Kultúra

Így ütött a kínzás magyar nagymestere

Budapest, 1950. február, helyszín az Államvédelmi hatóság pincéje. Matiné.

– De hát ez nem igaz! – fakadt ki Seres.

A nyomozó fel volt készülve erre, és kezében már ott pihent a gumibot hűvös markolata. Bal kezével meglendítette, és nagyot csapott a férfi állára. Vér serkent ki Seres száján, ahogy ráharapott a nyelvére.

– Ne legyen ennyire meggondolatlan! – figyelmeztette a tiszt, és egészen közel hajolt a másik arcához. – Számos bizonyíték szól ön ellen, elsősorban az előbb említett tanúvallomások. Beláthatná, hogy ezzel az ostoba viselkedésével nem könnyíti meg a helyzetét. Elismeri, hogy az Egyesült Izzónál reakciós tevékenységet folytatott, gazdasági adatokat adott át az imperialista ügynökségeknek, valamint megpróbált beszervezni több ismerősét is a nyugati kémszervezetekbe?

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Seres feje még mindig kábult volt az ütéstől, de a fáradtság, az éhség és a fájdalom ellenére is pislákolt még lelkében az igazságérzet lángja. Nem tudta, hogy vallhatta Fazekas mindazt, amit Szabados az imént felolvasott. Csak rám akar ijeszteni, gondolta magában. Blöfföl, hogy behúzzon a csőbe. Hát engem nem fog, döntötte el magában.

Lenyelte a szájában felgyülemlett vért, és egyenesen az ávéhás tiszt szemébe nézve közölte:

– Nem. Soha nem követtem el semmit azokból, amit itt elmondott!

– Ismét csalódnom kell Seres elvtárs, immár nem először. Viszont a mi időnk rendkívül drága, és bár a türelmem végtelen, mégis azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy egy kicsit elgondolkodjon a dolgokon – azzal a zsebéhez nyúlt, és újabb cigarettát illesztett a szájába. – Tudja, mindig van a könnyebbik út, de a fogvatartottak többsége igen nehezen ismeri ezt fel. Igazán nem mondhatja senki, hogy nem adom meg nekik a lehetőséget.

Gyufa sercent, felizzott a cigaretta vége, s közben Szabados az őrök felé biccentett. Azok odaléptek a fogvatartott mellé, majd megragadták a hóna alatt, és a szoba távolabbi sarkába vonszolták. Egyikük nagyot lökött rajta, amitől az a földre esett. Mielőtt felállhatott volna, a másik őr teljes erejéből belerúgott a bakancsával, közvetlenül a bordái alatt. Seres fájdalmában összegörnyedt.

A másik három ávéhás eközben kicsit meglazította a ruházatát, feltűrték ingujjukat, és övükről leoldották a gumibotot. Öten állták körbe a koszos padlón heverő Serest. Most már látta, hogy a korábban észlelt sötét foltok megszáradt vér nyomai, de ebben a pillanatban elkezdtek rá záporozni az ütések.

Fotó: Thinkstock

Próbált minél kisebbre összehúzódni, de akárhogy is fordult, mindig maradt szabadon olyan testfelülete, amit képtelen volt megvédeni. Az első ütés a homlokán találta el, s kezdetben talán e pillanatnyi kábulattól nem érzékelte az ütések okozta fájdalmat. A verőlegények módszeresen dolgoztak. Ketten csak a lábát ütötték, a gumibot keményen koppant a sípcsontján, a térdkalácsára sújtó ütést azonban már nem bírta elviselni, és hangosan felüvöltött. A másik két ávéhás pribék a testét sorozta meg, miközben néha egy-egy rúgást helyeztek el vesetájékon. A kövér tiszt az őrizetes fejénél állt, de csak néha ütött egyet-egyet. A levegőtlen pincehelyiségben erősen izzadt, kicsit kapkodva vette a levegőt, így hagyta, hogy a fiatalok dolgozzanak helyette.

Szabados a legnagyobb nyugalommal szívta a cigarettáját, és érdeklődve figyelte a verőlegényeket. Arcizma sem rezdült, amikor vér serkent Seres szeme alatt, ami kezdte elönteni annak arcát és ingét. Úgy nézte az egész jelenetet, mintha egy érdekes festményben gyönyörködne a képtárban.

A két őr eközben lefogta a padlón vergődő férfit, majd lehúzták róla a cipőt és a zoknit, a másik két ávéhás pedig elkezdte verni a csupasz talpát. Homlokuk gyöngyözött az izzadságtól, de kezük járt, mint a cséphadaró. Szabados közben elszívta a cigarettáját. Ezek is csak ütni tudnak, de gondolkodni, azt nem, futott át az agyán.

Egy évvel korábban figyelmesen végighallgatta Bálint doktor előadásait az őrizetesek kihallgatása során alkalmazható módszerekről. Gyakran előfordult, hogy szükségesnek ítélte a bántalmazást, de tisztában volt azzal a ténnyel is, hogy a verés során nem az ütések száma, hanem azok helye a fontos. Ezek a nagydarab fickók úgy ütnek, mint egy gép, semmi tervezettség nincs bennük, csak teszik a dolgukat. A talpat, a karokat vagy a mellkast érő ütések bár fájdalmasak, de ezt a szervezet egy idő után megszokja, és a fájdalom elviselhető lesz, épp ezért a kihallgatónak tudnia kell, miként tarthatja fenn a fájdalmat a végtelenségig.

Szabados egy darabig még nézte, ahogy a verőlegények tovább csépelik a földön fekvő, egyre kevesebb ellenállást tanúsító testet, majd lassan felállt, meglazította az ingét, és kezébe vette a gumibotot.

– Engedjenek csak ide! – lépett előre. Egyik lábával Seres térdére lépett, leszorítva azt a földre, s így szabadon üthette annak védtelenül hagyott ágyékát. A sikolytól, mely elhagyta a fogoly torkát, még a verőlegények is összerezzentek. A tiszt néhány ütés után hirtelen nagyot rúgott a férfi hátába, közvetlen a vesék alá, amitől az a hasára fordult, így Szabados további ütéseket helyezett el közvetlenül annak fültövére.

Seresnek csengett a füle, és talán ezért sem hallotta saját üvöltését. Teste minden része fájdalomtól égett, tagjait meg sem bírta mozdítani, és egyre kevésbé látta mi történik körülötte, mert bal szeme feldagadt, és a vér is folyamatosan csordogált a homlokáról. Szabados közben újabbat rúgott a földön fekvő férfiba, csizmájával rálépett a már korábban roncsolt kézfejre, és épp lendítette volna a gumibotot, mikor csalódottan érzékelte, hogy Seres ájultan hever a padlón.

Fotó: Thinkstock

– Hozzanak egy vödör vizet, és locsolják fel ezt a mocskot! – utasította az egyik őrt. – És kerítsék elő Bálint doktort is!

Az őrök elsiettek, a két fiatal verőlegény pedig visszaült a hátsó sarokba.

– Nem bírják ezek sokáig a verést – kezdte a kövér ávéhás tiszt. – Alig tizenöt perc kezelést kapott és már el is ájult. Én mondom magának, dalolni fog nekünk. Nem kell sok, hogy megtörjünk egy ilyen szemetet.

– Csak nyugalom Princz elvtárs, várjuk ki a végét – mosolygott Szabados. – Szerintem nem lesz szükség további verésre.

Princz Gyula a kezdetektől részt vett a politikai rendőrség munkájában, önmagát tapasztalt tisztnek tartotta, ezért kicsit kétkedve fogadta fiatal kollégájának kissé nagyképű kijelentését. Ugyanakkor valami miatt ez a fiatalember bizalmat kapott Szücs ezredestől, és mindaddig, amíg a Hálózati Főosztály feje külön kérvényezi, hogy Szabados vezesse az ügyet, addig neki sem lehetett ellenvetése.

– Még ma estére eredményt várnak ebben az ügyben – próbálta kicsit megingatni Szabados bizalmát.

– Nézze Princz elvtárs, én azt az utasítást kaptam, hogy legyen meg a hiányzó vallomás a Gaál-ügyben, és ennek maximálisan eleget fogok tenni. Még csak hajnali fél három – nézett a karórájára Szabados. – Rengeteg időnk van, de úgy saccolom, egy órán belül kezünkben lesz a vallomás.

– Jó estét az elvtársaknak! – lépett be a szobába egy magas, kerek képű, kopaszodó tiszt, kezében orvosi táskával. Fejét csóválva nézett végig az ájult Seresen, majd kezet fogott a másik kettővel. Eközben az őrök is visszatértek, kezükben egy-egy vödörrel, majd kinyitották a szemközti ajtót, és megtöltötték őket vízzel.

– Locsolják fel! – utasította őket az orvos.

A hideg víz kicsit magához térítette Serest, de minden apró mozdulata pokoli kínnal járt.

– Ültessék fel arra a székre – vezényelt Bálint doktor. Kinyitotta a táskát, meghallgatta a férfi szívverését, légzését, és egy kis zseblámpával a szemébe is belevilágított. Alaposan megvizsgálta a roncsolt kézfejet, és sztoikusan rögzítette a növekvő vérfoltot az ágyéka körül.

– Nincs komoly baja – állapította meg vidáman. – Akár még zongorázhat is, ugye? – paskolta meg kedvesen a sebesült kart.

Seres mereven ült a széken. Fogát összeszorítva próbálta elviselni a testében szétáradó fájdalmat.

– Akkor tehát gondolja át újra, amiről korábban beszéltünk – ült le vele szemben Szabados. – Egész pontosan azt kérdeztem, elismeri-e, az ország ellen folytatott kémtevékenységét, valamint azt, hogy megpróbált beszervezni másokat is a titkos üzelmeibe. Mielőtt válaszolna – nézett fel a tiszt nyájas arccal, és immár ki tudja hányadik dossziét húzta elő –, itt elolvashatja, egészen pontosan mit is kéne bevallania. Mi már szépen összeállítottuk magának. Csak olvassa el, és ha a keze kicsit rendbe jön, akkor majd le is írja ezt nekünk. Akkor tehát megegyezhetünk?

Az őrizetes nem mozdult, a fejét is alig tudta felemelni, miközben a szobában mindenki az ő válaszát leste. Percek teltek el, mire végül összeszedte minden erejét, ólmos lassúsággal felnézett, majd Szabados felé köpött. Princz már emelte volna a gumibotot, de Szabados megállította.

– Nem szükséges. Erre igazán nincs szükség. Értem én, hogy maga makacs, mint az öszvér, és a társait akarja védeni, de ezzel teljesen rossz úton jár. Menjen csak vissza a cellájába, aludjon egyet, és ott hátha megjön az esze. Vihetik! – utasította a két őrt.

Princz kérdően nézett a fiatal tisztre, aki megnyugtatóan bólogatott. Seres képtelen volt lábra állni, az őrök úgy vonszolták ki a szobából, mint valami szalmabábut.

– Szükségük lesz még rám? – kérdezte Bálint.

– Az attól függ. Ön szerint elbír még egy kezelést?

– Véleményem szerint igen, bár a fizikai állapota nem túl jó. Egy kis erősítőt tudok neki adni, hogy jobban viselje.

– Akkor nem szükséges – felelte Szabados –, szerintem nem is kerül sor újabb verése. A többi már fejben fog eldőlni.

– És mégis mit akar tenni? – kérdezte gúnyosan Princz.

– Küldje haza az embereit Princz elvtárs, mi pedig menjünk, szívjunk egy kis friss levegőt, közben elmondom magának, amit a vallatásról gondolok.

 

Cserhalmi Dániel: Csengőfrász – ÁVH regény

Atlantic Press Kiadó, 2018

Ajánlott videó

Olvasói sztorik