hideg és bíráló tekintetét, ami mintha mérlegre tette volna őt. A tündér beleszimatolt a levegőbe, majd undorral felvonta a szemöldökét.

– Te karmoltál belém?

A fiú lába elzsibbadt az ijedségtől.

– Bocsáss meg. Nem tudtam, hogy te vagy a… kő – intett a szikla helye felé.

Ahogy a tündér összehúzott szemmel figyelte, Berzence rájött, mennyi mindennel el tudná őt átkozni egyetlen csettintéssel; a gondolatra izzadni kezdett a tenyere. A tündér megint beleszimatolt a levegőbe, és mintha kiköpött volna, úgy mondta:

– Egy lidérc ébresztett fel.

– Ezért akartam a segítséged…

A tündér felemelte a mutatóujját. A mozdulatra Berzence lábába szúró fájdalom hasított, hideg és nehéz lett, mint a kő, és bárhogy erőlködött, nem tudta megmozdítani. Amikor lenézett, térdig mindkét lába szürke lett, mint egy szoboré. Azt hitte, a kővé változtatás egyetlen pillanat, ilyen horrorra nem számított; a tündérre emelte a tekintetét, aki gúnyos vigyorral nyugtázta a rémületét, és leeresztette a kezét. A mozdulatra Berzence lába felengedett, a fiú megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és megmozgatta a lábujjait. Most kezdett igazán kalapálni a szíve, mintha megkergették volna.

– Egy kicsit ember is vagy – nézte elgondolkodva a tündér. – De inkább… – szimatolt még egyet –, inkább lidérc. – Aztán undorral elfintorodott: – Mocsárszagod van.

Mivel a tündér belelökte őt, nem csoda, ha mocsárszaga lett, gondolta Berzence.

– Mégse várhattam reggelig, hogy lemássz a hátamról! – horkantott gúnyosan a férfi.

A fiú egy pillanatra azt hitte: kimondta a gondolatot. Aztán rájött, hogy nem, és ettől megremegett a lába.

– Hallod, amit gondolok?

A tündér felemelte a fejét.

– Látlak teljes valódban, Berzence.

A fiút elárasztotta a rémület.

– És nem érdekelsz. Jó utat hazafelé! – intett a sötétségbe a tündér. – Mire átevickélsz a túlpartra, meg is száradsz.

Mi? … Itthagy? … Több száz év után visszahoztam, és itthagy a mocsárban?

– Törlesztettem neked. Nem hagytalak megfulladni. Most pedig – nézett a távolba – megyek, és megkeresem a szerelmemet.

A tündér megrázta magát, köddé lett, a köd hirtelen az ég felé szállt, és Berzence hosszú percekig nézte a fák sötét koronáját. Aztán fázni kezdett, a hideget még a csontjaiban is érezte; vízálló kabát ide vagy oda, alatta csuromvizes lett mindene. De erre is készült. Levette a vízálló hátizsákot, ledobta a kabátot, az inget, a nadrágot a földre, és átöltözött száraz ruhába. Közben magában morgott:

– Hálátlan tündérfajzat.

Ijedten nézett körül, hátha meghallotta és visszajön. Megyek, és megkeresem a szerelmemet. Vajon kire gondolhatott? – morfondírozott, miközben ugyanolyan óvatosan, megfontoltan, mint idefelé, átvágott a mocsáron. Csak ezúttal kevésbé volt reménykedő.

 

Virág Emília: Tündérfogó

Athenaeum, 2018